Az abszurditás az utcán hever, csak le kell hajolni érte – írták a pályakezdő Gyarmathy Lívia témaválasztásáról az első méltatói. A Kis halak, nagy halak című rövidfilm kedvéért érdemes átigazítani e mondatot: az abszurditás a vízben úszik, csak arra kell ügyelni, hogy horogra akadjon… Hogyan talált rá a megbüntetett és büntetlenül hagyott orvhalászok képtelen történetére?
– Szinte megmagyarázhatatlan, hogy mi az, amit az ember filmmé szeretne varázsolni. A régi emlékek biztos, hogy beleszólnak a döntésébe. Már sok évvel ezelőtt kezdett érdekelni a vízi világ, nemcsak a táj harmóniája, titokzatossága, hanem a benne élő ember is, az elesettség és a hatalmaskodás örök feszültsége.
– Életművének legalább a fele dokumentum- vagy dokumentumelemekkel dolgozó rövidfilm, filmnovella, a többi játékfilm. A filmfinanszírozási, -engedélyezési kényszer alakította ki ezt az arányt vagy a rendezői elhatározás?
– Nem hiszem, hogy különbséget tudok tenni a műfaji kategóriák között. Szeretek filmet rendezni, és tisztában vagyok vele, hogy másfajta erőkifejtést igényel játék- vagy nem játékfilmet forgatni. De nem ez a lényeg, az elkészült mű hatása a fontos.
– Amikor első filmesként megkérdezték, miért lett pályamódosító, miért akasztotta szögre vegyészmérnöki diplomáját, azt válaszolta, a filmművészet több lehetőséget kínál a valóság teljesebb megismerésére. Ma is ezt válaszolná?
– Nem hiszem, hogy a valóságot igazán meg lehet ismerni. A világ, amelyben élünk – csoda. Minél idősebb vagyok, annál jobban felismerem azt a mérhetetlen szervezettséget, azt a bonyolult együttműködést, amely a természetben megfigyelhető. Aki beszélni szeretne róla, legfeljebb a felületét tudja megkaparni ennek a csodának, a lényeget lehetetlen megragadni. Kétségtelen, hogy napról napra valamivel többet tudunk meg a világunkról, de minél mélyebbre merülünk a megismerésben, annál nagyobb a döbbenet bennünk: a teljes megismerésre voltaképpen esélyünk sincs.
– Már csak azért sincs, mert az ember napról napra azon fáradozik, hogy tönkretegye a teremtett világ tüneményét háborúival, technikai forradalmaival. A hazai mozikban most játsszák Andrzej Wajda Katyn-filmjét, nem tudom, hányan okulnak belőle. A magyar film hívei mindenesetre örömmel fedezték fel, hogy a Katyn-film férfi főszereplője ugyanaz az Artur Zmijewski, aki a pozitív hőst játszotta Gyarmathy Lívia 1997-es játékfilmjében, a recski kényszermunkatábor történetének egyik lényeges fejezetét feldolgozó Szökésben. Ettől a felismeréstől már nem volt nehéz eljutni az összevetésig, mi mindent tehet a mozi kelet-közép-európai történelmi tisztánlátásunk érdekében?
– Andrzej Wajda filmjei alapvetően befolyásolták a mi nemzedékünk rendezői életútját. Ám szerénytelenség volna egybevetni az ő műveit a mi munkáinkkal, még akkor is, ha bizonyos filmjeink hasonló határhelyzeteket feszegetnek. Gondolok itt a Böszörményi Gézával közösen készített Recsk, 1950 – Egy titkos kényszermunkatábor története című dokumentumfilmünkre, a Faludy Györgyről forgatott portréfilmre vagy akár az Együttélésre. Boldoggá tesz, hogy e munkákban részt vehettem, jó volt a Recsk-filmet tető alá hozni, de nem gondolnám, hogy ezáltal valami rendkívüli dolgot vittem volna végbe. Nem az álszerénység mondatja ezt velem, hanem mert a világ értékeivel nagyjából én is tisztában vagyok.
