„Nem szabadulhatsz, csak a halállal”

Mindössze harmincnyolc évet élt Szilágyi Domokos, az örök kamasz, a szabadság szegénylegénye. Vékony alakján átfújt a szél – leginkább a történelem szele –, s ettől a könyörtelenül osztályozó-sanyargató orkántól szinte didergésben vészelte át korunk nemtelen, főképp a világégésben, emberirtásban jeleskedő cselekedeteit. Mert kínzó – valódi vagy tettetett? – fájdalma ellenére is erkölcsös volt, mindig szembe akart menni a sors viharával.
Nem számolt azzal, hogy ha nem vigyáz, a hátába kerülő ellentől kaphat akkora ütést, hogy a szégyen tonnáit elviselni többé már nem lehet. A Felezőidő (1974), összes harlekini megnyilvánulása ellenére, már a halál előszobája volt, s megjelenése után alig telt el két év – hihetetlen! –, máris vállunkon vittük a Házsongárdi temetőben barátunk koporsóját. Pille teste a nehéz tölgyfa koporsóban úgy aludt – utolsó találkozásunkkor, 1976 nyarán az ágyon fekvő költőt szögekkel átvert Krisztusnak láttam –, hogy sírással tarkított búcsúpillanatainkban is biztosak voltunk abban, végső álma nyugodt lesz. Nem fogja magából kivetni a föld.
Szilágyi Domokos, a besúgásra kényszerített, a magyar költészet montázsversének apostola (avantgárd!) nem volt rongy ember, csak gyönge volt. Halk, befelé forduló személyiségére rátelepedtek, s addig gyötörték áldozatukat, amíg beadta a derekát. Barátait, eszmetársait – az ő ügyét is segítő, a makulátlannak is megmaradni tudó harcosokat – följelentéseivel (vele kapcsolatban még leírni is borzalom) ítélőszék elé állíttatta.
Nemtelen, sőt fölháborító cselekedetére – annak ellenére, hogy egyesek (lásd az Oscar-díjas filmrendezőt, Szabó Istvánt) lealjasodásukkal még dicsekszenek is – nincs magyarázat. (Balassitól Nagy Lászlóig és Nagy Gáspárig a magyar lírikusokat az egyenes gerinc jellemzi.) Van viszont megbocsátó gesztus. A bűnök alól való – még pap sem kell ide – föloldozás. Drága barátunk – égbe kiáltó tragédia! – önkéntes halálával váltotta meg magát. Azzal az – évtizedekig hihetetlennek tűnő – öngyilkossággal, amely minden tisztaságfaktornál elevenebb tisztítótűz.
Legyen merszünk a gyengét, a zavarodott embert (a pszichésen terhelt költőt) – bármekkora is a személyiséget kisebbségi sorban csak még jobban nyomorító társadalom felelőssége – elítélni, és ugyancsak legyen merszünk az esztétikailag hatékony művet megőrizni és fölmutatni! Mert a Bartók Amerikában, a Haláltáncszvit, az Ez a nyár, az Öregek könyve, az Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből és az Emeletek, avagy a láz enciklopédiája nélkül nincsen modern magyar költészet. A fausti éjt – a rárakódó bűnös magányt – Szisz úgy világította át (mestere volt a versnek), hogy aki csak a költészet felszínén bolyong, az is beleremeg.
Mikor poémájának hőse, Bartók Béla megborzongott – mindentudásában? – a végtelen partjainál, alighanem ő is átérezte a rá váró végzetet. Tudta, hogy föl kell áldoznia magát azért – „nem szabadulsz, csak a halállal” –, hogy lelke üdvét megmenthesse. Szívszorítóan tragikus tette előtt fejet kell hajtanunk: lelke üdve a vers volt.