Legyen szó egyetlen fegyverlövés nélküli, kiváló katonai megtévesztésről, magyarán blöffről, vagy pár túsztartó megvesztegetéséről, mindenképpen dicséretes a kolumbiai haderő tette, amellyel évek óta rabságban lévő embereknek sikerült visszaadnia a szabadságát. A hadsereg vezetői, a védelmi miniszter és az államfő jogosan sütkérezhetnek a dicsőség sugaraiban. „A történelmi túszszabadítás aranybetűkkel kerül be a kolumbiai hadsereg történetével foglalkozó könyvekbe” – állítják nem kis büszkeséggel a kolumbiai katonák. Sőt minden bizonnyal az egész világon követendő példaként fognak hivatkozni rá az ilyen jellegű akciók megtervezését, kivitelezését oktató tankönyvek. Ám korántsem mindegy, hogy – bár a teljes igazság kiderüléséről helyből lemondhatunk – a valós tényeknek hány szelete kerül majd beléjük. Ezért a sajtó okvetetlenkedése.
Még azt sem lehet kizárni, hogy a többszörös Oscar-díjas amerikai rendező, Oliver Stone is visszatér a térségbe, és végre elkészítheti a túszszabadításról szóló filmjét, amelyhez tökéletesebb forgatókönyvről, mint a múlt heti, nem is álmodhatott volna. Caracasban egyszer már ugrásra készen várt, amikor Hugo Chávez venezuelai elnök kérésére filmre akarta venni az eseményt, ám fél éve a dél-amerikai kommunista államfő inkább csak belekotnyeleskedett a kolumbiai túszszabadítási ügybe.
A nemzetközi sajtóban a múlt heti túszmentési akcióról három változat kering. Az első a hadsereg hivatalos verziója: a trójai faló.
Eszerint a Sakk-matt elnevezésű akció lényege a beépülés és a megtévesztés volt. A katonai hírszerző szolgálatnak ugyanis sikerült beépülnie a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők, a FARC felső vezetése, titkársága közelébe. Érhetően erről nem közölnek több részletet, nem fedik fel az együttműködő személyt.
Eközben a kolumbiai őserdős vidékeken az amerikai hadseregtől kapott pilóta nélküli, kicsiny robotrepülőgépekről, úgynevezett drone-okról felderítették és feltérképezték azokat a táborokat, amelyekben a gerillák a politikai túszokat tartják fogva. Amennyire lehetett, a kolumbiai hadsereg felderítői meg is közelítették a fogolytáborokat. Az egyik ilyen egység a közelmúltban szabad szemmel láthatta mosdani egy folyóban a három amerikai túszt, akik a múlt heti akcióban visszanyerhették szabadságukat. Akkor a katonák nem avatkoztak közbe, hiszen azzal veszélyeztették volna a többi túsz életét.
A gerillaparancsnokság és a dzsungel más részén megbújó FARC-egységek között rejtjelezett rádióüzenet formájában ment a kapcsolattartás, amelyet a felkelők hordozható számítógéppel dekódoltak az őserdőben. Az információáramlásba a legkorszerűbb amerikai számítástechnika révén be tudott avatkozni a kolumbiai katonai kémszolgálat, ha kellett, zavarni is tudták az adást. Hamis parancsot küldtek a korábbi kolumbiai elnökjelöltnőt, Ingrid Bétancourt-t fogságban tartó gerillavezérnek, Césarnak, polgári nevén Gerardo Antonio Aguilarnak: a Guaviare tartományban lévő táborában gyűjtse össze a három amerikait, akik 2003 elején kerültek fogságba, miután kis gépük lezuhant egy kokainültetvény feltérképezésekor és 11 kolumbiai kormánykatonát, akik már tíz éve raboskodnak az őserdőben. Ha César újabb parancsot kap, akkor őket egy, a gerillákkal rokonszenvező humanitárius szolgálat helikopterén kell még délebbre a FARC új vezetőjéhez, Alfonso Canóhoz szállítania, aki majd lebonyolítja a túszcserét a mintegy ötszáz bebörtönzött FARC-fogolyért.