– A művek hatása, utóélete azonban független az alkotói megítéléstől, az egyetemes értékrend által kijelölt helyétől is. Többen esküsznek rá, hogy a rendszerváltoztatás 1988-ban, a többrészes Recsk-film bemutatójával kezdődött el…
– A művészet lényege szerintem a megismerés, a felismerés, a ráismerés. Ez készteti az embert, hogy behatóan foglalkozzék az őt érintő problémákkal. Engem is az foglalkoztatott, hogy azt a világot, amely, bizony, eléggé el volt rejtve előlünk, megismerhessem, a mozgatórugóit felismerhessem és beazonosíthassam. Hogy volt-e a munkánknak valamilyen szerepe a hazai és a közép-európai társadalmi változásokban? Igen, volt. Ahol csak bemutatták, az első Kelet-Közép-Európából érkező hiteles híradásként fogadták, hiszen voltaképpen senki nem tudta, sem tőlünk nyugatabbra, sem idehaza, hogy mi történt itt valójában. A Recsk-film láttán rádöbbentek az emberek, hogy véget kell vetni annak az állapotnak, azoknak a körülményeknek, társadalmi, politikai szerkezeteknek, formáknak, amelyek méltatlan, megalázó helyzetek sorát teremtették és konzerválták, amelyek tömegeket, népeket tettek gyávává. Az indulat, az indíttatás örök az emberekben, szeretnének tisztább, átláthatóbb kapcsolatrendszerek közt élni, s a Recsk-film ezt az érzést hívta elő, erősítette fel a nézőiben. De ez nemcsak a mi filmünk érdeme, hanem sok más munkáé is, mondhatni, minden olyan filmé, amely mögött az alkotást humánus szolgálatnak tekintő egyéniségek álltak.
– Andrzej Wajda alapvetően befolyásolta rendezői életútjukat, mondja. És a hazai mesterek? A Wajdával egyidős főiskolai tanára, Herskó János?
– Herskó Jánosra, míg élek, hálával gondolok. Meglátott bennem, a huszonvalahány éves vegyészmérnökben valamit, hogy mit, máig nem tudom, és fölvett a főiskolára. Hogy aztán kitől mit tanultam ott és később másutt? A legtöbbet és a legfontosabbat a saját kudarcaimból. Vannak olyan filmjeim, amelyekre gondolni sem szeretek, de legalább a saját elképzeléseim szerint rontottam el őket. Viszont elmondhatatlanul sokat jelentett, hogy mindig ott volt mellettem Böszörményi Géza, akivel meg tudtam beszélni a gondjaimat.
– Nincs még egy magyar filmrendező, aki olyan erős kritikával kezelné a saját munkásságát, mint ön. De olyan sincs, aki jóval több szakmai elismerést kapott a nagyvilágban, mint idehaza. Ebben az esztendőben azonban, két Európa-díj és több mint negyven rangos nemzetközi fesztiválelismerés után életműdíjjal jutalmazta önt a filmkritikusok máskor oly szigorú grémiuma. Mi történt? Megszelídültek? A külföldi elismerések sokasága meggyőzte az itthoniakat is arról, hogy ennek a rendezői pályának az értékei mellett nem lehet szó nélkül elmenni?
– Fogalmam sincs, talán mostanra elég idős lettem ahhoz, hogy észrevegyenek.
– A rendszerváltozás után jóval kevesebb lehetősége adódott játékfilm rendezésére, kisjátékfilmeket, filmnovellákat készített, és úgy tűnt, e lehetőségek is boldoggá tették. Valamennyi rövidfilmje arról szólt, hogy milyen ez a mi régi-új világunk, a legtöbbjét széles mosollyal nézhettük végig. A legújabb, a Kis halak, nagy halak is gyönyörű képet mutat a világról, már ami a folyóit, vízpartjait illeti. És szívszorító ellentmondásokat villant fel az emberi közösségekről kis halak és nagy halak viszonylatában. Elkomorult az élet körülöttünk?
