Taláros stílusok

Hazai alkotmánybíráink a világ egyik legszélesebb hatáskörű bíróságát alkotják, de hogy ezt milyen tényleges belenyúlásra használják fel az állami döntési folyamatokat és a politikai rendszer nagy eseményeit illetően, azt a mindenkori alkotmánybírói többség szerepfelfogása és döntési stílusa határozza meg. Az alkotmánybírósági elnök személyének változása kapcsán az elmúlt napokban a médiában az eddigi elnökök vezetése mellett működő eltérő alkotmánybírói stílusokat hasonlították össze, és ez mutatta, hogy kevéssé állnak rendelkezésre ehhez kidolgozott tipológiák. A kilencvenes évek elején én a jog belső rétegei – a törvények szövegrétege és a jogdogmatika rétege – alapján kíséreltem meg egy ilyen tipológiát felmutatni, szembeállítva a parlamenti törvénybarát és az alapjogi aktivista bírákat, közöttük az alapjogi dogmatika hívőjének szolidabb típusával. Időközben azonban az alkotmánybíráskodás szülőhazájában, az Egyesült Államokban nagy forrongás volt ezen a téren, és több komponens figyelembevételével más dimenziók mentén is létrejöttek tipológiák az alkotmánybíráskodást illetően. Érdemes ezt behozni a hazai szellemi közvéleménybe, mert ez orientálhatja a hazai alkotmánybíráink önképének kialakítását, amely aztán – titkon bízva ebben – meghatározott mederben tarthatja későbbi döntéseiket. Legalább ennyivel segítsük őket. Jelezni kell persze a tipológia ismertetése előtt, hogy ezt csak az elvi gerinccel rendelkező alkotmánybírákra lehet kialakítani, és arra a szórványosan mindenképpen előforduló típusra, amelyik alapvetően valamelyik politikai tábor mellett cövekel le elmozdíthatatlanul, és fő döntési szempontja ennek politikai támogatása, az bármilyen vélemény mellé odaáll, ha az támogatja e szempontját. E politikai szélkakastól eltekintve azonban a tartós döntési stílussal rendelkezők csoportosítására a következő tipológia hasznos lehet.
Absztrakt racionalista kontra megfontolt pragmatista. Ez a szemben álló döntési stílus már az 1789-es francia forradalom kortárs angol kritikájánál felmerült, Edmund Burke tollából. Az absztrakt érvek és elvek alapján a teljes fennálló társadalmi szerkezet elsöprése és minden fennálló tradíció félretolása volt a francia forradalmárok és eszmei téziseik alapja. Mindez végül is a véres forradalmi tobzódáshoz és a nyaktiló működésének folyamatossá válásához vezetett, a szebb jövő absztrakt érveinek hangoztatása mellett, míg végül a nyaktiló működtetőinek is a szerkezet alá kellett hajtaniuk a fejüket. Burke ezzel szemben fogalmazta meg a kis lépésekkel változtatás követelményét, és a változtatásoknak mindenkor a fennálló társadalmi gyakorlatok óvása melletti végrehajtásának parancsát. A francia forradalmárok absztrakt racionalizmusa és az angolok megfontolt pragmatizmusa azóta is szemben álló gondolkodást és döntési stílust jelent minden makrotársadalmi szinten működő döntési testület számára. A megfontolt pragmatista alkotmánybíró az elé tárt ügyeket illetően a lehető legszűkebb álláspontot és követendő normát kívánja megfogalmazni, és ezzel a később döntésre kerülő hasonló ügyeket illetően jórészt szabad marad a keze, nincs megkötve a korábbi döntése által. Ugyanis ha kapva az elé kerülő ügyön, az egész számba jövő szabályozási területre rögtön lefektet egy átfogó normát, az hosszú évekre megbénítja döntési szabadságát. Ám ha kis lépésekben dönt egy-egy részterületet illetően, akkor az átfogó álláspont kialakítását csak évek után kell megtennie, és a sok kis döntés révén erre az időre már mérlegelve át tudja látni az egész terület részleteit, így megalapozottabb döntést tud hozni. (Ezt be nem tartva jött létre a hazai alkotmánybíráinknál az első években, hogy rögtön általános álláspontokat fogalmaztak meg – néha egyáltalán nem is ismerve az eléjük kerülő terület részleteit, csak átvéve külföldi alkotmánybíráktól az ottani normaszöveget –, és így néhány év múlva már polárisan szemben álló döntéseket hoztak.)
E két szemben álló típuson belül még további kettébontásokat lehet tenni. A megfontolt pragmatista kis lépésekkel haladó döntései lehetnek egy elméleti alapra helyezve, és ilyenkor a döntéssel érintett szélesebb területet egy teória alapján azért egészben látja az adott bíró annak ellenére, hogy az egyes döntéseit csak szűk körű részletekre hozza meg. Ezzel szemben lehet olyan pragmatista kollégája is, aki kis lépéseit nem köti meg semmilyen átfogó elméleti alappal, és ezzel még nagyobb szabadságot őriz meg későbbi döntéseinél. Igaz, ez a pragmatizmus aztán kiszámíthatatlanná teszi a külső megfigyelő előtt az ilyen elszánt minimalista döntéseit. Vele szemben nevezzük pragmatista társát teoretikus alapú pragmatistának.
