Lendva

Határbéli fölgyeik és szőlejik termékenyek, a’ belső mező Város, a’ külsővel öszve van kaptsolva, helyben boraikat el adhattyák – írja a legelső magyar nyelvű földleírásban 1799-ben néhai jó Vályi András egy régi zalai mezővárosról, amely akkor még két részből állt, úgymint Belső- és Külső-Lendvából. S hozzáteszi: „néha Mura és Lendva vizek által el’öntetnek határjaik”.
Jártam arrafelé én, Lendván, többször, több tempóban, még a „jugoszláv” időkben is, s persze a legföltűnőbb e kis zalai (szlovéniai) városkában a vára mellett a mindig szépen gondozott, hosszan elnyúló szőlőhegye volt. A Lendva-hegy. De o tempora, o mores! – tán csodáltam meredek kaptatóit, szépen gondozott bérceit-völgyeit, mégis hidegen hagyott. Szőlőhegy – szőlőhegy. Mit figyeltem én rá, borait kóstoltam – zalai borok voltak. Akkor az élet egész másként érdekelt: egy szabadabb, lüktetőbb, érdekesebb, „nyugatibb” világ (Tito alatt vagyunk) sokszor el is takarja a lényeget. Persze pályakezdő literátorként tudtam én, hogy a muravidéki magyarság irodalma jóval szerényebb, mint mondjuk a bácskaiaké, a „vajdaságié” – a „szimpós” Sziveri Jancsi „jó komám” volt –, de mégis, hozzánk képest még a muravidéki is pazarul működött. Lehetetlen is egy „belső” esztétikai világrendet sugalló idézetet kihagyni. E vallomásos-inspiratív szöveget talán a legtekintélyesebb, tíz éve halott muravidéki költő, Szúnyogh Sándor írta. Bizonyos újvidéki költőnő, Ladik Kati lenyűgöző, szinte ontologikus hatását danolja el egyik kiemelt textusában. Azt írja ez a Sanyi, akit én magam is jól ismertem, így írja a Nem tudhatja című szabad versében: „Ladik Katalin nem tudja, / hogy én létezem / és ma is féltve őrzöm / Radencin elszavalt / szétosztott / bemutatott verseit. / Nem tudja / hogy ő volt / akkor a számban a spongya / dús erdős / harmatos mohája / édes gyökerek / mézes íze / sztereo hangok / fülbe csengése / Ladik Katalin / nem tudta / hogy én is / költőnek / készülök / s imádom / a szép nőket / órák hosszat / járkálok a folyónál / hogy életem eggyé legyen / az áradással / a csillámló csobogással / s a fűszálról is / tudjak verset írni.” Jó kis programszöveg a sodródó fű esztétikájáról, meg arról, hogy a Lendva vidékiek hogyan süvegelik meg az akkori nyelvi-szellemi központot. De működtek, a hetvenes–nyolcvanas években hozzánk képest játszi könnyedséggel kiadott könyveikkel, jó nyomdákkal, élénk sajtóval, maroknyi íróval – antológiákat adtak ki (egy ilyen közösben még szombathelyi életemből tán én is benne voltam). A lényeg: ott lenni, beszélgetni az élet apró vagy bonyolultabb kérdéseiről, sétálni a hegyen, a várnál vagy a Hadik-templomnál, s bámulni a panorámát, vagy a mezővároska éttermeiben üldögélni nagy szám volt.
A Lendva-hegy azóta is úgy tornyosul a folyóbeli síkság fölé, mint valami időtlen, apróságában is jelentős gólem – tartoztam neki egy új látogatással. Bence Lajos költő barátom invitált, pontosabban egy közös szereplésünk után, amit nemigen szoktam, én magam ajánlkoztam. Hogy hát, mondám, igen, újra a régi lamúr. S persze ahogy be is igazolódott, a hegy tán még szebben, még izgatóbban és még harmonikusabban bontogatta magát. Mintha jót tett volna neki az utóbbi húsz év – azóta Szlovénia lett, és csak csábítóbb orcát öltött, akár egy lassan széppé érő nő. Hosszúfalunál kezdődik; rögtön a falu bejáratánál föl kell kaptatni és tovasuhanni az aszfaltos, hosszú kilométereket magába foglaló pincesorok közt tekergő úton (a lendvai szőlőhegy öt-hatszáz hektáros) – mióta rendszeresen átjárok a csentei falusi szakboltba kénessavért, esetleg kóracél tartályért vagy egyéb borászati holmikért, mint nagyon sokan ideátról (a határon meg sem kell állni), pontosabban látom Lendva térgeometriáját. Vagy tájesztétikáját. Azóta gondolom és tudom és mondom is a tételmondatot (eléggé hiába): a pannóniai Lendva-hegy a Kárpát-medence legszebb szőlőhegye.
