Nemzeti radikalizmus?

Kevésszer voltunk olyan helyzetben, mint a mostani, amikor az emberek túlnyomó többsége tiszta képletre vágyik. Azt akarják, hogy a dolgok rendeződjenek végre, hogy az a politikai garnitúra tűnjön el a süllyesztőbe, amelyik akkor is és most is arcátlanul uralkodik felettük. Annak idején Milovan Gyilasz meghonosította a fogalmat, amely új (uralkodó) osztály néven vonult be a történelembe. Ezért az új osztályért Gyilasz csak azért nem kapott kötelet, mert Tito jól érezte, hogy hajdani harcostársa nem pályázik hatalomra. Gyilasz könyvében felrajzolja, hogy a valahai arisztokrácia helyén létrejött a pártalapú arisztokrácia. Az új uralkodó osztály, amelynek jellemzője, hogy ugyanolyan kiváltságai voltak és vannak, mint a letűnt uralkodó osztályokénak voltak valaha.
Az új osztály rendelkezik mindennel: pénzzel, befolyással, státussal. Kezükben az irányítás, a vezetés, ők diktálják az ideológiát, alakítják a törvényt, és zárt klubként működve senkit sem engednek be maguk közé, aki naivan a tehetségével, eszével vagy akaratos törekvése jogán szeretne oda bekerülni. A rendszerváltás óta eltelt évek sok más kudarc mellett azt mutatják, hogy ez a pártarisztokráciának nevezett új osztály nemcsak hogy nem bukott meg, nem szóródott széjjel, hanem él és virágzik, erősebb, mint valaha. Mutogatja magát a parlamentben, a kormányban, a törvényhozásban, a gazdasági életben, a művészeti ágakban, valamint döntő szava van a médiaiparban.
Annyira, hogy a magyar társadalom meg sem mer mukkanni, és az csak az egyik dolog, hogy nincs hol; a másik, hogy ha mégis, akkor megszabják, miről beszélhet és miről nem. A pártarisztokrácia alattvalói ellenben mindenről beszélhetnek, minden módon megnyilatkozhatnak. Őket nemigen neveznénk nemzeti radikálisoknak. Valódi nemzeti radikális amúgy bárkiből lehet, akinek egyszer is viszketett a tenyere, amikor a hazáját, zászlaját, címerét, mítoszát hallotta ócsárolni, amikor magyarságában megbántva, megalázva, kigúnyolva kénytelen fékezni magát a sok kis pimasz törpe provokációja láttán-hallatán. „Szélsőséges, szélsőjobbos, fasiszta, neonáci” – ugrál az orrod előtt a törpe, és nem szólhatsz rá, mert azonnal fellármázza gazdáit, akik nem restek dicsekedni azzal, hány vízágyút, kevlármellényt, hány idegrendszer-károsító gránátot szereztek be nagy pénzekért, hogy uralkodjanak saját honfitársaikon. Senki nem fog abbéli meggyőződésemben megingatni, hogy a 2006-os véres októberi történéseket a mindent túlélő és mindenekfelett pöffeszkedő pártarisztokrácia provokálta ki, amelynek egyik prominense ötvenhatot nyilas suhancok pogromjának tartja.
Hogy miért történt, ami történt? Utólagos erőfitogtatás, nyílt fenyegetéssel párosítva: „Addig tart a demokrácia, ameddig mi akarjuk! És ha nem akarjuk, előbb a szemedet lőjük ki…” Nemzeti radikalizmus? Hol? Mikor? Mi? Ahány pofon elcsattant 1989 óta, azt mind jobboldaliak kapták, ahány verés vagy fizikai provokáció történt, azt majd mindig nemzeti érzelmű személy szenvedte el, és amilyen gerjesztett hisztéria övezi a Magyar Gárdát, olyan elképesztő mennyiségű erőszakos cselekmény sorjázik a cigány elkövetők számláján. Vagy a hivatalok teljes közönye a papok és templomok elleni rablótámadások ügyében.
