Örökösödés

Vajon kevesebb lesz-e a nemi erőszak a háborús térségekben attól, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa egy hete kimondta: az ilyen cselekmények tömeges elkövetése mára a katonai taktika részévé vált, és háborús bűncselekményként, az etnikai tisztogatás, népirtás részeként kell elítélni? Mindenképpen itt volt az ideje, hogy a nemzetközi közösség egyértelműen állást foglaljon a kérdésben. Tavaly Kongóban a kormány katonái és a fegyveres ellenzék tagjai – bizonyítottan – harmincezer nőt erőszakoltak meg. Ennek a többszöröse – egyes elemzők szerint hat–tízszerese – lehetett azoknak az asszonyoknak a száma, akik nem tették közhírré vagy letagadták az elszenvedett erőszakot. Azóta „javult a helyzet”: a BBC jelentése szerint az év elejei kongói békekötés következtében „csak” naponta negyven asszonyt, lányt erőszakolnak meg a katonák, köztük a békére felügyelő ENSZ-kéksisakosok is.
A ruandai népirtásban körülbelül 500 ezer tuszi nőt erőszakoltak meg a hutuk. A közelmúltban véget ért libériai polgárháborúban a nők háromnegyedén tettek erőszakot a fegyveresek. A szudáni Dárfúrban az erőszakos közösülés már a mindennapok velejárója: a fekete lakosságot elüldöző arab dzsandzsavid milicisták, a „vad lovasok” gyakorta töltik kedvüket elkapott menekült fekete lányokon.
De hát mindig is ilyen volt a világ! – mondhatják erre a magukat realistáknak vallók. A nemi erőszak a háború egyik „természetes mellékterméke”, egyszerű velejárója. Így volt ez az ősember harcai vagy az ókori ütközetek után, amikor római légiók kaptak felhatalmazást mindenre, és így van napjainkban. Az erőszaktétel nemcsak a férfiasság fokmérője, hanem üzenet a legyőzöttnek: ti hazátokat, házatokat, de még asszonyotokat sem tudjátok megvédeni. Az ellenfél teljes megalázása fejeződik ki ezekben a tettekben: kultúrájának lábbal tiprása, hogy ne maradjon neki semmi sem. A nőn mint a nép biológiai hordozóján, a „nemzet anyján” tesznek erőszakot.
Így volt ez 1937-ben, amikor a hódító japán császári hadsereg katonái a kínai Nankingban rövid idő alatt 20 ezer nőt erőszakoltak meg. Vagy jellemző a második világháborúban összefogott kétszázezer koreai, indonéziai, thaiföldi asszony esete, akiket nyilvánosházakba küldtek, hogy kielégítsék a japán hadsereg katonáinak igényeit. A Kelet-Európán végigvonuló Vörös Hadsereg tagjai sem viselkedtek „úriemberként”: sok százezer magyar nőt erőszakoltak meg, borzalmas történeteket mindenki hallhatott nagyszüleitől. A koronát Berlinben tették fel a „műre”: egyes források szerint a szovjetek a háború vége után 600 ezer német nőn tettek erőszakot.
Ez a történelemben a háborúk során „megszokott erőszak”. Viszont a tömeges nemi megaláztatás új fejleménnyel is társult: az etnikai tisztogatással. A jugoszláviai háború idején figyeltek fel az új jelenségre a kérdés szakértői. A szerb milicisták elfoglaltak egy bosnyák falut, összefogdostak pár nőt, és nyilvánosan megerőszakolták őket. Utána bekerítve tartották az egész környéket, közben azért lőtték a házakat, majd pár nap múlva visszatértek. Felajánlották a falubelieknek, ha órákon belül elhagyják a települést, nem esik bántódásuk, különben megismétlődhetnek a napokban látottak. Így az emberek készek voltak arra, hogy mindenről lemondjanak, és hátukon kis batyuval nekiinduljanak az ismeretlennek. A boszniai kormány ötvenezerre teszi a háború során megerőszakolt – főként mozlim – nők számát.
