Vasabroncs

Akrasznojarszki hadifogolytáborban 1917. június 25-én, éppen 33. születésnapján hunyt el Gyóni (Áchim) Géza zászlós, bánatában megháborodott elmével követve öccsét, Áchim Mihály főhadnagyot, aki június 8-án ugyanott adta vissza lelkét teremtőjének. A verseivel, köztük a Csak egy éjszakára című háborúellenes költeményével európai hírűvé lett költő, aki testvérével együtt Przemysl nyolc hónapos hősi védelmét követően, 1915. március 22-én esett orosz fogságba, a táborban is kivívta fogolytársai megbecsülését, ezért ünnepélyes temetésben részesült. Fehér halottaskocsi vitte be a mintegy 2000 gyászoló alkotta térség közepére a szürke, rézveretes, kék keresztekkel mintázott vörösfenyő koporsóját és a feliratos szalagokkal díszített koszorúkat. Barátai a holttest majdani azonosítását megkönnyítendő, a testére vasabroncsot húztak a szívtájékáig úgy, hogy mindkét karját is leszorították vele, s mellé helyezték a bajonettjét és ezüstfogantyús botját is. Német evangélikus lelkész tartotta a gyászbeszédet, majd a magyar tiszti dalárda egy Beethoven-gyászdalt énekelt, utána Zalán Gyula főhadnagy (csáktornyai országgyűlési képviselő) vett búcsút az elhunyttól.
Ezután a dalárda gyászdalainak kíséretében követhette a tömeg a kocsit a tábor kapujáig, ahonnét csupán 37 fő kapott visszatérési becsületszóra kilépési engedélyt, hogy egy őrkonvoj ellenőrzésével elvihesse a koporsót a mintegy 2,5 kilométer távolságban lévő városi temetőbe, a hadifoglyok számára kijelölt terület elkülönített tiszti részében megásott sírgödörhöz. A költő sírját közvetlenül öccse sírhantjának bal oldala mellé ásták. Fekete fakeresztjükre fehér felirat került: meghalt/1917/junius 25/Achim (Gyóni) Géza/zászlós a m. kir. lugosi 8. honv. gy. e./33 év, illetve: meghalt/1917/jun 8/Achim Mihály/m. kir. honv. főhadnagy/élt/31 évet szöveggel. A sírnál a lelkész imáját követően Székely Lajos főhadnagy (marosvásárhelyi tanár) tartotta a búcsúbeszédet. Azt a pillanatot, amikor a koszorúkkal letakart koporsó a gyászolók karéjában, Mihály hantjának balján, még a kiásott sírgödör mellett pihent, egy fényképfelvétel örökítette meg (alsó kép), amelyen dokumentumértékű részlet látható, mégpedig a jobbról számított 7. és 8. férfi feje között az elhunyt bajtársak emlékére még 1915 őszén emelt vörösgránit obeliszk teteje és gúla alakú csúcsa.

