A melegjogi Moloch

Most már az a kérdés, okozott-e eredetileg bármekkora főfájást a fővárosi főrendőrnek a homoszexuálisok felvonulása. Abból, hogy Tóth Gábor budapesti rendőrfőkapitány eredetileg elutasította az úgynevezett meleg méltóság menetét – a közlekedés várható megbénulására hivatkozva –, arra következtethetünk, hogy valamekkorát igen. Ám abból, hogy huszonnégy órán belül feloldotta tiltó határozatát, és egy hétre rá belecsapott a melegjogi aktivisták tenyerébe úgy, hogy az újabb egyeztetésen nem szabták át az útvonalat, akár az is következhetne, hogy a kapitány mindhárom lépése összehangolt volt. Még ha nem ő hangolta is össze.
Vagy ne is gyanítsunk konspirációt? Ne emlékeznénk 2006–2007 között Szetey Gáborra, akinek posztján (személyügyi államtitkár) morfondírozgattunk, miközben ő egy evetke nesztelenségével és fürgeségével előbújva coming outolt, és kaparta ki a Ptk.-ra vonatkozó módosítványcsomagból a regisztrált élettársi kapcsolat melegházassággal felérő intézményét? Majd visszaosont az üzleti élet dús lombjai közé… Félő tehát, Tóth főkapitánynak azért kellett packáznia fél napig, látszólag megtörve a szent hagyományt – tizenkét melegfesztivál van már mögöttünk! –, hogy aztán annál feszesebben szalutáljon a populáció legfontosabb ügye, a homoszexuálisok jogkiterjesztése és a bizarr szex kérkedő tobzódása előtt. Ezzel példát adott: a másságot mindenek felett, rettegve kell tisztelni, mondhatni másságfélelemre (homofóbiára?!) van szüksége ennek a társadalomnak. Kezdetben persze Tóth dandártábornokot is homofóbiával vádolták, mert első körben káoszt jósolt arra az esetre, ha július 5-én, szombaton végigaraszolnának a belvároson a melegtehereautók, fedélzetükön meztelen popót düllesztő, ezt-azt, valamint feszületet lóbáló, egymást és rózsaszín álbibliát ölelgető transzvesztiták. Ezt a röpke presztízsveszteséget azonban kibírta a főkapitány, annak tudatában, hogy az emberi jogi tiltakozásözön segítségével tízmillió országlakos értheti meg, mekkora csapás volna a demokráciára, ha egy nyár Budapestpride nélkül senyvedezne. Fontos volt arról is értesülnie a heteró tömegeknek, hogy Demszky Gáborra is rájött a vonulhatnék. Más kérdés, hogy a demokratikus érzelműeket utcára szólító, a közlekedési következményeket bagatellizáló főpolgármester 2006 októberében levélben sürgette a Fideszt: 23-án ne az Astoriánál rendezze meg ünnepi megemlékezését, mert az ellehetetlenítené a város életét. A gazdatraktorok később jogtalannak minősített kitiltásáról – akkor is a közlekedést féltette Demszky – nem is szólva.
Az is meggyőző bizonyítást nyert, hogy az Amnesty International emberi jogi szervezet is az elnyomott, fenyegetett magyarországi kisebbség mellett van. Képzelhetni, mekkora itt a melegek jogegyenlőtlensége, ha az Amnesty nem mozdult rá arra, hogy Budapesten félholtra verik, félvakká lövik az 1956-os forradalom ünneplőit – azonosító nélkül randalírozó rendőrök –, ám most, a büszkeségi aktus akadályozásának hírére izzásba jött e szervezet.
De mindez csak a kezdet volt… Mert az utóbbi napokban óriás pöffetegként jelent meg a sajtóban az új veszély réme, amelyet a Népszava ezzel a főcímmel idézett meg: „Ismét rárontanak a melegekre?” A lap rárontológusai ne tudnák, hogy az úgynevezett szélsőségeseknek kik, hogyan és miért adták fel a labdát?
