Nagy Tibetről álmodnak a Himalája csúcsai között

Peking olimpiai előkészületeivel egy időben, a véres atrocitások fellángolásával ismét a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került a Himalája csúcsai között felparázsló konfliktus, a tibeti autonómia kérdése. A két óriásállam, India és Kína között fekvő régió jövője egyik nagy ázsiai politikai rivális számára sem közömbös. A globális felmelegedés korszakában az is fontos, hogy Tibet jelentős vízkészlettel rendelkezik. Ázsia számos nagy folyója – például a Mekong, a Jangce, az Indus vagy a Brahmaputra – a Tibeti-fennsík gleccsereiből ered.

A jelenlegi konfliktus akkor kezdődött, amikor Kína elhatározta Tibet „békés felszabadítását” a feudális urak hatalma alól. Tibet ugyan kényszerűen elismerte a kínai fennhatóságot, ám miután az autonómia ígéretét nem tartották be, 1959-ben felkelés tört ki fővárosában, Lhászában. A dalai lámának végül menekülnie kellett, emigráns kormányával az észak-indiai Dharamszálában rendezkedett be, és máig is ott él. A spirituális vezetőt azóta 150 ezer tibeti követte a száműzetésbe. A kínai kulturális forradalom Tibet teljes beolvasztását célozta meg. A Nyugat (például az amerikai CIA) megpróbált titokban beavatkozni a felkelők mellett, ám a nemzetközi közösség hivatalosan sosem ismerte el az önálló tibeti államot. Kínában kétfajta autonómia létezik. Az egyik a 90-es évek végén a brit, illetve a portugál uralom alól felszabadult Hongkongban és Makaóban működik. A korábbi gyarmatokat különleges közigazgatási területekként tagolták be az óriásállamba. Esetükben az „egy ország, két rendszer” elve érvényesül. A különleges területek legalább ötven esztendeig megtarthatják korábbi belső rendszerüket, és a honvédelem, valamint a külpolitika területén kívül minden más vonatkozásban saját törvényeik szerint élhetnek. Ezt a kettőt Kína tartja kézben. Viszont önálló törvényhozó, végrehajtó, bírói hatalommal, pénzügyi politikával, önálló pénznemmel rendelkeznek. Fenntarthatják önállóságukat oktatási és kulturális ügyekben, területükön belül politikai pártok működhetnek.
Nem élveznek hasonló önállóságot az úgynevezett autonóm régiók. Míg a különleges területeknek – ahol egyébként ugyanaz a többségi lakosság él, mint Kína nagyobbik részén – hosszú történelmi különállásuk miatt garantálták a fenti jogokat, addig az autonóm régiókat azért alakították ki, mert területükön nagy létszámú kisebbség él. Tibet is az autonóm régiók egyike. A tartomány vezetője ugyan tibeti származású, de a legfőbb hatalom, a helyi kommunista pártvezetés mindig is a domináns han etnikum kezében volt. A papíron létező autonómia valójában nemigen biztosít nagyobb fokú belső önállóságot a régiónak, mint a többi tartománynak.
Mind a tibeti ellenzék, mind az emberi jogi szervezetek a kínai kormány szisztematikus betelepítési politikájáról, a tibeti vallás és kultúra beolvasztására irányuló törekvésekről, az emberi jogok folyamatos és masszív megsértéséről beszélnek. Kína gazdasági növekedése, modernizációs politikája ugyan sok tekintetben óriási fejlődést jelentett Tibet életében. Vasút, repülőtér épült, lakásprogram indult, fellendült a turizmus, a kereskedelem. A tibetiek mégis arról panaszkodnak, a szolgáltatások, a turizmus, a kereskedelem fejlődése csak a han többség tagjainak kedvez. Az éppen két esztendeje megépített, Tibetet Qinghai tartománnyal összekötő vasút a kínai kormány elképzelései szerint a modernizáció lehetőségét hozza el Tibet számára, a helybéliek azonban úgy látják, inkább a globalizáció káros hatásainak, az egyre nagyobb számban betelepülőknek, a hadseregnek a gyorsabb behozatalát teszi lehetővé.
A tibetiek ügye és a Nobel-békedíjas dalai láma spirituális karizmája a külföldi közvélemény szemében óriási népszerűségnek örvend, ám attól a világ nagyhatalmai óvakodnak, hogy elismerjék Tibet függetlenségét. Még az emigráns tibeti kormánynak otthont adó India is Kína integráns részének tekinti a területet. Maga a dalai láma feladta már az önálló állami törekvéseket, és megelégedne azzal a típusú autonómiával, amelyet jelenleg Hongkong is élvez.
A kínai kormány erről azonban hallani sem akar. Tibet hét évszázada Kína integráns része – mondják –, ezért semmi szükség arra, hogy különleges közigazgatási státust kapjon. A kínai fennhatóság Tibet felett a 12. században, a mongol hódítások idején vette kezdetét. 1644 és 1912 között az országrész a Mandzsu Csing-dinasztia része volt, noha ez alig jelentett többet, mint a császári hadsereg jelenlétét. A tibetiek hosszú idő után először 1912-ben kiáltották ki ismét önállóságukat. A kínai csapatokat lefoglalta a forradalom vihara, így Tibet 1949-ig gyakorlati függetlenséget élvezhetett. Kína azonban hivatalosan sosem mondott le fennhatóságáról, és amikor végül megalakult a Kínai Népköztársaság, Tibetet autonóm területként integrálta.
Peking azzal érvel, az ország eddigi politikája a középkori viszonyokhoz képest csak fejlődést hozott a régiónak, a zavargások pedig az imperialista erők műve. A külföld azonban egyre növekvő nyugtalansággal szemléli az asszimilációs politikát, és az emberi jogok folyamatos és masszív megsértését.
Az is vita tárgya, ki mit ért Tibet alatt. A tibeti ellenzék ugyanis Nagy Tibetről álmodik. Ennek a birodalomnak a mostani, hivatalos Tibet alig a felét alkotja. A szűkebb hazájában élő 2,5 millió tibetin kívül ugyanis legalább még egyszer ennyien élnek a szomszédos Qinghai, Gansu, Szecsuan és Jünnan tartományokban. Kulturális és történeti értelemben még az önálló királyság, Bhután, valamint az India részét képező Arunácsal Pradés, Szikkim és Ladakh is Tibethez tartozhatna. Igaz, a dalai láma ezekre a területekre nem tart igényt. Kína elveti azt, hogy a négy másik tartomány közigazgatását megbontva létrehozza a tágabb értelemben vett Tibetet.