A jelek arra utalnak, hogy az idő kb. tizenötmilliárd évvel ezelőtt kezdődött, és valamikor a jövőben valószínűleg véget is ér.
(Stephen Hawking)
Mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik a gyülekezetekben és az utczák szegeletein fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.
És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle. Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.
És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek. És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!
(Máté 6, 5–13, Károli)
A keleti és a nyugati metafizika közötti lényeges különbséget úgy szokás szemléltetni, hogy keleten ciklikus időben, körforgásban hisznek, míg a „keresztény nyugaton” történések láncolatában, amely elkezdődik „valahol”, majd célját elérve véget ér „valahol”. Márpedig ha képet kell alkotni róla, a bibliai idő sokkal inkább elképzelhető koncentrikusan; vagy spirálszerűen, ahogy Hegel a történelmi időt elgondolta; esetleg amiképp a bábeli tornyot szokás ábrázolni, a tetején égbe nyíló kapuval.
Jézus így szól a miatyánk végén, a záradékban, melyet apelláció néven szokás emlegetni: „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké.” Ez azt jelenti, hogy Isten tér és idő ura; e tény sosem változott és nem is fog változni. Ám az imádság kezdete még úgy szólt: legyen meg az Atya akarata, jöjjön el az ő országa, és szenteltessék meg a neve. Vagyis: legyen övé mindaz, ami úgyis övé marad mindörökké.
„Mi hát az idő?” – vallatja önmagát Szent Ágoston. „Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdezik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom… Mert így van ez, Uram, Istenem, mérem, mérem, de mit mérek, nem tudom.”
John C. Lennox teológia- és matematikaprofeszszor szerint az idő hullámmozgást végez, s egy ókorkutatónál nemrég azt olvastam, az idő tartály, amelyben úszkálnak a dolgok. Nem csoda, ha az időről alkotott fogalmak és geometrikus képzetek olykor csődöt mondanak. Az idő más, mint a róla alkotott képzeteink. Nem lehet lerajzolni. „Mindezeket meggondolva – mondja az őszinte Heidegger Lét és idő című előadásában – egymásnak ellentmondó kijelentésekbe keveredünk.”
Az Újszövetséget görögül írták, s exegéták szerint a két legjellemzőbb görög időmeghatározás a kronosz és a kairosz. A mitológiában Kronosz isten felfalja gyermekeit. Attribútuma a saját farkába harapó, öntestét emésztő kígyó. A középkori művészetben is szívesen ábrázolják: az amiens-i Notre-Dame-ban az életkerék forgatójaként tűnik fel, s különféle metszeteken épületeket, városokat szétmorzsoló, „vasfogú idő” formájában; olykor parasztnak öltöztetik, kezében sarló vagy kasza; előfordul, hogy meztelen, szárnyas aggastyánként ábrázolják, homokórával. Akárhogy is, nem kifejezetten szimpatikus figura.
Jézus nem filozófus, hanem rabbi; tanítványai számára az idő nem probléma, amelyet meg kell fejteni, hanem ajándék, amelyet el lehet fogadni. A Haag-lexikon szerint az Ószövetség az időt főként a ’het’ szóval jelöli; ezt sok kutató a „válaszolni, valamivel foglalatoskodni” értelmű ’hanah’-ra vezeti vissza, mások a ’jahad’ tőből eredeztetik, amely anynyit jelent: „találkozás időpontjában megegyezni”. A Septuaginta, az Ószövetség régi görög fordítása a kronosz helyett a kairoszt alkalmazza. A kairosz kedvező időpontot, szerencsés pillanatot, jó alkalmat jelent.
A görögök számára az idő matematikai absztrakció, a zsidóknak elsősorban tapasztalat. A görögök számára elv, a zsidók számára mindig valaminek az ideje, nem önmagában létezik. Nem a mennyisége, hanem a minősége a fontos. A zsidó, ha egy időszakot akart meghatározni, nem számokat mondott, hanem azt: abban az időben ez és ez volt a főpap, és a szomszéd falut elöntötte az árvíz. A hébernek nem sorsa, hanem ideje van. Az idő a teremtés szívdobogása. A dolgok rendje. Rendelt ideje van mindennek és mindenkinek. Az idő nem a létben van; a lét van az időben.
