Öngyilkosok városa

Létezik egy kitűnő magyar író, akit itthon szinte senki nem ismer, mert lengyel. A Lengyelországban már másfél évtizede ünnepelt Krzysztof Vargát végre a magyar olvasóközönség is megismerheti. Egy kötetben megjelentetett két kisregénye – a Fejlődésregény (Bildungsroman) és a Tequila – nyilván nem véletlenül került egymás mellé. A két mű sok mindenben hasonlít, a szerző mindkét esetben múlt és jelen, valóság és fikció között lavírozik: varsói punk-rock multikulti-kavalkád és magyar identitáskeresés keveredik oldalaikon. A Tequiláért Vargát felterjesztették a legnagyobb lengyel irodalmi kitüntetésre, a Niké-díjra is.
De ki is ez a lengyel–magyar író?
Varsóban született 1968-ban, édesapja magyar származású. Lengyel írónak vallja magát, jól beszél magyarul, de Esterházyt inkább lengyelül olvassa. Gyermekkora óta gyakran látogat Magyarországra, és ha Budapesten időzik, nem hagyja ki kedvelt sétahelyét, a Kerepesi temetőt sem. Vargát legutóbb – két kisregényének magyar kiadása alkalmából – a Lengyel Intézetben faggatták sajátos skizofrén írói stíluskereséséről, amelyről annyit mondott, hogy a konkrét sztoritól a fabulárisba, a néha már-már hantának mondható álomvilágba menekül: magyar emlékeiből a lengyel fikciós valóságba, vagy éppen fordítva.
Temető és halál: ezek nélkül nem ússzuk meg egyik kisregényét sem. Már a Fejlődésregény magyar főhőse is felidézi a nedves falevelek temetőbeli hangulatát, a súlyos holttest motívumát, aztán a Tequila kezdősoraiban is tovább kísért bennünket az elmúlás. A Fejlődésregényben Budapest, az öngyilkosok városa mint „nekropolisz” tárul elénk a nyolcvanas évek Gellérthegyéről, a Tequilában pedig egyenesen temetőben találjuk magunkat, ahol a főhős túlsúlyos dobos barátja koporsóját és önnön lelkiismeretének terheit cipelve közeledik a kilátástalan vég felé. A temető az a hely, ahol élők és holtak találkoznak. A történet érdekessége, hogy éppen itt, a halállal testközelben szembesülünk életünkkel, mentális számadást készítve viselt dolgainkról. Azért a regény korántsem ennyire komor. Sőt! Laza, vagány, ütős: hatását sokáig érezzük. Ez a Tequila. (Amúgy a tévhittel ellentétben a mexikóiak kísérő nélkül isszák a tequilát. Semmi előjáték, se só, se citrom, csakis az agávépálinka tömény petróleumíze.) Varga Tequilája is hatásos elegy, remek olvasmány: a se vége, se hossza szleng, kamuduma, alternatív világ, a pokolbeli dudások, vagyis a zenészek meghasonlott élete, az állandó pörgés, a rengeteg idétlen sztori az „independent bend”-ről és „barátságuk” fejezeteiből – mind-mind adaléka az igazán jól sikerült könyvnek.
A Fejlődésregény líraibb hangja Krúdy Szindbádját idézi fel, nem csak stílusában, hiszen valóban megelevenedik előttünk a Huszárik-film ebédjelenete. Szagok, hangulatok, végeláthatatlan gondolatok kapcsolata, akár a láncot fűző gyermek ösztönös, mégis mérnöki pontossággal végzett munkájának eredménye. Mert nem mindegy, hogy mi után mi következik… A Fejlődésregény szöges ellentéte az eredeti Bildungsromannak. Itt nem fejlődik senki sehova, nem jutunk el A pontból B-be, igazi végtelen történet ez, amit Varga így fejez ki: „Ez a történet sehol sem kezdődik, és ott is végződik.” Azért valahol mégis lennünk kell. A gyermekkori „halálos” álmok színtere a hetvenes–nyolcvanas évek Magyarországa, a Traubisoda és a Sugár Áruház világa.
(Krzysztof Varga: Tequila; Fejlődésregény. Ford.: Keresztes Gáspár. Poligráf Könyvkiadó, Dunakeszi, 2008. Ára: 2500 forint)