Szent László napján a falurombolás ellen

Vészterhes hírek szivárogtak ki az 1980-as évek derekától a Ceausescu házaspár által kormányzott Románia információs résein, elsősorban a magyarok lakta területekről. A paranoiás diktátor valamiféle utópisztikus, a Mao-féle kommunista Kínát majmoló terveket szőtt országa átalakítására, amelynek fontos szála volt az úgymond idejétmúlt (háromezres lélekszám alatti) falusi települések felszámolása. A szisztematizációnak elkeresztelt akció ugyan „nemzetiségekre való különbség nélkül” zajlott, érintette a Bukarest környéki települések román lakosságát is, de éle határozottan az erdélyi magyar és székely vidékek sok évszázados faluhálózata, tradíciói, gazdasági és kulturális élettere ellen irányult. A bomlófélben lévő Kádár-rezsim hivatalosan nem vett tudomást a román elvtársak reformjáról, a magyar társadalom azonban a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszerrel szembeni ellenállásához hasonló ingerültséggel fogadta a helyenként már korábban megkezdett, sőt be is fejezett romániai falurombolások híreit. Tevőleges akciót, amint a vízlépcsőépítéssel szemben is, csak a rendszer bukását áhítozó értelmiségiek kezdeményeztek.

Szervezkedés a Török utcai borozóban
Dokumentumok tanúsága szerint 1988. május 15-én fogant meg a szervezett tiltakozás szándéka, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság, a nem sokkal korábban létrejött Magyar Demokrata Fórum (MDF) és a frissen magalakult Erdélyt Védő Magyarországi Független Bizottság (EVMFB) köreiben. Az ötletgazda a visszaemlékezések szerint Buda Géza költő volt. Egy héttel később Dragon Pál (későbbi kisgazda parlamenti képviselő) szentendrei lakásán már konkrét javaslatok hangzottak el, majd megállapodás született arról, hogy június 27-re, Szent László király ünnepnapjára tiltakozó tömeggyűlést rendeznek a pesti Hősök terén (a megbeszélésen részt vett két 1956-os politikai elítélt: Dénes János és Fónay Jenő is).
Május 30-án a budai Török utcai pinceborozóban újabb munkatalálkozóra került sor, miután a három nappal korábbi, vízlépcső elleni pesti tüntetésen már meghirdették a Hősök terére tervezett demonstrációt. A felhívás szövege szerint a tiltakozás „az elnyomott romániai magyar, német kisebbségek és a lerombolásra ítélt magyar, szász, sváb, ukrán, szerb és román falvak megmaradása érdekében történik”. Az éppen akkor a moszkvai Kremlben csúcstalálkozót tartó Gorbacsov szovjet és Reagan amerikai elnöknek táviratot fogalmaztak, és küldtek el az EVMFB nevében, azzal a kéréssel, hogy fordítsanak figyelmet a közép-európai térség legneuralgikusabb pontjának számító, végveszélybe került magyar kisebbség sorsára. A tüntetés forgatókönyvének elkészítését és a hivatalos ügyek intézését Nagy László ügyvéd vállalta.
Június 6-án szintén a Török utcai, Emma mama-féle borpincében, az újabb megbeszélés eredményeként véglegesítettek a programot és tennivalókat. Az MDF képviseletében részt vevő Kiss Gy. Csaba és Csurka István elnökségi tagok biztosították a fórum részvételét a tüntetésen és a rendezésben. Csurka végleges formába öntötte a felhívás szövegét, és jelezte, hogy előre megírt beszéddel készül a Hősök terére. Nagy László és Zétényi Zsolt jogászok a borozó asztalán megírták, és még aznap el is küldték a demonstrációt bejelentő levelet a Budapesti Rendőr-főkapitányság vezetőjének. „Szíves tudomásulvétel végett bejelentjük, hogy 1988. június 27-én, este hét órakor tiltakozó felvonulást rendezünk a romániai falvak elleni merénylet megakadályozására a Hősök terén. (…) Kérjük az útvonal biztosítását. Tájékoztatjuk, hogy a rend fenntartására és a szükséges egyeztetésekre a demonstrációt szervező autonóm csoportok képviselőiből, tagjaiból operatív testületet hozunk létre” – olvasható a dokumentumban, amelyet Csurka, Fónay, Zétényi, Nagy, Fodor Bertalan, Medvigy Endre és Mécs Imre látott el a kézjegyével.

