Álruhás mese

Terike néniről születésekor azt jósolta a bába, hogy egy olyan uralkodónak ad majd tanácsot, akit Mátyás királlyal egy sorban fognak emlegetni a népek. Hírét vette ennek a király is, aki puccsal került hatalomra, sanyargatta a szegény népet, kikotort a zsebéből, amit csak tudott, úgy játszott vele, mint macska az egérrel, de mégsem volt békessége, folyton úgy érezte valamiért, hogy inog alatta a trónszék. Elküldette hát az átfestett Audiját Terike néniért Málnásharsányba, s meg sem várva, hogy Terike nénit az udvarhölgyek selyembe-brokátba öltöztessék, maga elé hívatta.
Na, jóasszony, akkor most röviden vázolja, hogy leszek én olyan király, akit egy sorban emlegetnek a… Mátyással.
Hát, édes fiam, ha olyan akarsz lenni, mint Mátyás király, akkor az országot jobban kell szeretned az életednél, mindenedet, amid csak van, fel kell érette áldoznod. Olyanná kell lenned, mint a legszegényebb, a legelesettebb.
Nem rossz – bólintott a király – derengett is neki valami gyerekkorából, hogy Mátyás király mindig álruhát öltött, és a maga bőrén tapasztalta meg, mint bánnak a dölyfös urak a szegénnyel.
Bizalmas emberei néhány nap múlva jelentették, hogy egy kereskedelmi tévécsatorna valóságshow-t indít hajléktalanoknak, de a nagyobb nézettség érdekében főként beöltözött celebek fognak versenyezni, és néhány politikus, hogy javuljon a kormány népszerűségi indexe. A király követei útján maga is jelentkezett a versenybe.
A tizenkét „hajléktalant” szét is osztották a stábtagok az aluljárókban, pályaudvarokon, parkokban, s kamerázgatták, ki hogyan boldogul a szabad ég alatt. Minden adás ideje alatt jelentkezhettek falvak, kerületek, városok, közösségek, hogy befogadják a „hajléktalanok” közül, akit megkedveltek. Bizonyos pártpolitikusra többen is licitáltak, végül egy romák lakta település nyerte a csatát. Ez a „hajléktalan” igen szerette a melegfelvonulást, hát a falu főutcáján végighajtották a lovas kocsikat a fogadására meghívott transzvesztitákkal megpakolva – a falusiak illendően meg is dobálták őket tojásokkal – aztán pedig – hogy megismerhesse az ottani népszokásokat – színesfémgyűjtő kalandtúrát rendeztek neki. Egy miniszter asszonyt egy kisvárosi panelház lakói vettek magukhoz a közös képviselő nyomására, aki civilben takarítónő volt, és szentül hitte, hogy mindketten ugyanazon a piacon szoktak nadrágkosztümöt vásárolni. Adásról adásra fogytak a versenyzők, csak a királyt és a Lajos bácsi nevű egyetlen igazi hajléktalant nem fogadta be senki. Így ők maradtak esélyesek „Az év hajléktalanja” megtisztelő címre.
Elmúlt a nyár, mire a döntőre sor került, a király hívei, akik épphogy visszaértek a nyaralásból, csak annyit láttak, hogy valami szavazás megy a tévében, és a király szénája igen rosszul áll. Küldték is számolatlanul az SMS-eket. Amikor kihirdették a győztes nevét, Lajos bácsi megölelte a királyt, aztán rátestálta mindenét, amije volt: két sörösüvegekkel teli szatyrot és egy szép paplanbélést. Most a királyon volt a sor. Szerette a kockázatot, de azért kicsit remegett a keze, amikor aláírta a nyilatkozatot, amelyben összes vagyonát Lajos bácsira ruházta. A tévéstáb integetett kézzel-lábbal, hogy gyerünk, a királyságot is, de azt már ugyan nem adta. A díjátadón ünnepélyesen elégették korábbi személyi iratait, s új személyazonosságot kapott egy hajléktalanszállóra bejelentett állandó lakcímmel. Ez volt a játék fődíja.
A királyi sajtóiroda másnapi közleményében az állt, hogy a palotába való visszatérésének lehetőségét a szakértők még vizsgálják.