Eközben a két pilótával összesen kilencfős „humanitárius csapat” készült a fellépésre: rájuk várt a feladat, hogy eljátsszák a baloldali aktivisták szerepét. Valóságos filmstúdiót állítottak fel egy katonai bázison, ahol minden lehetséges változatot elpróbáltak. Elkészítették a nyakba akasztós, személyazonosságot igazoló kártyákat, ügyeltek arra, hogy a csapat nemzetközinek látsszon: egy olasz, egy arab akcentussal beszélő kommandós is volt köztük, egyikük újságírónak, míg egy másik operatőrnek adta ki magát. Fehér pólót kellett viselniük, amelyek némelyikét Che Guevara képe díszítette, nem rejtve véka alá „politikai rokonszenvüket”. Az önvédelmi fegyverük kalasnyikov volt, ezzel is jelezve vonzódásukat a dzsungelharcosokhoz. De a legjobb a helikopter kiválasztása: a szomszédos Venezuelában igen elterjedt, szovjet gyártmányú M–17-es gépet használtak, amelyet – minden megkülönböztető jelet eltüntetve – fehérre festettek.
Többszöri halasztás után, július 2-án adott parancsot Álvaro Uribe kolumbiai elnök az akció végrehajtására. Ment, mint a karikacsapás. A foglyokat a helikopterbe való beszállás előtt megbilincselték. A tervezetthez képest pár percet késtek, de a gerillák elhitték a túszok átszállításáról szóló mesét. Maga César és egy embere is felszállt a gépre. A helikopter elindult. Bétancourt egy kis idő után zajt hallott a gép hátsó részéből, és pár pillanat múlva meglátta a gerillaparancsnokot, Césart, aki meztelenül, összekötözött kézzel, szemén kendővel feküdt előtte. „A kolumbiai kormány hadseregének katonái vagyunk. Önök szabadok” – mondta az egyik „humanitárius”, amire olyan örömujjongás tört ki, hogy a gép majdnem lezuhant.
Ez a hivatalos változat, a többiről nem tudunk ilyen részletességgel beszámolni. Egy hete a svájci francia nyelvű rádió, az RSR kürtölte világgá: a bogotái kormány bizony fizetett a túszokért, mégpedig 20 millió dollárt. A hír a rádió egy olyan helyi emberétől származik, aki húsz éve megbízható értesüléseket közöl Kolumbiából. Természetesen a váltságdíjfizetést tagadta a bogotái kormány, a franciák „egy centime-ot sem juttattak a FARC-nak” (ugyanis Bétancourt első férje révén francia állampolgár is), és az amerikaiak is nevetségesnek minősítették az állítást.
A svájci rádiónak – amely lehet, hogy egy helvét túszközvetítő kolumbiai lebukását igyekszik „megbosszulni” – azonban van egy elmélete, amellyel több hírközlő szerv is rokonszenvezik. Februárban a gerillavezér César élettársát, Doris Adrianát – egyesek szerint az amerikai FBI hathatós együttműködésével – elfogták. Ő volt az, aki meggyőzte és pálfordulásra késztette a gerillaparancsnokot. A tárgyalások során ki kellett agyalniuk egy hihető tervet. A Semana kolumbiai hetilap is beszámolt a múlt hét végi terjedelmes cikkében erről a kapcsolatfelvételről.
César most egy katonai börtönben van. De vajon meddig? Lehet, hogy kevés ember tudtával egy-két év múlva menedékre lel Spanyolországban, Svájcban vagy Franciaországban, ahol eddig is elbújtak a figyelő szemek elől a lepattant gerillák. Ez magyarázatot adna arra is, hogy miért érték be ilyen kevés pénzzel a gerillák a 15 túszért cserébe, hiszen 2003-ban – titokban – Dominique de Villepin francia kormányfőként 500 millió dollárt ajánlott fel a FARC-nak egy túszért, hajdani tanítványáért, Ingrid Bétancourt-ért.
A 20 millió dollár azért még így is elég arra, hogy két ember bárhol eléldegéljen belőle.
