A hamis matektanárt Gyurcsánynak hívják

Először is tisztázzuk: itt ágál egy sokszor lebukott Gyurcsány nevű ember, aki technikatanári végzettséggel bír. Elvileg – nem bántva tisztességes kollégáit – ez nagyjából megfelel egy tudszocos végzettségnek. A komolykodó és unalomig ismert pojácáskodás részletezésétől most eltekintenénk. Ez a zömmel idősebb nőrajongóktól eltekintve ma már alig hatásos. Illetve akikre hat, azoknak már mindegy. A propaganda (osztály) harc lenyúlható pénzein túl itt már nincs semmi. Egy kártékony ember utódvédharcait láthatjuk – rozzant erkölcsű és tudatú párttársak zsebprogramjának árnyékában, s persze a fősodratú média forintokkal kitömött lihegése közben.
A jelentős részben infantilizált magyar társadalom sok képviselőjének ugyan lehet, hogy imponál az algebrai levezetés (ők aztán még várják a főgebrát is!), de a dübörgő ostobaság jelzi, hogy már csak a butaságra lehet számítani. Ez az írás kemény, de nem is akar más lenni. Sajnos a kollektív tönkretétel idején már az udvariasság is bűn. Ezeknek nincs joguk még az udvariasságra sem.
Gyurcsányt akár hagyhatnánk is, hiszen sokszorosan nem szalonképes, sőt etikailag is megkérdőjelezhető. De ha megnézzük az Európa-kompatibilis egyik utódjelöltet, a reális szocializmus szempontjából tiszta Bajnai Gordont, akkor csak azt láthatjuk, hogy a magyarországi neoliberalizmus eme fiókája körülbelül tíz vállalkozás csődbevitelében részes, miközben egyénileg és családilag folyton gazdagodik (lásd a Heti Válasz tényszerű összeállítását), és a szegény magyarok pedig tönkremennek. Így néz ki nálunk ma a szociálpolitika, azaz parvenü újgazdagjaink konvergálnak a Nyugattal, a többi pedig marad a „megérdemelt” helyén.
Elképesztően tönkrement a magyar társadalom jelentékeny része 1956 után. Ugyanis a látszatoknak (=hazugságoknak) a realitása szerint élt már sokszor két nemzedék. Életérzésük régóta előlegezte a neoliberális stílust, vagyis azt, hogy mi közöm a többiekhez akkor, ha nekem jó? Ez a több évtizedes kádári kurzus persze úgy tudott elitérzéssé lenni, hogy kacsingatós (hóhér) János idején az igényteleneknek is adtak minőség híján lévő elemi javakat. A primitívek akár elégedettek is lehettek. A valódi terheket hordozók és a valódi teljesítményekkel a kádári hazugság birodalmát fenntartók pedig kisebbségbe kerültek. (Ilyen értelemben igaza van Tölgyessy Péternek.) Az 1956 után még megmaradt magyar polgári társadalmat és a keresztyénséget a primitívségre alapozó kádárizmus tényleg szétroncsolta.
De a bolsevista típusú élősdi világ csak addig tud valamit is nyújtani, amíg vannak szolgáló emberek. Ha már mindenki csak elvenni akar, akkor összeomlik a szocialista modernség. Fegyelem nélkül, önkorlátozó felhalmozás és szeretetből fakadó teljesítmények nélkül ugyanis a puszta zsigeri vegetativitásnak nincs mit ennie, nincs mit felhasználnia. Ha viszont a közösséget érintő teljesítmények tisztán üzletileg/piacilag, a maximális profit alapján léteznek, akkor a dzsungel egyszerű zsákmányállatainak nem lehet emberi reménye. S ma már nincs is.
De hát nálunk lehet szembemenetelni a valósággal, elemi emberi, nemzeti és etikai értékekkel (lásd csak példaként 2004. december 5-ét vagy az egészségügy privatizációs kísérletét), s lehet álságosan emberjogozni a Magyar Gárda kapcsán, miközben védtelen magyarokat terrorizál egy kisebbség elvetemült és sokak által tulajdonképpen bátorított része. Itt minden szubkultúra szabad (ez helyes), sőt támogatandó (ez aligha helyes), csupán az egyházi iskolák egyenjogúságát s a többségi magyarság érzéseit kell és lehet szinte naponta lábbal tiporni. Itt még azt is el meri mondani a folyamatos hazugságaiból kilábalni képtelen miniszterelnök, hogy a magyarságnak jó a drágaság, s kétes vagyonszerzésekbe bonyolódott pénzügyminisztere még „európás” emberüket, Kovács Lászlót is cáfolni meri, mert az – talán véletlenül – igazat mondott.
Az ember egyszerűen nem tudja elképzelni azt, hogy miben reménykednek a szocialisták éltesebb korú szavazói. Nekik már általában a hosszú távon beígért (üres) ígéretek értelmetlenek, rövid távon pedig még ígéret sincs – nyugdíjszámítási bohóckodáson kívül. Miért nem tud egy idős ember a pénztárcájának hinni, s mit vár egy minden porcikájában hamis, csupán propagandát csináló miniszterelnöktől? Attól, akinek kormánya folyamatosan szemet huny a magyar mezőgazdaság szétverése fölött, s aztán az élelmiszer-termelés fokozását ajánlja az áremelkedések ellen!
Úgy tűnik, hogy vannak a közösségre nézve végzetes egyéni és csoportfixációk. Egy hosszú ideig tartó torzítás után bizonyos emberek a torz tudatukat tartják normálisnak. A helyzet tragédiája az, hogy az ilyen módon félrevezetett emberek nem engedik az egész gyógyítását, ellenben állapotuk gyógyítóját, gyógyítóit démonizálják. A torzított reálszocialista gondolkodás és lelkület médiabeli vagy iskolai újrateremtői ezen a bázison végezhetnek hatékony munkát. Így lehet maszatolni, logikailag össze nem kapcsolódó tartalmakkal kampányolni. És – sajnos – e játékban partner a jobboldali radikálisok köre, amely nem veszi észre, hogy a „liberális” progresszív provokációkra nem szabad erőszakkal válaszolni. Ezeket közönybe és érdektelenségbe kell fullasztani! Ha Gyurcsány nem szenveleghet az „eurokompatibilis” hülye modern pózban, elmúlik a „polgárpukkasztás” is, hiszen ezeknek már valójában nincs miért harcolni – megkaptak mindent. Viszont mindazzal csak az ürességhez, a semmihez jutottak közel. Ezt ők értik is, s ezért támadják ordenáré módon az örök értékeket, amelyek immár több évszázados, nagy erejű támadások után immár kisebbségben, de elevenek.
A liberális konzervativizmus nem mulandó divatok foglalata, amelynek mint múlékony s jórészt üres divatoknak folyamatos bizonyítási kényszere volna. S a hosszú történelmi tapasztalat is erősíti a Szentírás bölcsességét: ha Istentől van egy dolog, nem tehetünk ellene semmit, ha pedig nem, akkor elmúlik az magától. El fog múlni – egyre közelebbi időpontban – a gyurcsányizmussá züllött szocializmus és liberalizmus is. Ami marad belőle: egy sötét lábjegyzet a magyarság történetében. Ez akkor is igaz, ha rövid életünkből már eddig is sajnálatosan sokat elvett ez a korszak.

A szerző történész, egyetemi docens