A Szivárvány Misszió Alapítvány bő hónapja óvodáskorú gyermekekkel toborozza – toborozhatja rendületlenül – a menetet magában foglaló fesztivált. Mi ebben a jó? A plakátok tervezője, egy profi reklámügynökségi „krea” a Hírszerző.hu-n keresztül már megajándékozta az országot a megfejtéssel. Nos, abból kell kiindulnia a nagypublikumnak, hogy a kicsinyeket még nem rekeszti ki ez az előítéletes társadalom. Tessenek hát rájuk, a kisgyermekekre asszociálni, ha majd az Andrássy úton találkoznak a felvonuló „LMBT emberekkel”. (Az LMBT épp olyan betűszó, mint a TBZ, csak míg az utóbbi a társadalmi beilleszkedési zavarokat tömöríti, addig az előbbi a leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű vonzalomcsaládot.) Tessenek azokat a „travikat” is bohó kisgyermekekként méregetni, akik évről évre a legtrágárabban élik ki magukat a teherautó-platókon, miközben a vallásgyalázásra is van egy-két jelképértékű megoldásuk.
A gyermekeinket viszont ne féltsük a „méltóságmenet” vizualitásától! És ne merengjünk el olyan dolgokon, hogy a reklámetikai kódex tiltja a gyermekek hirdetőeszközként való berángatását olyan tematika reklámozásába, amelyhez semmi közük.
Egy régi kánaánita istenségnek, Molochnak gyermekeket áldoztak a pogányok az ókorban. Mi pedig törődjünk bele, sőt tartsuk szellemesnek, hogy az egyre gyérebb sorokban tipegő új nemzedékek tagjait a homoszexualitás és a melegjogok kiterjesztésének oltárán áldozzák fel? Addig ne papoljon senki nemzeti minimumról, amíg erről szinte említés sem esik! Hiszen a KDNP-n kívül más párt nem tartotta érdemesnek megszólalni a gyermekjogok péppé zúzása miatt. A balliberális rárontológusok arról sem szólnak, hogy a tavalyi és korábbi büszkeségi menetek szervezett szereplőinek milyen viselkedése adott ürügyet arra, hogy némely bepalizott vonulónak behúzzanak egyet-kettőt az ellentüntetők. (Nem tudom, megsérültek-e annyira, mint Révész Máriusz fideszes honatya Tóth úr elődjének rendőreitől.) Persze ezt oktondiság volna szóba hozni, ha a feltétlen cél a Hollán Ernő utcai típusú esemény gerjesztése. Utóbbiban ismét elmaradhatatlan partnerek azok az ismert nagylegények, akik nem először járatják le a parlament felét azon az alapon, hogy a szélsőjobb és a jobboldal szóösszetételekben az egyik tag közös.
A gyurcsányizmust nap mint nap vitaminnal injekciózó szélmagyarkodóknál mégis nagyobb azoknak a vétke, akik verbálisan a homofóbia alá rekesztik az egész társadalmat. Akik hazug cikkek özönével fedik el, hogy legfeljebb egy stupid töredék az, amelyik a saját nemükhöz szexuálisan vonzódókat l’art pour l’art gyűlöli. Akik nem világítják meg, hogy a homoszexuálisok többsége is elítéli a szószólóikként feltolakvó megélhetési mozgalmárokat, akik „büszkeségi” meneteikkel mindenekelőtt nekik árthatnak.
Tisztázzuk: a Biblia Istenének határozott, sokszori kinyilatkoztatása szerint a homoszexuális életstílus megítélése korántsem a „betegség–egészség” vagy a „jólesik–nem esik jól” dichotómiájában helyezhető el. Egyszerűen olyan bűnről van szó, amelynél korántsem kisebb bűn a heteroszexuális kicsapongás vagy a házasságtörés. Az egyiktől a teremtés rendje szerint óvja az embert Teremtője, a másiktól a hűség parancsa szerint. Ha mégis meglépi valamelyiket az Isten képmására és hasonlatosságára teremtett lény, az önmagában magánügy. Nem hagyhatjuk viszont, hogy a homoszexualitást valakik bálvánnyá, kultusszá emeljék. És azt sem, hogy felhasználják a melegjogi akitivizmust a család intézményének végső elroncsolásához. Hogy a jogegyenlőség hiányáról hazudozzanak, holott az igazi házasságra (emlékszünk: egy férfi, egy nő!) mindenkinek azonos joga van. S hogy szavazóbázist koholjanak rettegni késztetett meleg emberek hajlamából egy böszme kisebbség számára…