Hasonló módszerekről számoltak be az Európai Parlament közelmúltban Kongóban járt képviselői is. Ha Észak-Kivu tartomány valamely településén megerőszakolnak egy asszonyt, még aznap éjjel legalább hat falu indul útnak, menekülnek a mocskos tett helyszínéről. Az egész helyi lakosságot meggyalázták, tehát nincs ott többé mit keresniük. Az etnikai tisztogatás hatásos fegyvere ez. De mintha nem volna elegendő a tragédia, az áldozatot még a saját közössége is kitagadja, ugyanis az „szégyent hozott a család jó hírére”, legyen szó akár többgyermekes anyákról vagy fiatal lányokról, de olyan esetekről is beszámoltak a képviselők, hogy az eltaszított hároméves kisgyermek volt. Az elkövetők tisztában vannak azzal, hogy tettükkel nemcsak területet nyernek, hanem az „ellenség” egész társadalmi rendszerét, felépítményét verik szét. Kongóban működik egy szervezet, amely megerőszakolt és közösségükből kitaszított nőkön kíván segíteni. Marie-Noelle Cikuru, aki évek óta működteti a segélyszervezetet, 300 ezerre teszi az utóbbi esztendőkben meggyalázott kongói nők számát. Ő üdvözölte, egyben elkésettnek nevezte a világszervezet döntését.
Dárfúrban az arab milicisták is tömeges erőszakot alkalmaznak a feketék elüldözésére. Nemcsak megerőszakolják a nőket, hanem rabszolgáknak tekintik őket, akik majd világosabb bőrű gyermeket szülnek nekik. Azt is mondják a megalázottnak, hogy majd a megszületendő gyermek fogja örökölni a földjét. Az erőszaktevők szerint így valósulhat meg ezeken a területeken az arab uralom. Itt is nyilvánvaló a megszokott törzsi kötelékek tudatos szétszaggatása, hiszen gondoljunk csak bele, hogy az esetek nagy többségében milyen sors vár egy „arabot” szülő fekete édesanyára.
Nyilván ott tobzódik a kiszolgáltatottság, ahol káosz uralkodik. Vannak olyan vélemények is, amelyek szerint a háborús cselekmények hátterében a békebeli helyzet ismétlődik meg sokkal durvább formában: a nők mindennapos elnyomása, alárendelt helyzetük, kiszolgáltatottságuk. Ahol nem működik semmiféle igazságszolgáltatás, ahol a büntetlenség az úr, ott jaj a gyengéknek.
„Ezentúl a fegyveres összetűzésekben elkövetett szexuális erőszakot nem lehet lekezelni, mintha mi sem történt volna, és elkerülhetetlennek nevezni – nyilatkozta Florence Tercier Holst-Roness, a Nemzetközi Vöröskereszt egyik vezetője a Tribune de Geneve svájci napilapnak. – Ez a cselekedet most már nem kizárólag a támadó egyéni felelősségét és az áldozat magánéletét érinti, hanem messze azon túl is kiterjed.”
A 2005-ben létrehozott Nemzetközi Büntetőbíróságnak kell majd ítélkeznie az adott ügyekben, amelyek ezentúl „háborús bűnnek, az emberiség elleni bűntettnek és a népirtás bűntette egyik alapelemének minősülnek”. A büntetőbíróság akár egyéneket, akik egyszerű katonaként szolgáltak, akár magas rangú katonai parancsnokokat is felelősségre vonhat, ha rájuk bizonyítható ilyen tettek elkövetése, vagy ilyen jellegű parancsokat adtak alárendeltjeiknek. Csak bízhatunk benne, hogy a perek hamarosan megkezdődnek, és elrettentő ítéletek születnek.
A Biztonsági Tanács múlt csütörtöki ülésén az elnöki posztot betöltő Egyesült Államokat Condoleezza Rice külügyminiszter képviselte: „A nemi erőszak a katonai taktika részévé vált. Nemcsak megalázni, dominálni, megfélemlíteni akarják ezzel a nőket, hanem egy közösségben, egy etnikai csoportban uralkodó szabályokat felrúgni, szétzilálni” – mondta. Ban Kimun ENSZ-főtitkár szerint a járványszerű méreteket öltő, tömeges nemi erőszak a nemzetközi biztonságot veszélyezteti. Patrick Cammaert holland vezérőrnagy (ő készítette a jelentést) megállapítása szerint ma bizonyos térségekben „fegyveres konfliktus idején veszélyesebb asszonynak lenni, mint katonának”. Ő is csak megerősítette azt a véleményt, hogy „a nemi erőszak nagyon hatékony fegyver, mert egész közösségeket lehet vele megbüntetni és ezáltal tönkretenni”.
Ám pont az ENSZ-békefenntartók erőszakos nemi közösüléseit nem rejtheti véka alá a világszervezet. A főtitkárt felszólította a Biztonsági Tanács, hogy ne csak a háborús térségekben élő nők helyzetéről készítsen jelentést, hanem egy éven belül a kéksisakosok szexuális bűncselekményeiről is tegyen le összegzést az asztalra.