A váltságdíjfizetésnek viszont ellentmond Bétancourt beszámolója kiszabadulásukról. Franciaországban, ahol jelenleg is tartózkodik, újságírók feltették neki a kérdést: mit gondol, fizettek-e érte? „Láttam Enrique (a másik gerilla, aki felszállt a helikopterre – P. T.) arcát. Úgy félt, hogy remegett a szája, amikor a gép padlójához kötözték. Nem úgy nézett ki, hogy maholnap milliós váltságdíj üti a markát” – mondta a politikusnő. „Komolyan gondolják, hogy Uribe elnöknek ilyen mérhetetlen gonddal járó tervet kellett kiagyalnia, hogy a meglévő 85 százalékos népszerűségét 90 százalékosra varázsolja?!” – tette fel egy kormánypolitikus az ironizáló kérdést az újságíróknak.
De hogyan lehetett ennyire megtéveszteni a világ leggyanakvóbbnak tartott szervezetét, amely, ha bármilyen kicsiny bizonytalanságot szimatolt, számtalanszor visszalépett adott szavától, most meg egyszerűen besétált a csapdába? A kolumbiai lapok egy része ezt nem tudja megemészteni. Valószínűleg a FARC nem tudott túllépni azon, hogy három, a legfelső szinthez tartozó vezetője az elmúlt hónapokban különböző okok miatt elhalálozott. Egyesek szerint – bár a szervezet volt ennél keményebb helyzetben is – a kolumbiai „marxista” gerillamozgalom, amely az utóbbi évtizedekben a legnagyobb kábítószer-kereskedővé nőtte ki magát, a végét járja, a közelmúltban ezrek adták fel magukat a soraikból.
A Mediapart on-line újság szerint az akcióban „valóságos álarcosbált láttunk, amelyet a hadsereg teletűzdelt B kategóriás filmekből származó jelenetekkel”. „A kolumbiai kormány az egész világnak fegyvertényként akarja beállítani azt, ami nem más, mint a FARC egyik szárnyának fegyverletétele” – írta az internetes újság. Március 20. után közvetett kapcsolatfelvétel történt a kormány és az úgynevezett első front gerillái közt. E verzió szerint nem létezett semmilyen beépülés a FARC csúcsszervébe, egyszerűen kis amerikai felderítőgépekkel meghatározták a foglyok helyét, bekerítették őket, majd tárgyaltak a megadás feltételeiről – állította a Mediapart.
A hadsereg sem tagadta, hogy bizonyos esetekben fizetett beférkőzött embereinek védelméért, új értesülésekért. Azt pedig kár lett volna eltitkolniuk, hogy az izraeliek készítették fel a kolumbiai hadsereget a gerillaellenes harcra, az információk megszerzésére, a stratégiai és taktikai célok kijelölésére. Nem véletlenül ilyen eredményes az utóbbi időkben a kolumbiai hadsereg a gerillákkal szemben. Kolumbiai katonai berkekben „új Entebbének” nevezik a Sakk-matt akciót. (Harminckét éve palesztin terroristák az ugandai fővárosba térítették az Air France egyik izraeli járatát. Az izraeli különleges osztag észrevétlenül leszállt a repülőtéren, és az ugandai diktátor, Amin Dada imitált limuzinját használva megközelítette, majd megtámadta a túszszedőket, és épségben kiszabadította a több száz túsz nagy részét.)
A közelmúltban a kolumbiai hadsereggel az izraeli Global CST biztonsági cég kötött tízmillió dolláros szerződést, amelynek alapján terroristaellenes harcra képezik ki az elitegységeket. A pár tucat emberből álló kiképzőcsapatot olyan neves – ma már nyugállományban lévő – szakemberek vezetik, mint Israel Ziv, az izraeli katonai hírszerzés volt második embere, valamint Jossi Kuperwasser, aki az izraeli kémelhárításnál szolgált magas rangban. „Hozzájárulásunk az akció sikeréhez igencsak korlátozott volt” – nyilatkozta szerényen Israel Ziv a múlt héten a Yediot Ahronot izraeli napilapnak. Pedig az izraeli hadsereg mind a mai napig nagyon hasonló taktikát alkalmaz a megszállt területeken. Talán nem véletlenül jutott eszébe Ingrid Bétancourt-nak, amikor a múlt szerdán a Bogotá melletti Catam katonai repülőterén rögtönzött sajtóértekezletén számolt be kiszabadulásukról: „Olyan volt, mintha izraeliek hajtották volna végre.”
pápa
XIV. Leó pápa a fiataloknak üzent