Rákosi elvtársat kicserélni

Gyóni Géza halálhíre július 18-án jelent meg a magyar sajtóban, mire az itthon maradottak gyűjtést indítottak a testvérek maradványainak hazahozatalára. A felhalmozott összeg azonban elértéktelenedett, s a szovjet kormány amúgy is csak 1930-ban engedélyezte külföldiek maradványainak exhumálását és az ország területéről való elszállítását, kizárólag egyéni temetkezésekből, valamint a hozzátartozók dokumentációs és pénzügyi kötelezettségével. Ily módon az 1931 novemberében működési engedélyhez jutott Gyóni Társaság a maradványok hazahozatalának kiharcolását is alapszabályába foglalhatta, s elnöke, Dinnyés Lajos országgyűlési képviselő 1932-ben, majd 1934-ben már tárgyalhatott az ügyben a bécsi szovjet követségen, 1935 elején pedig a budapesti szovjet külképviseleten. A magyar külügyminisztérium által is támogatott kérésre március 11-én született meg az engedély. Májusra már fel is állt a négytagú kiutazó bizottság, de mivel a dokumentumokat – köztük a sír helyét megjelölő térképet – csak nyáron tudta kiküldeni, az utazás időpontja egy évvel eltolódott. 1936 nyarán azonban az a hír járta Budapesten, hogy a szovjetek nem leltek rá a sírpárra, s valószínűleg nem sikerült összegyűjteni az expedíciós költségeket sem, ezért váratlanul érkezett az örömhír, hogy egy szovjet bizottságnak mégis sikerült azonosítania a sírhantokat.
Ez a jelentés a legfelsőbb szovjet fórumokig is eljutott, amit J. D. Sztaszovának, a moszkvai Nemzetközi Vörös Segély központi bizottsága elnökének 1937. március 23-án Sztálinhoz írott leveléből idézett sorok bizonyítanak: „Kedves Elvtárs! Nem tartja lehetségesnek Rákosi Mátyás elvtárs kicserélése kérdésének felvetését? Manapság egész Magyarországon pénzgyűjtés folyik a Szibériában hadifogolyként meghalt, ismert magyar költő, Gyóni Géza maradványainak a Szovjetunióból való elszállítására és magyarországi eltemetésére. A maradványokat megtalálták. Lehetséges, hogy Rákosi kicserélésének kérdése felvethető volna e Géza [sic!] maradványaiért, plusz a magyarok azon zászlótrófeáiért, amelyeket a magyar felkelés I. Miklós általi elfojtása idején zsákmányoltak?” Sztálin elfogadta az előterjesztést, és a megbeszélés megszervezését V. M. Molotovra, a Népbiztosok Tanácsának elnökére szignálta. Eközben itthon felújult a sírhelyek körüli bizonytalanság. Végre szeptember 20-án kapta meg a Gyóni Társaság elnöksége az ezúttal hivatalos értesítést a költő nyughelyének megtalálásáról. Az értesítés jókor érkezett, mert a legkülönbözőbb rémhírek keringtek: a fakereszteket a helybéliek elégették, az egész temetőt a szovjet harcok alatt szétgránátozták, majd felszámolták és felszántották, sőt a Jenyiszej áradása mosta el. Azt sem tartották elképzelhetetlennek, hogy a szovjetek maguk fogják azonosítani a maradványokat, ha kell, idegen csontok felhasználásával.
Ha mindezek után valaki arra gondolna, hogy 1938-ban az exhumálás következett, alaposan téved! A huzavona hatására új rémhír jelent meg: a Krasznojarszkban maradt s bolsevikká vált hajdani fehér csehek csákánnyal verték szét a költő sírját, a helyreállítására összegyűlt magyarokat pedig a szovjet vöröskatonák űzték el. Mindezek ellenére a Gyóni Társaság elnöke, Balogh István még december 12-én nyilatkozva is azt remélte, hogy az 1939 elején elindulni szándékozó bizottság márciusra visszatérhet az áhított maradványokkal, sőt – mivel elhitte a Barátosi Lénárth Lajos által vizionált szibériai Petőfi-legendát is – Petőfinek a kerezsi (ekkor még nem iliszunszki és sohasem barguzini!) sírjából kihantolandó csontjaival együtt. Ebből az útból sem lett semmi, pedig a