Az idő lényege a teljesség: a befejezett és végtelen jelen, múlt és jövő. Isten nem időtlenségben, hanem az idő teljességében létezik. Ami a rendelt időben a földön történik, befejeződött az idő teljességében annál, aki volt, van és lesz. „Ehje aser ehje.” (Vagyok, aki vagyok.) Mindörökké.
Amikor eszel arról a fáról, meghalsz – mondta Ádámnak az Úr (Gen. 2, 17.). Dehogy halsz meg, súgta Ádámnak a kígyó. És Ádám evett.
Martin Heidegger: „az időbeli a mulandót jelenti, azt, ami az idő folyamán elmúlik”. Az ősbűn következtében az ember kizuhant az idő teljességéből, vagyis meghalt. Az idő kronosszá lett számára. Azóta élünk a történelemben, amely eltűnő pillanatok sora, a mulandóság, a halál bizonyságtétele. Amitől félünk, bekövetkezett és beteljesedik. S mert közben nem is értjük az egészet, időzavarban élünk. Nincs időnk egymásra, magunkra és Istenre. Hajszoljuk az időt; toljuk és húzzuk az időt. Ráadásul folyton nyomunkban van a kígyó, amely azt sziszegi: felejtsünk. A görögöknél a holt lelkek a Léthé folyóból ittak, hogy felejtsenek. Isten leggyakrabban ezt parancsolja Izraelnek: „emlékezz!” – mégis a felejtés kultusza járja át a civilizációt, a modern ideológiáknak egyenest ez a lényegük. Mindegyik ideológia le akar számolni a múlttal, végképp el akarja törölni, mert nem képes szembenézni vele.
„Ülünk a sötétben, mint a halottak; sötétség van délben is”, panaszolja Ézsaiás. A holt lelkek felejtenek. Eltörlik vagy átírják a történelmet, de a jövőt is. Szép új világot ígérnek, paradicsomot a kronoszban. Az ámítás kultúrájában élünk, mert nem ismerjük a valóságot, a teljes időt. Mint kezeletlen betegség, lappang a múlt az életünkben. Néha felriadunk rá álmunkból. Néha szembejön az utcán, mint Karinthy fiatalembere. Néha betör hétköznapjainkba, összetapos mindent, és arra fordítja a jövőnket, amerre a legkevésbé sem akarjuk. És ilyenkor nem értjük, mi történt. Mi történt volna? Amit vet az ember, azt aratja. Aki megfeledkezik a múltról, elveszíti a jövőt. Aki nem törődik a jövővel, annak a múltja is értelmetlenné válik. Aki magára zárja a jelent, meghal.
Az idő végső célja azonban nem az, hogy felfalja és megeméssze önmagát. A történet célja túl van a történeten. Nem immanens, hanem transzcendens: az idő teljessége. Akik érzéketlenek az idő teljességére, csak történelemben, politikában, pénzben, hatalomban, kronosz-paradicsomban tudnak gondolkozni, és nem értik, hogy Jézus a történelem vége. Nem ragadják meg az alkalmat, hogy kilépjenek hozzá a történetből, hanem azt követelik, alakítsa kedvük szerint a történetet. Jézustól azt kívánták, űzze el a rómaiakat, és üljön Izrael trónjára. Mélyen megbotránkoztak azon, hogy a bűnből és a halálból való szabadulást kínálta nekik.
Amikor a Messiás meglátta a szent várost, sírva fakadt. „Jeruzsálem, bárcsak felismernéd – mondta – legalább ezen a napon, ami békességedre volna; de el van rejtve szemed elől. Jönnek napok, amikor sánccal vesz körül ellenséged, bekerít, és mindenfelől ostromol. Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid közt élnek, és nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.”
Aggódnunk kell korunk nemzedékéért, mert nem ismeri fel a látogatás idejét. E nemzedék nemcsak Istenben, de saját létezésében sem hisz. A posztmodern gondolkodás szerint kitalált történetek teremtik az időt, s az csupán addig „létezik”, míg elhisszük e történeteket. Nincsen abszolút történet, amelyben csakugyan megláthatjuk magunkat.
Mindannyiunk ideje így kezdődött a kereszténység szerint: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Ez a Biblia első mondata. A kezdetben minden dolgok kezdetét jelenti, kivéve azét, aki alanyként szerepel a mondatban. Életünk történet, mondatokban elbeszélve. E történet fináléjában Krisztus visszatér, új eget és új földet teremt, megítél élőket és holtakat. A Biblia e mondattal fejeződik be: „Jöjj, Uram Jézus!”