Mielőtt a súlyos állítás visszavonására kényszerülnék, mert hát akad azért nekünk Tokajunk, Badacsonyunk vagy Villányunk, hogy szerelmemről, a magyar Fudzsijamáról, a Somlóról ne is beszéljek, a Hegyes-Kis-Somlót, ahol pincém van, meg pláne ne emlegessem, bár ott inkább a pusztuló arc, az enyészet esztétikája kottázható – szóval gyorsan ideírom, hogy a Lendva-hegy a Kárpát-medence legszebben gondozott hegye. Hihetetlenül meredek kaptatói ellenére szőlői épp olyanok, mint amilyennek lenniük kell (már a jugó időkben is kis lánctalpas traktorokkal mászták meg a nyaktörő sorokat), mint a mesében, a vágyakban, az édes álmokban. Nem gigantikus és nem végtelen és nem unalmas ültetvénytenger ez, hanem a legutolsó négyzetcentiméterig megdolgozott, élő-viruló organizmus. Szőlő szőlő hátán, itt-ott elpottyantott gyümölcsfákkal, szelídgesztenyével, dióval – egy vénséges, csavart törzsű sózó körtefát Dobronakon meg is süvegeltem. S ha még hozzáteszem, hogy a hullámzó, fel-le forduló szőlőlabirintusokban, az élénkzöld levéltengerben én nem növényt, levelet, hajtást és fürtöt látok, azt is persze, de lényegében nem ingerlő gyümölcsöt és mosolygós ízeket vagy kulináris ígéreteket vizionálok, hanem egészen mást. Más távlatot: szakadatlan, archaikus szorgalmat és időtlen beszédet. Kultúrát és munkát. Életet, halált. S az már csak aprócska lokális szín, hogy itt még bele is tudom képzelni kék kötényes ükapáink mosolyát mondjuk a szalmazsúpos pincék torkában. (Pedig sehol ükapák, sehol zsúpos pincék, új világ van, modern igények és posztmodern tájépítészet, ám itt el kell mondanom, hogy ezen a hegyen a nyugati, leginkább olasz módra épített hajlékok nem csupán pincék, hanem lakások is egyben, s minden hivalkodásuk dacára mégsem olyan förtelmesek, mint a Kádár-kor kulipintyóival halálra sebzett honi szőlőhegyek.)
Azt terveztem persze, hogy leírom a lendvai borokat. Ahogy szépen, lassan, de biztosan alakulnak-csiszolódnak ügyes mesterkezek alatt, megszabadulva immár, végleg, a zalaiság minden rárakódott rossz emlékű salakjától. (A zalai bor és a „noah” kapcsolata közismert – pedig egy kőhajításra innét, a Mura menti Csörnyeföldén Bussay doktor készíti országos remekléseit, feljebb, a csáfordi hegyen meg Veress Jánosék a pintest.) Hogy leírom például majd a dobronaki szlovén Joze Salase reduktív borait, akihez Bence Lajos átkocsizott (körbejártuk egyhektárnyi ültetvényét is, egyszerűen lenyűgözött a virulens és parádésan karbantartott szőlője). Vagy a házigazda, Lajos rizlingjeit, akinek pincéjét ismertem korábbról, a legelső szőlőhegyi találkozás idejéből. Vagy a legjobb lendvai borász, Rozsmán István tételeit részletezem – valóban nála érezhettem meg a legnagyobb Lendva-hegyi potenciált. Az ő szép pincéjében. Írnám, de nem maradt rá hely, és ha már szegény Szúnyogh Sanyit emlegettem, fölrémlett, mit írt ő maga a lendvai borról. Azt, hogy „új öntudattal várom a holnapot, és éltetem Istent, hogy ilyen jó bort adott!” Lényegében a költő Szúnyogh Sándor öntudatos szenvedéstörténete van benne a lendvai borban. Vagy a költő-borász Lajos barát derűje és életszeretete. Netán a gondos és leginkább a klasszikus vincellér kézműves igényességéhez húzó Rozsmán Pista szenvedélye. És ez nem is kevés – egy egész világ.