Akik fordítottak Litvánia történelmén

Vilnius elegáns bevásárlóutcájában, a Gedimino Prospektason különös épület hívja fel magára a figyelmet. A KGB volt vilniusi központjának falát márványtáblák borítják, a hatalmas épület pincéjében kivégzett litván mártírok neveivel. A Népirtás Áldozatainak Múzeumában fényképek, filmek, egyenruhák, fegyverek, egy nemzet XX. századi szenvedéseinek dokumentumai. Akinek van ereje, alászállhat a litván terror háza alagsorába is. Pincék, vallatószobák, kivégzőhelyiségek. Ettől a múlttól szinte lehetetlen szabadulni, ezt a benyomást kelti az intézet, pedig Vilnius barokk óvárosában és a középkori városrész sikátoraiban szinte nagyítóval kell keresni a szovjet megszállás emlékeit.
De hogyan is kezeli a szovjet múlt nyomasztó örökségét ez a kis balti nemzet? – kérdezem Leonidas Donskins politológiaprofesszort, filozófust. A kaunasi Vytautas Magnus Egyetem politikatudományi és diplomáciai iskolájának igazgatója ismert személyiség. Be pykcio, azaz Sértődöttség nélkül című televíziós vitaműsorában a legkényesebb témákat boncolgatja hétről hétre. Magyarországon azt mondanák: igazi véleményformáló értelmiségi.
Kezdetben ott volt a sztálini időszak horrorja a deportálásokkal, gyilkosságokkal, kivégzésekkel és az emigrációval – kezdte Donskins professzor. Szerinte a litvánok, akárcsak a Szovjetunió összes más nemzete, áldozattá vált. Mindenki szenvedett, mindenki a túlélésre játszott. Ez a túlélési stratégia a legfontosabb dolog volt ennek a kis nemzetnek az életében – válaszolta a történész. De Litvániában dúlt a partizánháború. Az erdei testvérek mozgalma itt volt a legerősebb, a szovjet csapatok csak 1953-ban kapták el az utolsó partizánt. Litvánia 1940-ben könnyű zsákmányként, minden komolyabb ellenállás nélkül hullott Sztálin ölébe, de a második világháború utáni fegyveres ellenállással megmentette saját becsületét, megmutatva a világnak, hogy a litvánok nem fogadják el a megszállást. Litvánia ekkorra elveszítette társadalma legfontosabb rétegeit, a polgárságot, a középosztályt, az értelmiséget és a gazdag paraszti réteget. Sokan Németországba mentek, és menekülttáborokban tengődtek. Ők később Ausztráliába, Kanadába, az Egyesült Államokba költöztek. Mint például az elnök, Valdas Adamkus, aki Kaunasban született, de családjával Németországba menekült, hogy aztán az Egyesült Államokba költözzön, ahol magas hivatali posztot töltött be a szövetségi kormányban a környezetvédelem területén.
Új értelmiség
A litván kultúrát a második háború után megerőszakolták, a litvánokra rákényszerítették a szocialista realizmust. De jött a hruscsovi olvadás időszaka, és ekkor megszületett az új litván értelmiség. Fejlődésnek indult a litván költészet, filmművészet és színház. És az új értelmiség rájött arra: azzal kell ellenállnia a rezsimnek, hogy a szakmájukban tisztességgel állnak helyt. Tudósokként, művészekként, orvosokként, akadémikusokként. A szovjetek mind a központban, Moszkvában, mind a helyi kommunista pártban úgy hitték: Litvániát elpusztították, lesöpörték a Föld színéről. De a valóságban ez nem így volt. Mert ezzel az új értelmiséggel Litvánia sokkal ellenállóbbá és erősebbé lett – folytatta Leonidas Donskins professzor.
A professzorral Kaunasban beszélgetünk, a két világháború közötti Litvánia ideiglenes fővárosában. Vilnius akkoriban Lengyelország része volt; a litvánok úgy mondják, a lengyelek megszállták, és tulajdonképpen ez volt a majd félezer évig egy államban élt két nemzet közti egyetlen konfliktushelyzet. Kaunas a szovjet időben az ellenállás szó szerinti tűzfészke lett.