magyar diplomácia még a világháború kitörését követően is próbálkozott, de a szovjet fél már elvesztette a tárgyalások fonalát, amit a Külügyi Népbiztosság közép-európai osztálya vezetőhelyettesének 1940. október 5-én írott levele tanúsít, amelyben a levéltár vezetőjétől érdeklődött: „1935-ben a Szovjetunió és Magyarország megbízottjai megvitatták Rákosi Mátyás et. szovjet átadásának kérdését. A magyarok az oroszok által 1848–49-ben Magyarországon zsákmányolt zászlókat kérték cserébe, s amint azt a megbeszélések néhány résztvevője tanúsítja, a magyarok továbbá még egy, a hazájában megbecsült s a Szovjetunió területén, úgy tűnik, Szibériában eltemetett személy hamvainak átadását is kérték. Kérjük, ellenőrizzék az iratokat, és adjanak felvilágosítást arról, hogy kinek a hamvairól volt szó, és miféle az a sír, amely a magyarokat érdekli?”
Mi sem bizonyítja jobban az összes korábbi hazai erőfeszítés eredménytelenségét, mint a moszkvai magyar követségnek a Külügyi Népbiztossághoz intézett 83./1941. számú alábbi szóbeli jegyzéke:
„A Magyar Királyi Képviseletnek már volt szerencséje az NKID [azaz a Külügyi Népbiztosság] szíves segítségéhez fordulni az SZSZSZR-ben elhunyt Gyóni testvérek maradványai hazaszállításának kérdésében. A Gyóni testvéreket, kik közül Géza nagyon ismert magyar költő volt, a krasznojarszki katonai temetőben temették el a katonai tábor mellett.
A Magyar Királyi Képviseletnek a kormánya rendelkezése alapján van szerencséje a Gyóni testvérek maradványai hazaszállításának kérdését újólag felvetni. Bátorkodik mindenekelőtt arra kérni a tisztelt NKID-t, hogy méltóztassék a tudomására hozni, alkalmasnak találja-e a szovjet kormány a jelen időpontot a fentnevezett maradványok hazaszállítására. Kedvező esetben a következő kérdéseket szükséges megválaszolni: milyen intézkedéseket kell elfogadni magyar oldalról a hazaszállítás végrehajtásához, milyen formaságoknak kell ehhez megfelelnie, végül a szállítási problémák kérdését.
Tekintettel arra, hogy a Gyóni Géza irodalmi társaság rendelkezésére álló, a hazaszállítás kivitelezésére magyar oldalról szolgáló alap nem jelentős, a Magyar Királyi Képviselet bátorkodik arra kérni a tisztelt NKID-t, hogy méltóztassék közölni, e kérdés különleges jellegére való tekintettel nem lehetséges-e tarifacsökkentést kapni a nevezett maradványok hazaszállításánál, és ez esetben azt is közölni, hogy mekkorák lennének a szállítási költségek a szovjet területen.
Várakozó álláspontján a Magyar Királyi Képviseletnek a kormánya rendelkezése alapján van szerencséje megkérni a tisztelt NKID-t, hogy méltóztassék kapcsolatba lépni az illetékes hatóságokkal, hogy megtegyék a szükséges lépéseket azért, hogy a sír helyét meg lehessen határozni és jelölni oly módon, hogy a maradványok hazaszállítását követően, a későbbiekben is fel lehessen keresni.
Még azt is célszerű megjegyezni, hogy a Gyóni Géza irodalmi társaság két tagját szándékozik elküldeni Krasznojarszkba, hogy a szovjet hatóságokkal együttműködve vegyen részt a sír feltárásának munkájában. Ennek következtében a Magyar Királyi Képviselet arra kéri a tisztelt NKID-t, hogy méltóztassék vele közölni, hogy milyen speciális dokumentumok szükségesek e kiutazáshoz és az együttműködéshez a sír feltárásának és a maradványok hazaszállításának munkájában.
A fentieket a tisztelt NKID tudomására hozva, és köszönetét előre is kifejezve, a Magyar Királyi Képviselet él az alkalommal, hogy ismételten kinyilvánítsa őszinte nagyrabecsülését.
Moszkva, 1941. április 3.”
Vagyis: elégtelennek bizonyult a lelkesen összegyűjtött pénz, és nem volt még azonosítva a sírpár helye sem.