Az absztrakt racionalistát szintén két belső altípusra lehet felbontani. Abban megegyeznek, hogy mindkettő absztrakt elvek szintjén és átfogó normatívák megfogalmazására tör, és abban is, hogy viszolyognak a kialakult társadalmi gyakorlatokkal és tradíciókkal szemben, a legkevésbé sem törekedve ezek tiszteletben tartására. Ám az egyik ezt átfogó morális mércékre tekintettel teszi, míg a másik átfogó elméleti tézisek alapján. Az egyik altípus, az alkotmánybírói morális atléta alig várja, hogy átnevelje az „elmaradott társadalmi tömegeket”, égő szemű prófétaként ír elő számukra előttük teljesen ismeretlen normatív támpontokat, sőt akkor elégedett igazán, ha ezzel szemben álló, elterjedt erkölcsi meggyőződéseken kell keresztülgázolnia. „Majd megtanulják, hogy mi az igazán progresszív!” – dől ilyenkor hátra boldogan karosszékében, és biztos abban, hogy ilyen döntések miatt érdemes csak ellátnia ezt a tisztét. Vele szemben a teoretikus racionalistát nem a társadalom morális átnevelése lelkesíti, hanem az átfogó társadalomelméleti tudás alapján kialakítható racionális társadalom felépítésének lehetősége. Ha a sors egyszer alkotmánybírói székbe ültette, gondolja az e típusba tartozó, akkor ő innen fogja megváltoztatni a világot.
Ezt a tipológiát összekötve a jog rétegei alapján korábban kialakított tipológiával, azt lehet mondani, hogy a pragmatista két altípusa feltehetőleg a parlamenti törvénybarát típusába tartozik majd, feltehetőleg tartózkodva attól, hogy szélesebben beleszóljon a törvényhozó kompetenciájába. De ha ez a szűk döntési stílusuk egy harcosabb konzervatív világnézettel van összekötve, akkor a fennállót túlságosan gyorsan változtató törvényhozással szemben is fellépnek. Így nemcsak maguk óvakodnak a társadalom átalakításától, de a törvényhozót sem engedik túlzottan elmenni erre. Az absztrakt racionalista azonban szinte kódolva van az aktivizmusra, a törvényhozás félresöprésére, és helyettük a társadalom irányításának átvételére. Különösen az alkotmánybírói morális atlétában működhet erre hajtó ösztökélés.
Itt kell említeni, hogy miközben ez a fajta aktivizmus az Egyesült Államokból kiindulva hoszszú évekig domináns szellemi irányzatot jelentett a szellemi médiaeliten belül sok országban – és különösen ez volt a helyzet nálunk a kilencvenes évek elején –, addig az elmúlt években Amerikában olyan szellemi irányzatok kezdtek dominánssá válni, amelyek élesen szemben állnak már az aktivizmussal. Ennek hátterében persze az áll, hogy míg az alkotmánybírói aktivizmus első évtizedeiben a domináns média- és szellemi elit háta mögött álló tőkés csoportok politikai stratégiája szerint döntött az akkori amerikai alkotmánybírói többség, addig az utóbbi évekre már nyilvánvalóvá vált ennek hosszú időre eltűnése. Erre válaszként aztán a szellemi- és médiaelit is kezd átfordulni, és míg néhány kritika még csak korlátozni akarja az alkotmánybírói döntéseket, a bírói hatalmi ágon belülre szorítva ezeket (ez az úgynevezett deparmentalizmus elmélete, amely szerint minden hatalmi ág csak a maga ágán belül értelmezheti az alkotmányt), addig radikálisabb követelések már az egész alkotmánybíráskodás megszüntetését tűzik ki célként. „Vegyük el az alkotmányt az alkotmánybíráktól!” – szól most ez a harci kiáltás. Korábban egy ilyen követelmény megfogalmazóját az amerikai egyetemi-tudományos szférán belül páriaként kezelték volna, de most ez a domináns elit lelkes tapsát váltja ki. Nos, ismerve a hazai domináns szellemi és médiaelit Amerika felé való tájékozódásának erősségét, nem hiszem, hogy sokat kellene várni az ott már megjelent érvek és követelések itthoni átvételére. Különösen, ha olyan alkotmánybírósági stílus alakulna ki, amely szemben áll e körök által képviselt érdekekkel és véleményekkel.
Előttünk állnak tehát az alkotmánybírósági stílusokra a megfontolt pragmatista kontra absztrakt racionalista fő típusok, belső altípusaikkal együtt, egyrészt a teoretikus alapú pragmatistával és az elszánt minimalistával, másrészt az alkotmánybírói morális atlétával, illetve a teoretikus racionalistával. Mi várható az itthoni, új elnökkel induló alkotmánybíróság döntési stílusát illetően? Ha az elnök eddigi véleményeiből kikristályosodó stílus tudja meghatározni a jövendő Paczolay-bíróságot, akkor feltehetőleg teoretikus alapú pragmatistának lehet ezt majd minősíteni, ahogy tiszta ellenpárjaként említhető a kilencvenes évek elejének aktivista Sólyom-bírósága. De ezt a stílusválasztást és iránykijelölést csak a következő év alkotmánybírói döntései mutatják majd meg.

A szerző alkotmányjogász