1972-ben egy nagyon fontos politikai esemény történt a városban: egy fiatalember, Romas Kalanta felgyújtotta magát és elevenen elégett – mondja Donskins profeszszor. Tettét Jan Palach áldozata ihlette, aki 1969-ben Prágában követett el ekképpen öngyilkosságot. A szovjet hatóságok megpróbálták eltitkolni temetésének helyét és idejét. De ezzel csak felbőszítették a litván fiatalokat, akik Kaunas belvárosában összeverődtek, és nagyobb szabadságot követelve a belvárosban tüntettek. Mindez ütésként érte a rezsimet, a kommunista vezetők most először a világháború utáni időszakban megijedtek. Litvánia ezúttal az önbecsülés, a nemzeti büszkeség jeleit mutatta. Azt mutatta, hogy nagyon is létezik. Jelezte egyben, hogy Litvániát nem zúzták szét, sőt rendelkezik a titkos és a nyílt ellenállás bizonyos képességeivel. Persze azok voltak kevesebben, akik nyilvánosan harcoltak, de ők szakmájukat gyakorolva csendben álltak ellen. Csak a megfelelő pillanatra vártak. És ez a pillanat elérkezett Gorbacsovval, a peresztrojkával. „Ekkorra még a szovjetek számára is nyilvánvalóvá vált, hogy nem kívánunk a Szovjetunión belül élni. A függetlenséget végül mégsem a reformerők, hanem egy nemzeti felszabadítási mozgalom valósíthatta meg” – utalt a Sajudisra Donskins professzor.
A megszállás hol okozta a nagyobb kárt, az anyagi világban, a környezetben, netán a litvánok fejében és lelkében – kérdezem a politika professzort. – Határozottan meg vagyok győződve arról, hogy a fejekben és lelkekben sokkal nagyobb az okozott kár, mint az a pusztítás, ami ennek az országnak a fizikai valójában keletkezett – érvel Leonidas Donskins. Litvánia sok mindent elveszített, az országot elválasztották Európától, négy évtizedre teljesen elszigetelték. Országunkat ezért nem is hasonlíthatjuk Magyarországhoz vagy Lengyelországhoz, ahol nem számít, hogy mennyire deformálódtak ezek az országok, nem számít, hogy milyen mértékben fosztották meg a szabadságtól, mégis volt országuk. De a litvánoknak nem volt országuk, ami volt, az csak paródia volt. A litvánokat hosszú időn át megfosztották a normális, civilizált és modern élet minden lehetőségétől. A rezsim nagyon rossz szokásokat és egyéni praktikákat teremtett a litván társadalomban. Mindenekelőtt nagyon alacsonyra süllyesztette a bizalmi szintet. Nagyfokú cinizmust és szkepticizmust teremtett. Az emberek megvetették az államot mint egy rájuk erőltetett idegen hatalmat. Ezért elutasítottak minden kísérletet a társadalmi élet szabályozására, hiszen az bizonyos szinten ellenséges volt velük szemben. Ez a magyarázata annak a jelenlegi problémának, hogy az emberek Litvániában nem bíznak saját intézményeikben, nem bíznak az államban, és nem bíznak a politikai szervezetekben, a pártokban sem. Ez az igazi probléma, mert a litvánok nem ismerik fel, hogy ezúttal valóban mindenért mi vagyunk a felelősek. Akármi történik Litvániával, bármi rossz dolog esik az országgal, nincs értelme az ellenségkeresésnek.
Észak Jeruzsáleme
Vilnius egykori zsidónegyedében már csak az utcanevek emlékeztetnek arra, valaha ezt a várost nevezték Észak Jeruzsálemének. Litvánia lakosságának majd egytizede volt zsidó a második világháborút megelőzően. Itt élt egy egyedülálló zsidó közösség: a karaiták. Etnikailag a kazár birodalom török népei közül származtatják magukat, a talmudi hagyományokat elvetik, csak a Tora öt könyvét tekintik szentnek. Ők pár százan lehetnek, a litvániai zsidó közösség pedig a holokauszt és a kivándorlás után alig ötezresre csökkent. Kit terhel a felelősség ezért a tragédiáért?