Kis kitérő

Csak három évtized elteltével újultak fel a kapcsolatteremtési kísérletek. A Gyónt 3. kerületeként 1966-ban magába olvasztó Dabason 1984-re, a költő születésének centenáriumára emlékkiállítást terveztek. Ennek előkészületeként megkísérelték a maradványok hazaszállítását, s ez ügyben a tanácselnök levélben kért segítséget krasznojarszki kollégájától, akinek válaszleveléből kiderült, hogy a sírt még nem találták meg, de folytatják a kutatást. A munkát nehezíti, hogy az egykori hadifogoly-temető nagy részét már beépítették. A némi remény felélesztette a Gyóni-kultusz dabasi híveit, megindult az engedélykérések áradata, sőt a szükséges összeg összegyűjtésének szervezése is, de valamikor 1984 előtt lesújtó hír érkezett: 1970-ben a krasznojarszki vízi erőmű felduzzasztott tava elnyelte a fogolytábor temetőjét. Mivel ezt a hírt fogadták el a későbbi közlemények is, jókora meglepetést okozott Hankó Ildikó 2006-ban publikált cikke, amelyben azt állította, hogy az 1989 júniusában Barguzinba tartó „Petőfi”-expedíciósok egy kis kitérővel felkeresték Gyóni Géza magyar feliratú sírját is, tehát a költő maradványai még exhumálhatók és hazaszállíthatók.

Az emlékmű négy oldala

Hankó cikkét olvasva nekem is a vízi erőműves változat jutott az eszembe, amelyet a barguzini ál-Petőfiről írott könyvemben – Csalóka lidércfény nyomában, Budapest, 2003 – is szerepeltettem. Helyismeret nélkül nem lehetett dönteni a háromféle adat között, ezért még 2006 áprilisában felvettem a kapcsolatot egy krasznojarszki régész, majd egy antropológus kollégával, de csak az idén, február 26-án kaptam meg az utóbbi, T. M. Rejsz válaszát. Ebből kiderült, hogy 1917 óta a város körülölelte a hajdan különállóan elhelyezkedő temetőt: a sírok helyén házak, utcák, emlékművek létesültek, a Szentháromság-temetőnek (Troickoje kladbiscse) nevezett megmaradt részét pedig egymásba ásott, többrétegű kortárs temetkezések foglalták el jellegzetes síremlékekkel és sírkerítésekkel főként az 1960–70-es évekből. Rejsznek az volt a véleménye, hogy a Gyóni-sírokat lehetetlen megtalálni. Egy megjegyzése alapján sikerült elérnem Vándor Anna néprajzkutatót, akinek a temetőben 2003-ban készített fényképfelvételei között felismertem a fentebb említett vörösgránit obeliszket. Újabb kérésemre egész képsorozatot kaptam Rejsztől, amelyen a temető kerítésétől mintegy tíz méterre álló obeliszk körüli mai állapotok láthatók (felső kép). Sajnos a temetési fénykép alapján eldönthetetlen, hogy az obeliszk négy oldala közül melyik (kettő?) nézett a fényképész felé, és ismeretlen az objektumok közötti távolság is, bár utóbbi az obeliszk magasságából talán megbecsülhető, s e távolsággal mért sugarú körben egy jövendő kutató még átnézhetné az összes sír feliratát a végleges eredmény kimondásához. Azt ugyanis nem hiszem, hogy a sűrű fémkerítéses környezetben fémkeresővel meg lehetne találni a költő sírját a hajdan a derekára húzott vasabroncs alapján.
Összegzésül tehát megállapítható, hogy a dabasi tanácselnök kérdésére reálisan semmitmondó válasz érkezett 1972-ben Krasznojarszkból, másrészt az a hír, hogy a várostól 44 kilométerre délre, Gyivnogorszknál épült erőmű tározójának a vize elöntötte a temetőt, tévedésnek bizonyult, harmadrészt pedig kizárt, hogy 1989-ben bárki a testvérek sírja elé állhatott volna. A jelen helyzet ismeretében az a legvalószínűbb, hogy Gyóni Géza és öccse sírját a zárt területre szorult, hosszú használati idejű temetők sorsa érte el: bizonyára exhumálás nélkül rátemetkeztek ugyanúgy, mint hadifogolytársaik nyughelyére is. Ezért valószínűleg eldönthetetlen marad, hogy 1917 óta a testvérek csontváza valóban megsemmisült-e, vagy csupán feltárhatatlanná vált, de mindenképpen felesleges a közvéleményt a kihantolás légből kapott ötletével háborítani.