Hol itt a nemzeti radikalizmus? Ténylegesen a magyar nemzet tűrőképességnek, immunrendszerének, napi próbájának vagyunk tanúi és elszenvedői. Idéznek és elemeznek, például egy olyan beszédet, amelyet nem tártak a nyilvánosság elé, azaz nem tudni, hogy mi van benne. És mindenki úgy tesz, mintha ez lenne a természetes. „Nem olvastam az Iván Gyenyiszovics egy napját, de kérem, hogy Szolzsenyicint távolítsák el a Szovjetunióból.” Visszajutottunk ide? Folyik a per, mert meglincseltek egy vétlen tanárembert az olaszliszkai romák. Helyes. Az azonban már vudu, amikor kérik, ne mondják az áldozatról, hogy tanár. Nem veszi jól ki magát, ugye. De azt se mondják, hogy lincselés, mert az értelmező szótár szerint ez sem vet jó fényt a gyanúsítottakra. Nyíltan megfélemlítik a tanúkat. Ez a per, mint egy rosszul koreografált paródia, megfordítja a világot, a bíróságból bohócot csinál, az áldozatból epizodistát. Mert hagyjuk.
A határ menti falvakban komoly földeladások és portavásárlások folynak. Miközben a lakótelepi lakások távfűtött börtöncellákká váltak, amelyekből a tulajdonosok képtelenek kimenekülni, mert nem tudják fizetni a fűtésszámlákat, addig leleményes ügyvédek plazmatévékért foglalózzák le a földeket. Román meg szlovák családok egész utcákat vesznek meg. Nekik van pénzük. Nemzeti radikalizmus? Perelte már egyetlen lakóközösség is a távfűtőműveket, a gázműveket, a villamos műveket? Valahol kell lennie egy olyan törvénynek ebben az országban, amely arra vonatkozik, hogy a nemzet tagjait nem lehet következmények nélkül földönfutóvá tenni, öngyilkosságba kergetni, megfosztani egyetlen vagyontárgyuktól, a lakásuktól. Vagy ha ilyen törvény nincs, akkor jöjjön a nemzeti radikalizmus. Ami nem azt jelenti, hogy a jobboldal holnaptól Kalasnyikovval rohangál az utcán, hanem azt, hogy véget vet annak az állapotnak, amelynek végén nem a tudás, a tulajdon és a munka gyurcsányi hármasa integet, hanem egy végletekig lepusztított, szétzüllesztett, megfáradt és rohamosan fogyó nemzet acsarkodik megmaradt tagjaival. Ez a fogyó nemzet ráadásul egy következmények nélküli országban található. Ez a következmények nélküliség csodákat teremt. Nem büntetik a milliárdos lopásokat, az elszaladt beruházásokat, a köztörvényes bűnöket, az erkölcstelen szerződéseket, a jogszabályok átlépését, a sikkasztásokat, és következmények nélkül maradnak az olyan tragikus salto mortalék, mint a kettős állampolgárság megtagadása szomszédjainktól, illetve Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde.
Ha nyomokban jelen lenne a valódi nemzeti radikalizmus, akkor Gyurcsány már nem lenne a helyén, a postabankosok nem úsznák meg aprópénzzel, Demszky Gábor sebesen csomagolna, Kulcsár Attila ügyfelei, Jegesynétől a Gyurcsányi nagy emberig bezárólag, kezdenék nagyon rosszul érezni magukat.
De erről nincsen szó. Olyannyira nincs, hogy a nemzeti radikalizmus egyes számú bizonyítékának számító Magyar Gárda tulajdonképpen megfoghatatlan, kibonthatatlan és támadhatatlan képződmény, amelyre eddig semmiféle törvénytelenséget: lopást, gyilkosságot, nemi erőszakot, lincselést, köztéri verekedést, késelést, korrupciót nem lehetett sem ráfogni, sem ráverni. A vonulást, azt igen. Ma azonban a vonulás még nem törvényellenes, de lehet, hogy holnap már az lesz. Blogolás kérdése az egész. Mert országunkban a miniszterelnök nem a Parlamentben vagy kormányüléseken ad hangot nézeteinek, hanem internetes naplójában böffenti el aktuális ötleteit. Ha lenne valódi nemzeti radikalizmus, akkor a miniszterelnök internetes naplóját az összes médium bojkottálná, tekintettel arra, hogy az ország nagy hányadának nemhogy internet-hozzáférése, de számítógépe sincsen. A Hír TV-n mutattak egy falut, ahol harminc éve várnak villanyra. Ők mennyire naprakészek vagy jól informáltak a jövőt illetően?
A nemzeti radikalizmus csupa kisbetűvel ma kimerül a nyílt levelek írogatásában az interneten, amelyekben Sólyom Lászlótól Orbánon át az utolsó Fidesz-szavazóig mindenki hazaáruló és bűnöző. A baloldal tapsol: marad a gyerek, ha játszik. A jobboldal szívja a fogát: mi közünk van nekünk ezekhez?