Elöregedő társadalom, boruló államháztartás

A fejlett világ elöregszik. A jelenlegi a világtörténelemben az első olyan társadalom, amelyben az idősek létszámfölénybe kerültek a fiatalokkal szemben. Soha nem találtak csontmaradványt a történelem előtti időkből, amelynek gazdája ötvenévesnél idősebb lett volna. Amióta ember él a bolygónkon, a várható élettartam az eltelt idő 99,99 százalékában harminc év volt – állítja Frank Schirrmacher a közelmúltban megjelent könyvében. (A matuzsálem-összeesküvés. Scolar Kiadó, 2007). Most viszont 80–85 év is reális átlaggá vált. Rövidesen a Föld mint hatalmas öregek otthona fog a világűrben keringeni, írja. A fejlett világban mindenütt visszaesett a születések száma. A kapitalizmus a legjobb születésszabályozó. Ennél csak egy jobb helyzet van, ha közbeiktatódik a kommunizmus. E demográfiai ténynek súlyos következményei vannak. Claude Lévy-Strauss etnológus szerint a várható demográfiai katasztrófához képest a kommunizmus összeomlása jelentéktelen esemény volt. S mivel a demográfiai folyamatok hatásai hosszú távúak és jól számszerűsíthetők, ennek bekövetkezése csaknem bizonyos.
Az a generáció idősödik, és megy rövidesen nyugdíjba, amelyik a világtörténelem legnagyobb hatású technikai innovációinak kitalálója és megvalósítója volt. Saját sikerének könyvelheti el az életkor meghosszabbodását és a családtervezés lehetőségének megteremtését is. Az idősödés tényét ez a generáció egyszerűen nem akarta eddig tudomásul venni. Most egyetlen nemzedék alatt kell százezer éves beidegződéseket megváltoztatnunk. A hosszú időskor értelmes eltöltéséhez viszont nincsenek modelljeink. Minden kultúra ismerte a fiatalságot – az mindig volt –, de felkészületlenek vagyunk a hosszú öregségre. Az öregedés a civilizációk harcává is válik. „A fejlett ipari országok elöregedését szinuszgörbeként fogja átszelni az iszlám országok fiataljainak hulláma” – írja Schirrmacher. Abban a történelmi időszakban, amelyben az iszlám országokban a fiatalok aránya 20 százalék fölé emelkedik, a fejlett ipari országokban az öregek érik el ugyanezt az arányt. A Világbank tanulmánya, a Red to gray (Vörösből szürkébe) hasonló képet mutat. A volt Szovjetunió valamennyi országában elöregszik, csökken a lakosság – kivéve az iszlám országokat. Azerbajdzsántól Üzbegisztánig ugyanis nem csökken, hanem növekszik a lakosság lélekszáma.
Szomorú tény, hogy mi, magyarok – minden korábbi szociálpolitikai sikerünk ellenére – élen járunk az öregedés által okozott gondokban. Az úgynevezett gazdasági függőségi ráta nálunk a legkedvezőtlenebb. Ez abból fakad, hogy viszonylag magas az időskorúak aránya a társadalomban, ugyanakkor kevés az aktív dolgozó ember. Így arányuk igen rossz. Ha semmi nem változik, 2050-re mi leszünk a világon e kedvezőtlen mutató tekintetében az elsők. Nem gondolnám, hogy ez az a listavezetés, amelyre vágynánk. Súlyos társadalmi-gazdasági következményekkel, szociológiai, pszichológiai, jogi hatásokkal jár az elöregedő korösszetétel.
Demokratikus társadalomban az idősebbek – adott esetben – rákényszeríthetik többségi akaratukat a középkorú kisebbségre. Ez társadalmi feszültségeket, generációs ellentéteket eredményezhet. Most ugyan hazánkban a népszavazással elhárítottak a polgárok a fejük fölül néhány kedvezőtlen költségkihatású intézkedést, de vajon hoszszú távon mi várható országunkban? Az idősek már nem takarítanak meg annyit, mint a fiatalabb korosztályok. (Minek? És tegyük hozzá: kinek? Inkább felélik a jövedelmüket, sőt nagyjából a vagyonukat is, ha van.) A kevesebb megtakarítás azt jelenti, hogy kevesebb lesz a pénzkínálat, drágább lesz a pénz (nőnek a kamatok), így kevesebb lesz a beruházás – ez pedig csökkenti a gazdasági növekedést. A kevesebb gyermekszületés miatt kisebb lesz a munkaerőpiacra lépők száma is. Ma még a munkanélküliség a nagy gond Európában, de látszanak már a munkaerőhiány jelei. Rövidesen a munkaerő szűkössége lesz jellemző. (Európában ugyan jelenleg abszurd mutatókat látunk: éppen ahol a legalacsonyabb a fiatalok részaránya a társadalomban, ott a legmagasabb a munkanélküliségük, mintha nem lenne rájuk szükség!)
