Jövendölés

Az egyház hivatalos imádságának, a zsolozsmának a története valószínűleg a kereszténység legkorábbi időszakáig nyúlik viszsza, de formája az évszázadok során sokat alakult-csiszolódott, sőt területi eltérések is mutatkoznak. A zsolozsma, vagyis a különböző órákban meghatározott rend szerint végzett imádság a nap megszentelését hivatott segíteni. Fő része a zsoltározás és a szentírási részletek olvasása, hallgatása. A XI. századra már annyira kibővült, hogy VII. Gergely pápánál sokan követelték a zsolozsma terjedelmének radikális csökkentését. Így jött létre a rövid breviárium, ugyanis a régi officium végzéséhez négy könyvre volt szükség, ami önmagában is túlságos terheket rótt a papságra és a pápai udvar sokat utazó tagjaira. Megrövidítették az olvasmányokat, és a szövegrészeket egyetlen könyvbe foglalták össze egy korábban is létező útmutató szerint.
Ezzel persze nem ért véget a breviárium története, a történelmi korok még sokszor hagytak vagy próbáltak meg nyomot hagyni a szerkezetén. Így például a humanizmus is. A XVI. század gondolkodóival – többek között Rotterdami Erasmusszal – jó kapcsolatot ápoló reneszánsz pápa, X. Leó (1475–1521) például megbízta Zaccaria Ferreri püspököt új himnárium összeállításával, amely 1525-ben jelent meg nyomtatásban. Erre a lépésre többek között a kritikus szemléletű humanizmus miatt került sor.
Persze másféleképpen is hatott a korszellem a breviáriumra: például egy-egy adott kor másolói, később tipográfusai akarva-akaratlanul is követték az éppen aktuális szokást, divatot. Így tett Tilman Kerver német származású, de Párizsban tevékenykedő nyomdász, aki több zsolozsmáskönyvet is kiadott. Az 1513-as edíció a Ferreri-féle változtatásokat természetesen még nem tartalmazza, de megjelenése tekintetében ízig-vérig reneszánsz munka. Elsősorban a könyv díszítése és tipográfiája volt divatos. A díszes címlap, a könyvet illusztráló számtalan fametszet és iniciálé mind-mind a kor szellemében készült. A nyomdász emblémája például egy faágra akasztott pajzs nevének kezdőbetűivel, amely körül két unikornis ágaskodik. A címlap keretdíszének bal oldali részén egy nőalak áll, kezében kivont kard. Azt gondolhatnánk, az igazságosság erényét jeleníti meg, közelebbről megnézve azonban látszik a kardja hegyére tűzött szakállas férfifej; így vagy Judit, Holofernész fejével, vagy Salomé, aki tánca jutalmául Keresztelő Szent János fejét kérte. Ez utóbbi változatot erősíti a gonosz mosolyú nőalak könnyed tánclépése, valamint a körülötte lebegő szalagok. A másik oldalon két ikeralak látható, legfelül egy nagy szakállú férfi és egy idősebb, fonó nő, antik reliefek mintájára. Talán Ádám és Éva. Alattuk bikafej, még lejjebb egyetlen törzsből kinövő ikerpár, kezükben hatalmas gyűrű. Legalul öt hatalmas ragadozó madár áll egy kehely talapzatán körben. Megannyi jelkép.
A gazdag kivitelű Breviarium Romanum alighanem jómódú embereknek készült, ezért kissé meglepő, hogy egy magyarországi példánya 1589-ben egy kolduló rendi szerzetes, Andreas Kerbavicius használatában volt. Hogy ki lehetett ő, legalábbis kérdéses. Még érdekesebb, hogy a kötet hátsó szennylapjára a XVI. században valaki egy régi könyvekből összeállított vaticiniumot, jövendölést másolt. Az 1570-től 1580-ig szóló talányos mondatok eredete számomra ismeretlen, de egy vegyes tartalmú drezdai kézirat XIX. századi részletezése szerint Joachim Camerarius (1500–1574), a jeles humanista kézírásával maradt fenn a tíz prófécia egy kolligátumban. Talán a csillagjóslással és egyéb titokzatos dolgokkal is foglalkozó tudós állította össze a rövid jövendöléseket, aki Melanchton barátsága mellett többek között Szenczi Molnár Alberttel is levelezésben állt. Luther egészen máshogy ítélte meg a horoszkópokat, jóslatokat, mint Melanchton, s Camerarius álláspontja közelebb állt hajdani tanára, Philipp Melanchton véleményéhez, mint Lutheréhoz. A lipcsei egyetemet újjászervező, a klasszikus auktorok műveit kiadó és kommentáló Camerarius például kikérte Johann Georg Faust doktor állásfoglalását is az 1536-os évről, s maga is készített horoszkópokat.
De akárki is készítette e tíz nehéz esztendő jóslatát, úgy tűnik, kissé melléfogott. Az utolsó, 1580-as évre például ez a János evangéliumából kölcsönzött mondat áll a jövendölésben: egy akol lesz és egy pásztor. Ez sajnos nem következett be, bár Camerarius a maga részéről igyekezett közelíteni a kölcsönös hibák és bűnök következtében mind távolabb kerülő véleményeket; a nürnbergi hitvitában például ő próbálta meg közelíteni az álláspontokat, s még II. Miksa is kikérte a véleményét egyházi ügyekben. Igaz, Camerarius 1580-ban már csak az örökkévalóság távlatából szemlélhette a földi küzdelmeket, s láthatta a jövendölés kudarcát.