Hullámverésben

Ma éppen nincs divatban a XX. század egyik legnagyobb magyar festője. Ez nem baj, a nagy életművek hullámzanak az időben, néha elmerülnek a felszín alá, majd ismét feltornyosulnak. Pályatársunk, a Magyar Nemzet hajdanvolt munkatársa, Tamás István írta e sorokat a százesztendős Bernáth Aurél tiszteletére a művész szülőföldjén megrendezett emlékkiállítás alkalmából 1995-ben. Tamás István jól ismerte az idős mestert, a Bernáth-tanítvány Udvardi Erzsébettel közös, Balaton-felvidéki otthonukban a hetvenes években gyakran megfordult a tó hűséges szerelmese, aki nyugtalanítóan kietlennek és értelmetlennek érezte az életét, ha nem vízparton tartózkodott. Az értékek hullámverését is egyformán ismerte s fogadta ez a három ember, az 1895-ös születésű képzőművész, a poszt-nagybányai festészet szellemi vezére, akinek a művészetelméleti, írói és művészetpedagógiai munkássága is igen jelentős, a hírlapíró-író Tamás István és a festőművész Udvardi Erzsébet, aki a képzőművészeti főiskolán 1948 és 1953 között a legfontosabbat tanulta meg Bernáth Auréltól, hogy saját szemmel kell nézni a világot. Hogy a művészet soha nem lehet a propaganda eszköze, hogy az egyedüli mérce „a szellem kvalitása és a formálás ereje”. A centenáriumi emlékkiállítást azonban, amelynek maradandó kísérője lett az a Kratochwill Mimi által szerkesztett könyv, amelyet a tanítványok és tisztelők rangos és népes tömege írt és illusztrált, ismét hosszú, felszín alatti csend követte. Ma azonban Vallomás a vízről címmel kiállítás nyílik meg Tihanyban, az apátsági galériában Bernáth Aurél műveiből, és a mesterre Udvardi Erzsébet emlékezik.
Könnyű a dolga, gondolhatnánk, hiszen az összes nagy Bernáth-mű a közelében van, a Téli táj varjakkal, a Reggel, az Önarckép angyallal, sőt az az 1927-es Ősz is, amelyre legeslegelőször, egy fekete-fehér képzőművészeti albumot lapozgatván, szinte gyermekként Udvardi Erzsébet rácsodálkozott. És még sincs könnyű dolga, mert pontosan tudja, hogy apály idején, amikor olcsó s hitvány hordalék borítja el partjainkat, Bernáth Aurél emlékét idézve oly sok fontos és megjegyzendő témáról kellene szólnia, hogy mire mondandójának a végére érne – ha a végére érhetne egyáltalán –, talán be is zárna az augusztus 31-ig mindennap megtekinthető tihanyi tárlat. A természetet odaadóan szerető művészként arról is szeretne szólni az egykori tanítvány, hogy Bernáth Aurél szigorú, ám mindig tapintatos irányításának – „korrigálásának” – köszönhetően miként bizonyosodott meg róla: „nem a valóság másolása a fontos, hanem a látvány megjelenítése, a szellemi valóság, amely a kép tárgya által testet ölt”. A gondolati tartalom a meghatározó. Hogy a Bernáth-tanítványok – Csernus Tibor, Szinte Gábor, Konok Tamás, Lakner László, Bárdy Margit, Vecsési Sándor… – időtlenül munkálkodó szellemi atmoszféra megajándékozottjai lettek; felszabadítottak és szabadok egy olyan világban, amely mindenkinek megszabta, hogy miként kell gondolkodni s megnyilvánulni. Bernáth Aurél ellenben – akárhogyan háborgott is körülötte a szovjet mintára kötelezővé tett szocreálos képzőművészeti közélet – csak egyetlen dogmát ismert el: a festő törekedjék tökéletes képet festeni, és ne törje bele magát a teóriák világába. Az ötvenes években Sztálin útként számon tartott Andrássy út és az Izabella utca által határolt hatalmas épület legfelső emeletén azt példázta tanítványai előtt a tőmondatos bírálatairól híres, mindig elegáns, mindig komoly és higgadt mester, hogy a művészi értékek folyamatosságát minden időben meg lehet és meg kell védeni, az európai és a magyar festészet értékeit feltétlenül át kell menteni. Hogy hová? Egy boldogabb jövőbe, ha számítani lehet effélére egyáltalán.
Udvardi Erzsébet számos emléket őriz a szovjet festészet „remekműveivel” és vörös transzparensekkel borított főiskolán is a polgári értékrendet képviselő Bernáth Aurélról. A mesterről, aki tán semmitől sem viszolygott jobban, mint az életnagyságúnál is nagyobb alakokkal agitáló, „heroikus” vásznaktól. Nem elemezte, nem is kritizálta őket, csak ennyit mondott róluk, amikor egy műcsarnokbeli nagy kiállításon a tanítványaival együtt végigjárt, kötelező tárlatlátogatáson szembesült velük: Kis kép – kis hiba. Nagy kép – nagy hiba. Máskor jellegzetes félmosolyával tette a helyükre a művészetpolitika furcsa helyzeteit. Fele se tréfa – mondta, amikor a hamis pátosszal ékített „témát” fölfedezte tanítványainak a gyűrűjében.
A hangszórókból mozgalmi dalok zúgtak, a falakról Sztálin képei mosolyogtak le a tanárokra és a diákokra, Bernáth Aurél meg nagy ügyesen arra a világra irányította növendékeinek a figyelmét, amelyik messzire esett a harsogó politikai indulatoktól, a művészet lényegét eltorzító akaratoktól. Miként a többi jeles növendéke, Udvardi Erzsébet is pontosan emlékszik rá, hogy milyen támadások érték emiatt. Polgári magatartása miatt állították pellengérre a képzőművészeti főiskola másik közszeretetnek örvendő tanárával, Szőnyi Istvánnal együtt. Szőnyi – egészségi okokra hivatkozva – hamarosan el is hagyta a főiskolát, Bernáth Aurél maradt. A hivatalos elvárások zsákját megpróbálta valódi értékekkel megtölteni – mondják, akik nem csak a főiskoláról ismerték. Ami a tanítványait illeti, ma már teljes bizonyossággal állítható, siker koronázta ezt a tiszteletre méltó vállalását. Párizstól Berlinig, Dunabogdánytól Badacsonytomajig nem is egy műteremben az ő szellemi jelenlétével dolgoztak, dolgoznak azok a magyar festőművészek, akiket Európa is nagyra tart. Reménykedjünk, előbb-utóbb a mesterüket is újra felfedezik. A nagy életművek hullámzanak az időben, írta tíz-egynéhány évvel ezelőtt Tamás István, a ma megnyíló tihanyi emlékkiállítás pedig olyan, akár egy feltornyosuló hulláma a Bernáth Aurél által oly igen szeretett tónak, a Balatonnak.