Az egymásba kapcsolódó, a civilizáció évezredein átgördülő történetek mind Jézusról szólnak. A teremtés a Fiúisten által történik, s a klasszikus igehely, a Genezis 3, 15 – protoevangéliumnak nevezik a keresztény magyarázók – már a megváltásra mutat: „eljön az aszszony magva, s a kígyó fejére tapos”. Jézus mondja, hogy az Ószövetség mellette tanúskodik. S Máté az evangélium minden fontosabb mozzanatát így kommentálja: „hogy beteljesedjék, ami meg van írva”.
A rendelt időben, Jézus születésekor jött el „az időnek teljessége” (Gal. 4, 4.). A nyitott idő, a kairosz megérkezett a perspektíva nélküli, mérhető időbe, és alávetette magát neki. Jézus elhozta magával a teljességet, hogy szétossza, s neki végül nem maradt belőle. A Golgotán a halál mérhető ideje, a kronosz uralkodott. Mélységes tragikum van abban, ahogy a zsidó evangélisták leírják: mikor Jézust megfeszítették, „a napnak hatodik órája volt”. És sötétség lett fényes délben az írások szerint.
Éli, éli, lámmá sábáktáni?
A kereszt: tér és idő origója. Fekete lyuk, kozmikus gravitáció. „Elvégeztetett”, mondta Jézus. És a történetnek vége szakadt. És a történet elkezdődött.
„A nagy keresztény misztikusok – mondja a grandiózus Henri Bergson – nem a látásnak, a szemléletnek a hősei, mint a misztika útján elakadt keleti és hellén filozófusok, hanem igazi tettemberek, akik rábízzák magukat a cselekvő lendületnek arra a hullámára, mely emeli őket; valami jobbat, többet éreznek magukban önmaguknál.”
„Akiket eleve ismert, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez; akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket megigazított, azokat meg is dicsőítette.” E döbbenetes perfektumokat a Római levél mindenkori keresztény olvasóira vonatkoztatja Pál: az ő életükben történik meg, ami megtörtént. Az eleve elrendelés nem csupán döntés, hanem végzés (decretum).
Jézus feltámadott az írások szerint. Aki hallgatja a teremtés szívdobogását, élhet az alkalommal, hogy azzá legyen, amire rendeltetett. Kairosz: a látogatás, a találkozás, a válaszolás ideje. Pál az Újszövetségben a korinthoszi görögöknek idézi Ézsaiást: „A kegyelem idején meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek. Íme, most van a kegyelem ideje (kairosz). … Íme, most van az üdvösség napja!” Elvégeztetett, hogy vissza lehet fordulni, visszaadni a letépett gyümölcsöt, bocsánatot kérni. A Krisztushoz tartozó élet folytonos találkozás.
S végül ábécének és logaritmusnak, perceknek és óráknak, századoknak és ezredeknek fokain át hazaérkezünk, elrúgjuk magunktól a létrát, és átöleljük azt, aki alfa és ómega, a kezdet és a vég. Mikor Szent Péter így kiált: „a vége pedig mindeneknek közel van”, valójában nem komor jóslatot közöl; azt állítja, a teremtés célja van közel (szó szerint: „pántón dé tó télosz” – I. Pét. 4, 7). A mindenség célja az volna, hogy vége legyen? Dehogy! A Biblia nem azt állítja, hogy a világ megsemmisülve kihull az időből. S mikor becsukódik a könyv – Ézsaiás apokaliptikus látomásában föltekeredik az ég, mint egy papirusztekercs –, újabb könyvek nyittatnak meg. Csupán a történelem szűnik meg a tűzben, mikor az óra utolsót üt, elpattan az okok és okozatok érclánca, s a világ Krisztus-szerűvé lényegül át: azzá, amivé teremtetett. A világ célja Krisztus. Se kairosz, se kronosz nem lesz többé, mert az idő beleolvad a teljességbe, s azok halandóságát, akik éltek az alkalommal, elnyeli az élet mindörökké.
A kereszténység botrányos állítása, hogy beteljesedik, ami meg van írva. Egyszer ránk tör a valóság, függetlenül attól, hittünk-e benne. Nem mi találtuk ki a történetet. Benne élünk.
Idő van.
