A végzet dalban elbeszélve

A portugál fado neve a latin fatum (sors, végzet) szóból származik. E zenei műfajt a portugálok népdalának, portugál bluesnak is hívják. Ám egy klasszikus gitár, egy tizenkét húros portugál gitár és egy énekes önmagában még kevés ahhoz, hogy a fado egy-egy előadáson valóban megszülethessen. A pesti Gundel étteremben portugál gasztronómiai napokat rendeztek, ahol esténként Portugália egyik leghíresebb fadistája, António Pinto Basto énekelt.

Nemcsak a fado világa rejtélyes, eredete is tisztázatlan. Vannak, akik úgy gondolják, rabszolgák és portugál tengerészek hagyományos zenéjéből formálódott, arab hatással. Mások szerint több brazil stílusból jött létre. Voltaképp ez városi vagy népi gyökerű muzsika?
– Nevezhetjük városi folklórzenének. Története az 1840-es évekre nyúlik vissza, a tangóhoz hasonlóan kikötővárosokban született, a legszegényebb negyedekben. Kiskocsmákban énekelték a nincstelenek, mégis elfogadottá vált minden körben. A fadót születése után hamarosan megismerték az arisztokraták, megkedvelték, különlegesnek tartották ezt a muzsikát. Gyorsan megjelenhetett a legelőkelőbb szalonokban is, bár azt hozzá kell tenni, hogy fadót prostituáltak is énekeltek, a bordély volt az egyik közvetítőcsatorna a kocsmák és a szalonok világa között. Egyik fő témája természetesen a szerelem, ám a tangóval ellentétben a fadóban a nő énekli meg a fájdalmát, a csalódását. A huszadik században a műfaj továbbfejlődött, aranykora a tízes évektől a hatvanas évekig tartott, a fado a mai napig kicsit ebből a korszakból él. Két irányzata létezik: a hagyományos (fado traditional) és az úgynevezett énekelt (fado cancao). A hagyományos fadóban egy teljes költeményt énekelnek el, míg az utóbbi változatban a kompozíciót refrének szakaszolják. A húszas–harmincas években már megjelentek a fado műfajával foglalkozó újságok, azokból tudni, már akkor is ugyanazok a viták folytak a fadisták között, mint napjainkban. Az olyan énekesnők, mint Mísia vagy Mariza kitűnő előadók, de a hagyományos fadisták nem tartják őket autentikusnak.
– Eszerint hibás a fadót bohém coimbrai és édesbús lisszaboni irányzatra felosztani?
– Sokan szerint a coimbrai muzsika nem fado, csupán egy dalstílus. Azért beszélhetnek mégis coimbrai fadóról, mert az éneket Coimbrában ugyanúgy klasszikus és portugál gitárral kísérik, mint Lisszabonban. De a coimbrai és a lisszaboni gitárok már a felépítésükben is különböznek. Egy kérdésben van teljes egyetértés az énekesek között: Amália Rodrigues volt a fado királynője, nélküle szegényebb és ártatlanabb volna e műfaj. Egyik érdeme, hogy korábban kevésbé ismert költők verseit énekelte, tette népszerűvé. A másik érdeme: a hagyományos fado egyszerű zenei szerkezeteibe dallamgazdagságot vitt. Őt ma is sokan megpróbálják utánozni, de Amália olyan hang és olyan előadó volt, hogy megismételhetetlen. A fado ugyanis nem csupán zene, hanem egyfajta különleges hangulat. Sokszor megesik, hogy elhangzanak a dalok, ám maguk az énekesek sem mondják, hogy aznap a fado szólt. Amália viszont mindig meg tudta teremteni a fado atmoszféráját.
– A fado kapcsán sokszor elhangzik a saudade fogalma, amelyet szintén nehéz körülírni. Jelent nosztalgiát, elvágyódást, egyszerre szomorú és boldog hangulatot is. Miből fakad a fado melankóliája?