– Ez a film arról szól, amire a címe utal, hogy vannak kis halak és nagy halak, és a kis halak voltaképpen soha semmit nem úsznak meg. A világ sodrásáról sem többet, sem kevesebbet nem tudok, mint a többi ember, és amikor arról értesülök, hogy nagy horderejű bűnügyek alól is van felmentés, olyanok alól, amelyek milliárdok eltüntetéséről szólnak, nem tehetek róla, az ösztöneim azt súgják, olyan társadalmi metaforát kell keresnem, amely felismerhetővé teszi, hogy miként működik ez a mi valóságunk.
– Vajon vevő ma még a mozgóképes metaforákra a tévélimonádékkal elandalított, akciófilmekkel felajzott befogadó?
– Azt remélem, igen. Én is felismerem azt a filmet, azt a novellát, azt a művészi törekvést, amely arra hívja fel a figyelmemet, hogy a világot meg kell változtatni, mert amit most tapasztalunk magunk körül, az emberek többsége számára elviselhetetlen.
– Egyre gyakrabban hallani, hogy nincs már akkora hatása a filmnek a tömegekre, mint amekkora korábban volt és amekkorát ma is várnak tőle egyesek.
– Kétségtelen, ma egyetlen dolog van igazán nagy hatással az emberekre, és ez nem a film, hanem a pénz. A fogyasztásra orientált, pénztermelő társadalomban a javaknak van a legnagyobb rangjuk. Ezt tudomásul kell venni. Ugyanakkor azzal is számolni kell, hogy a művészetek szerepe soha nem vész el, ha kellő mélységgel az időszerű összefüggésekre mutatnak rá, ha olyan megérzésekről, rejtett összetartozásokról beszélnek, amelyek segítenek a befogadónak eligazodni, helyet keresni a világban.
– Új munkájának olyan hétköznapi emberek a hősei és antihősei, akik orvhalász mivoltukat mutatták meg, mondhatni, legféltettebb titkukat engedték filmre venni. Mi kell ahhoz, hogy ilyen közel engedjék magukhoz a rendezőt, az operatőrt azok az emberek, akik számára napi gyakorlat a törvény áthágása, kijátszása?
– Egy kis hitelesség. Érezzék azt, hogy róluk akarunk filmet forgatni, a gondjaikról, bajaikról, vágyaikról, fenegyerekségükről, örömeikről. Nem szeretem azokat a filmeseket, akik kizsákmányolják a kamerájuk előtt álló embert. Tiszteletben kell tartani azokat a legszemélyesebb határokat, amelyek mögé az égvilágon senkit nem szokás beengedni, még közvetlen hozzátartozóinkat, szeretteinket sem. A film azonban – sajnos – igen alkalmas rá, hogy áttörje ezt a személyiségünket védő burkot, és így olyan tulajdonságokat, gondolatokat és gesztusokat is képes megjeleníteni, amelyekkel esetleg megalázza, nevetségessé teszi az illetőt. Az, hogy a Kis halak, nagy halak című filmben feltűnő férfiak megengedték, hogy ott legyen a kameránk, amikor „a” dolgok történnek velük, feltehetően annak volt köszönhető, hogy pontosan tudták, nem fogom becsapni őket. A kamera olyan hatalom, amellyel nagyon könnyű visszaélni. Az apró kopoltyúsokat és sokmázsányi pikkelyes zsákmányt lehalászó orvhalászok története révén világunk fonákságairól akartam képet adni. És azoknak az embereknek, akik ebben a segítségemre voltak, ugyanaz volt a véleményük, mint nekem, és amire a film címe is utal: hogy vannak kis halak és nagy halak, és e két kategóriát, két osztályt nem lehet felcserélni. Egybevetni sem, mert mások a kis halak és mások a nagy halak.
origo.hu
Jó az a szóda, de a kockázatait kevesen ismerik!