Százezres tömeg az Ezredévi emlékműnél
Ettől fogva felgyorsultak az események. Június 10-re tízezres példányszámban kinyomtatták a felhívás szövegét, a terjesztésébe és a tüntetés előkészítésébe mind többen bekapcsolódtak. A rendezői feladatokat ellátó operatív vezetőség munkájában Dragon Pál, Szekeres László és a két jogász vett részt. Csurka István június 20-án – a szokott helyszínen – beszámolt arról, hogy Bíró Zoltánnal, Makovecz Imrével, Kósa Ferenccel, Czine Mihállyal és Pálfy G. Istvánnal együtt tárgyaltak Fejti Györggyel, az MSZMP KB titkárával. Világossá vált, hogy a párthatalom nem akadályozza meg tüntetést, a rendőrségi engedély tehát formalitássá vált. A kocka el volt vetve.
A június 25-én megjelent napilapokban hivatalos hangú rendőrségi közlemény jelent meg, miszerint „a BRFK tudomására jutott, hogy állampolgárok különböző csoportjai Budapesten június 27-én demonstrációt szerveznek”. Felhívták a résztvevők figyelmét a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendjének megfelelő, felelős magatartásra stb. Kínos hasonlóság, hogy a Nagy Imre és társai ellen hozott halálos ítéletek is hasonló modorban lettek megfogalmazva, de hát ilyen volt a rendszer stílusa. Még szerencse, hogy ’88-ban már más szelek fújtak a világban.
Sem a szervezők, sem az állampárt nem kockáztatott sokat, mindazonáltal szép, nagy, látványos és fontos tüntetés kerekedett az egészből. Szent László király halála után nem sok híján kilencszáz esztendővel, szép enyhe nyári estében, hét óra tájban már csaknem megtelt a Hősök tere. Százezren is lehettek, de még mindig tömegek közeledtek a Népköztársaság (ma Andrássy) út és Felvonulási tér (ma ’56-osok tere) felől. Fél nyolc előtt elhangzott a Himnusz, az emberek együtt énekelték a nemzeti imát. Csurka István (több mint negyvenpercnyi hosszúságú!) beszédét Bubik István színművész olvasta fel, majd Nagy László ismertette a – nemzetközi jogi szakértők közreműködésével elkészített – memorandumot, amelyet a román nagykövetségnek kívántak átadni. Fél kilenckor a tüntetés szervezőivel az élen sokezres menet vonult át a Thököly útra, a Román Szocialista Köztársaság külképviselete elé, hogy az előre bejelentett módon átadják a tömeggyűlés emlékeztetőjét az illetékesnek. A románok bezárkóztak az épületbe, elbújtak a leeresztett faredőnyök mögé, nem reagáltak a kapucsengő másodszori megnyomására sem, így öt újabb perc elteltével a felhangzó harsány füttyszó pótolta az elmaradt diplomáciai aktust. A háromoldalas memorandum amúgy a Románia által is aláírt nemzetközi egyezmények megsértését, népirtásban való bűnrészességet és hasonló súlyos vádakat vet a szomszéd ország vezetőinek szemére; hivatkozik a Magyarország és Románia között érvényben lévő államközi, kulturális és egyéb szerződésekre, az emberi jogok egyetemes nyilatkozatára stb. Aki azonban emlékszik még azokra az évekre, tudja, hogy a kommunista (rém)álom-Romániában még tejet sem lehetett kapni a boltokban a gyermekeknek, az emberi jogokról meg azt sem tudták, hogy eszik-e, vagy isszák. Válaszképpen a tüntetésre a legfelső román államtanács (magyarul: Ceausescu főtitkár) június 28-án azonnali hatállyal, határozatlan időre bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust, személyzetét kiutasította az országból.

Rossz híre ment a XX. századi Drakulának
A falurombolás elleni tüntetés legfőbb jelentősége abban áll, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása óta első ízben, több mint három évtized eltelte után végre sor került az első igazi, nem az államhatalom által szervezett politikai tömegdemonstrációra Magyarországon. Bár a két szomszédos szocialista ország rossz viszonyban volt – Kádár és román kollégája kölcsönösen utálták egymást –, a szovjet vezetésű szövetségi rendszerben 1988-ig nem volt helye semmiféle spontán, állampolgári megmozdulásnak egymással szemben. A Szent László-napi tüntetést este tíz óra tájban, a honfoglaló Árpád vezér lovas szobra előtt Csurka István e szavakkal zárta: „Utunkat megjártuk, a mai napra vállalt kötelességünket teljesítettük. Bizonyos vagyok afelől, hogy a hányattatott sorsú erdélyi magyarság, akármilyen szoros elzártságban él, akármilyen magas falakkal és drótkerítéssel van is elzárva a világtól, meglátja és meghallja, hogy milyen óvó, féltő és gondoskodó szeretet, milyen erős magyar testvéri együttérzés nyilvánult itt meg ma iránta. (…) Emelkedett lélekkel és emelt fővel térhetünk haza ezen az estén valamennyien.”
A Romániában élő magyarokat a valóban vészhelyzetükből másfél év múltával az eszelős bukaresti diktátor erőszakos eltávolítása a hatalomból (és az árnyékvilágból) szabadította ki. A nyugati demokráciák, a fennkölt liberális eszméket hirdető politikusok által sokáig szalonképes politikai partnerüknek tekintett, magas kitüntetésekkel kidekorált román államfő koporsójába az első szegeket a budapesti tömegdemonstráció verte be. A világsajtó 1988 júniusának végén kiemelt helyen foglalkozott a magyarországi eseménnyel, a hátsó újságoldalakon hamarosan már embervért szívó vámpírként ábrázolták a Kárpátok addigi „géniuszát”.
Bizony tanulságos történet, miként ért véget az „évezredeket magalapozó, örök dicsőségű Ceausescu-éra”. A diktátor halálos ítéletéhez súlyos mellékbüntetésként járult volna, ha látnia kell, amint a magyar alattvalói szabadon átjárhatnak az addig féltve őrzött államhatáron, ám ha figyelte a pokolból a 2004. december 5-i magyarországi népszavazást, bizonyára kedve tellett egyik-másik magyar tanítványának sárkányszerű működésében.