– A saudade a portugál lélek jellegzetessége, azért jelenik meg a fadóban, mert portugálok éneklik. Ami a melankóliát illeti: ebben is referencia Amália Rodrigues. Előtte ugyanis a fado nem arra szolgált, hogy a hallgatóság sírjon. A húszas–harmincas években ez a műfaj történetek mesélésére szolgált, amelyek nem csak szomorúak voltak. A húszas években a bánat színét Alfredo Marceneiro erősítette a fadóban, akit Amália csak úgy hívott: a fado. Korábban két-háromszáz dallamot énekeltek, szabadabb szövegekkel, Alfredo rengeteg új dalt szerzett. Ő teremtette meg azt a hagyományt, hogy a fadót félhomályban, gyertyafényben, este, éjszaka énekeljék. Mivel a tizenkilencedik század óta magáról a műfajról is születtek dalok, tudni, hogy Marceneiro előtt délután énekeltek fadót, nem volt borongós a hangulat. Alfredo után Amália hozta a fekete ruhát és a dramatikus jellegzetességeket a fadoelőadásokba, fokozva a melankolikus hangulatot. Mivel erőteljes előadó volt, ez hatott a későbbi énekesekre is. S ahogy az irodalomban a nagy írók stílusjegyei válnak meghatározóvá, a fadót Alfredo és Amália vitte a melankólia irányába.
– Ha már ennyiszer szóba került Amália Rodrigues: egy Portugáliáról szóló könyv az ő neve után közvetlenül az önét említi, mint híres fadistáét.
– Melyik ez a könyv? Azonnal megveszem! Annyi bizonyos, mindketten fadisták vagyunk, ám az életutunk igencsak különböző. Amália szegény családból származott, komoly nehézségeket kellett legyőznie, én aranybölcsőben születtem. Ismertem Amáliát, elbűvölődtem a személyiségétől. Első találkozásunk annyira inspirált, hogy abból dal született. Ez a dal a pályafutásom harmincötödik évfordulójára készült, a Korallmenyegző (Bodas De Coral) című albumon is szerepel. De eszembe sem jutna, hogy hozzá mérjem magam.
– Mégis, hogyan lett önből fadista?
– Nincs olyan szülő Portugáliában, aki azt mondaná a gyermekének, menj fadót énekelni. Diplomát szereztem, több mint tíz évig mérnökként dolgoztam. Az éneklés szabadidős tevékenység volt, az első kislemezt 1970-ben, tizennyolc évesen vettem fel. Ám az igazi elhívatás nem hagyott nyugtot nekem. Így 1987–88-ban arra az elhatározásra jutottam, hogy készítek egy nagylemezt. Mint egy festő, akinek számos műve van, s egy kis kiállítást rendez a legjobb alkotásaiból. 1988-ban jött ki a Rosa Branca (Fehér rózsa) a PolyGram kiadónál, engem is meglepett a fogadtatása. Addig egy szűk közönség ismert, a lemez megjelenése után viszont azonnal 72 interjút kellett adnom, az album platinalemez lett. Egy ideig megpróbáltam a mérnöki munkát és a fadót összeegyeztetni, de nem ment. Azóta több albumom is platinalemez lett, és rengeteget utaztam a világban. Több mint ötmillió portugál él szerte a világban Portugálián kívül, végiglátogattam a portugál közösségeket Kínától Új-Zélandig. Körükben vagyok ismert, míg Amália valóban nemzetközi hírű sztár volt.
– Mindkettejük kelet-timori útjáról sokat cikkeztek.
– Nagy kitüntetés volt a meghívás, a fadisták közül korábban csak Amália Rodrigues koncertezett ott. Timor a legtávolabbi része az egykori portugál birodalomnak, függetlensége számos konfliktust okozott. S bár Portugália némi paternalizmussal lépett fel e kérdésben, fontos volna megvédeni e függetlenséget. Akár szimbolikus értelemben, akár mint egzotikus út, óriási élmény volt Timor, megható volt látni egy ártatlan közönséget, amely nem nagyon szokhatott hozzá ilyen koncertekhez. Goa volt hasonló élmény a turnék során. Negyven évvel függetlenségének kivívása után jártam ott, s hihetetlen volt a történtek után több évtizeddel látni a publikumot, ahogy a saudádétól sír.