Donskins professzor szerint hiba lenne azt állítani, hogy a holokauszt a baltiak miatt történt. A holokauszt a nácik miatt történt, a nemzetiszocializmus miatt. Az mégis tény, hogy a holokauszt itt rettenetes módon következett be. Nagyon gyorsan és nagyon hatékonyan kivitelezték: a 240 vagy 250 ezer zsidó közül csak húszezer élte túl. Náci parancsra ölték meg őket, a náci Németország politikája végzett velük, de ettől az még tény marad, hogy litvánok ezrei vettek részt a litvániai zsidók tömeges megsemmisítésében. Mint ahogy tény marad az is, hogy sokan hangoztatták a szégyenteljes goebbelsi propagandát, amely egyenlőségjelet tett a zsidók, a kommunisták és a bolsevikok közé. És sokan hangoztatták azt, hogy a zsidók Litvánia örök ellenségei.
Nagyon naiv dolog lenne, ha nem vetnénk fel a litván nemzet felelősségét. Litvániát megszállták, és azért támogatták a náci Németországot, mert a Szovjetunió áldozataivá váltak. Litvániában a háborús bűncselekmények teljes repertoárját elkövették, beleértve a holokausztot, és voltak kollaboránsok is. Litvánia háborúban állt, és tagjai közül egyesek kezet emeltek nemzettársaikra, a litván zsidókra. Ők háborús bűnösök.
Litvánia 1990-ben függetlenné vált, és az európai országok elismerték az új nemzetet. Ez egyfajta sokkot okozott, azt a képzetet keltette, hogy mindent a náci és a szovjet rezsim követett el. Valójában egyesek önként vettek részt a háborús bűncselekmények elkövetésében, még ha ezt nagyon nehéz is elfogadni. Vannak történészeink, akik nyíltan beszélnek erről, akik ezt a témát kutatják. Igaz, nincsenek sokan. Ez nagyon érzékeny téma, és ki kell várnunk azt az időt, amikor leszünk annyira bátrak és tisztességesek, hogy kimondjuk: ez is a mi történelmünk tragikus fejezete volt. Leszünk annyira tisztességesek, hogy erről is ugyanúgy beszélünk, mint a németek. Német barátaimtól, történészektől és filozófusoktól tudom, hogy ez náluk négy évtizedet vett igénybe. De nekünk azonban eddig nem volt Günter Grassunk, nem volt Heinrich Böllünk.
Sajudis
Vastapssal fogadták Vytautas Landsbergist a Sajudis megalakulása 20. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi konferencián a litván parlament épületében. A függetlenséget 1990-ben visszanyert Litvánia első elnöke két évvel korábban maga is alapítója volt a litvánok nemzeti mozgalmának. Valdas Adamkus hivatalban lévő elnököt is hosszasan tapsolták a közép- és kelet-európai országokból érkezett diplomaták, történészek, egykori ellenzékiek. Szinte kínos volt, ahogy Algirdas Brazauskas, a Litván Kommunista Párt utolsó főtitkára, a posztkommunista Munkapárt későbbi vezetője, volt elnök és miniszterelnök alig pár másodperces gyér taps közepette érkezett meg, és ült le a díszvendégeknek fenntartott helyre. A Reformmozgalom Litvániáért az Átalakítás Támogatására, azaz a Sajudis mozgalmat 1988. június 3-án alakították litván értelmiségiek. A Sajudis hívására augusztus 23-án negyedmilliós tömeg tüntetett a Molotov–Ribbentrop-paktum ellen. Az 1990-es parlamenti választáson abszolút többséget szerzett. Vytautas Landsbergist elnökké választották, majd március 11-én kikiáltották a függetlenséget. A Sajudis hívására litvánok ezrei siettek a parlament, a kormányépületek és a tévétorony védelmére. A seimast, azaz a parlamentet megvédték a barikádok, de a tévétoronynál az orosz különleges erők vérfürdőt rendeztek. Tizennégyen haltak meg ott, egyeseket a tankok tapostak a betonba. Több mint félezren megsebesültek, de a történtek csak olajat locsoltak a tűzre. A Sajudis elérte célját, nemzeti egységet és függetlenséget teremtett, mégis a nagy rendszerváltó szervezetek sorsára jutott. Bár ma is létezik, a többpártrendszerben befolyása szinte már egyáltalán nincs a belpolitikai eseményekre.