Ha beáll a munkaerőhiány, drágábbá válik a termelés. Ez ismét csak visszahathat a növekedésre. A megemelkedett költségeket ugyanis nem lehet egyszerűen beépíteni az árba, s a fogyasztóra továbbhárítani, hiszen a világgazdasági verseny (például az olcsó kínai áruk miatt) ezt nem teszi lehetővé. Akkor pedig nem is éri meg termelni: visszaesik, de legalább is lelassul a gazdaság növekedése. Az elöregedés következtében felborul az államháztartás egyensúlya. Egyre több nyugdíjat kellene fizetni. Mindig az éppen munkában lévők termelik meg a jövedelmet az inaktív, nem dolgozó polgárok számára, legyenek azok gyermekek vagy öregek. Meg kell reformálni tehát a társadalombiztosítási rendszereket (mi részben már megtettük), mert ilyen hosszú ideig aligha lehet finanszírozni – adott járulékszint mellett – a nyugdíjkiadásokat. Az egyensúlyt viszont nem lehet a járulékok (adók) emelésével megoldani, mert ez tovább rontaná a nemzetközi versenyképességet. Európa-szerte reformokkal kísérleteznek. Kitolni a nyugdíjkorhatárt, csökkenteni nyugdíj-bér arányát, korlátozni az előnyugdíjazást. A társadalom Nyugaton is nehezen akarja e szükségszerű korrekciókat tudomásul venni.
Többe kerül majd az egészségügy, hiszen időskorban jönnek a betegségek. Az államháztartásból ezért többet kell majd egészségügyre költeni, de – sajnos – kevesebbet kell viszont az oktatásra fordítani, mert kevesebb lesz a fiatal. A kormányok ezért szorgalmazzák Európa-szerte az egészségügy magánosítását – akár a szép esélyegyenlőségi elvek rovására is. Az marad életben, akinek lesz erre pénze. Erről szóltak nálunk is az elmúlt napok.
Sokan azt gondolják, a magánnyugdíjpénztárak bevezetésével már megtalálták a megoldást. Sajnos azonban hosszú távon nem megoldás a magánnyugdíjpénztár sem a demográfiai kihívásokra. Miért? Először is: a pénzt ugyan félre lehet rakni – de megvenni csak azt lehet rajta, amit megtermel a munkaképes korú lakosság. Másodszor: mert ha a pénztárak, akkor, amikor nyugdíjat kell fizetni, eladják a befizetéseinkből alkalmazott befektetések egy részét, hogy nyugdíjat tudjanak fizetni, akkor nagy kérdés, hogy kinek tudják azokat eladni? Annak tudnák ugyanis eladni, aki maga takarékoskodni akar. De ha sokkal kevesebb ember lesz az utánunk jövő generációkban, akkor ki veszi meg az értékpapírokat?
Van egy válasz: az ázsiaiak. Ezek az országok ugyanis még megtakarítanak, mert fiatalabb a népesség-összetételük. Tehát: ők megveszik a mi vagyonunkat, s a jövő időskorú nemzedéke feléli azt. A vagyon az állampapírokat, gyárakat, ingatlanokat, vállalkozásokat jelenti. A jövő generáció fiataljai a dél-koreai vagy kínai tulajdonosoknál fognak tehát dolgozni. Más kultúra, más szokások. Nincsenek szakszervezetek, sokkal keményebb a fegyelem. Vajon milyen szociális juttatások lesznek akkor? A magyar polgárok – így a kedves olvasó is – lassan csak arra fognak adózni, hogy a külföldi hitelezőknek, az állampapír-tulajdonosoknak fizetni tudja az állam a kamatokat. Nem arra, hogy az országban az infrastruktúra fejlődjön, szociális igazságosság legyen, egészségmegőrző szűrések segítsék a magyar lakosságot, vagy gondozott vidék alakuljon ki. Biztos, hogy ezt szeretnénk? Megjegyzés: Ha az állam eladósodik, valakinek mindenképpen fizetni kell az adósságot. De nem mindegy, hogy a fizetett összeg az országban marad-e, vagy sem.
Mit lehet hát tenni? Első és rövid távon már hatásos dolog, hogy növelni kell a munkalehetőségeket az országban. Az nyomban több járulékbevételt is jelent. Ilyen kevés munkavállaló, mint nálunk van, nem tudja eltartani idősödő társadalmunkat. Egész Európára igaz, hogy az aktivitást fokozni kell, nálunk különösen. Ez óriási felelősséget ró a kormány gazdaságpolitikájára.
A második és tartós megoldást jelentő lépés a társadalombiztosítás terheinek igazságosabbá tétele. A termeléshez nemcsak reáltőke kell, hanem humántőke is. Azt pedig a gyermeket nevelők biztosítják. A gyermeknevelés költségeinek rájuk hárítása igazságtalanság a társadalom részéről, amit a szociális juttatások távolról sem ellensúlyoznak.
Egy egészségesebb korstruktúrájú társadalomban a lélektani terhek is enyhülnének. Értelmet, célt lelne a még fiatalos erővel rendelkező nagyszülői korosztály. Olyan tapasztalatokkal és törődéssel nevelnék az újabb generációt, amelylyel a korábbinál is értékesebb emberekké tehetnék őket. Ehhez alapvető szemléletváltozásra lenne szükség, ami kiindulhat a civil szférából, de ha a hatalomban nem akad támogatóra, akkor falra hányt borsó minden szó. A hosszú távú megoldásoknak feltétele egy értelmes és tisztességes párbeszéd a társadalommal. Hatalmi arroganciával és rögtönzéssel viszont nem lehet hosszú távú áldozatvállalásra kérni a társadalmat.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár