Férfiasan megvallom, nem sok kellett hozzá, hogy elsírjam magam. Hajnalig roptam volna ott! Fellopódzott a színpadra Montanaro, és egy halk nótát fújt a furulyán. Én meg álltam és bámultam. Tényleg egy igazi trubadúr, a zene mágusa. Írjatok, ha tudtok Montanaro-bulit, akár külföldön is! – ilyen és hasonló rajongói sorok olvashatók hazai internetes fórumokon Miquču Montanaro neve és egyik népszerű produkciója, a Keleti szél cím alatt, amelyekben a „zseniális”, az „elképesztő”, a „fokozhatatlan” csak az enyhébb jelzők közé tartoznak. A szakírók pedig sziszifuszi erőfeszítéseket tesznek, hogy besorolják a besorolhatatlant, s valahol a „világzenész” meg az „etnikai ihletésű szabad zenélés európai vándora” között letelepítsék ezt a nagyravágyó muzsikus nomádot.
Ám ő csak vércsoportokról, passzírozott levesről, valamint nagy gyilkosságról beszél, amikor fölkeressük dél-franciaországi otthonában.
Correns falucska Toulontól, a Földközi-tenger partjától 60 kilométerre északra fekszik, a türkizes színű L’Argens folyó robog át középkori hídja alatt. Határában tábla hirdeti, hogy a település Franciaország első számú biofaluja. Corrensba két évtizede a zene is beköltözött Montanaróval: minden pünkösdkor megtelnek az utcák a világ legkülönfélébb tájairól idesereglő muzsikusokkal, akiket a népi műveltség és az improvizatív zene szeretete köt össze Marokkótól a Távol-Keletig. A corrensi szőlősgazdáknak pedig ilyenkor nincs más dolguk, mint házuk előtt kitűnő borukat kortyolgatva hallgatni a szerb kólókat vagy a free jazz legújabb fejleményeit.
– Minél többféle zenével kell dolgozni, hogy nyitottabb legyen a fül. De ez nem egyszerű – magyaráz Miquču Montanaro választékos magyarsággal, miután rövid, de valóban lélegzetelállító bemutatót tart CD-iből corrensi otthonában. Feleségével, a budapesti születésű Nagy Niké festőművésszel, három gyermekével meg egy fehér pulival élnek a főtéri szökőkút mögötti ódon házban, amelyben helyet kap erdélyi és más egzotikus népművészeti tárgyaktól antik bútorokig mindenféle intim régiség. – Vannak olyan vércsoportú emberek, akik mindenkinek tudnak adni, de csak egytől kaphatnak vért, és vannak olyanok, akik mindenkitől kaphatnak. Ez utóbbi vagyok én a zenében – fűzi hozzá a házigazda, aki éppen néhány napja tért vissza egy szudáni vérátömlesztésről.
Amikor azt tudakoljuk tőle, egy francia muzsikus hogyan interpretálja Kartúmban Bachot vagy éppen Bartókot, Montanaro szabadkozva azt feleli: egy franciának Bartók Béla sohasem fog úgy szólni, mint egy magyarnak, mert más a hátterük. Példaként említi, hogy egyik alkalommal a berlini szimfonikus zenekar képtelen volt értelmezni balkáni elemeket tartalmazó művét. A második próbára azonban megérkezett a prímás, aki éppen román volt, és kapásból eljátszotta az egészet, megmutatva a lényeget. Ha a francia semmit nem tud a magyar zenéről, és így akarja eljátszani akár a legegyszerűbb Bartók-művet is, nevetségessé válik, mert nem ismeri például a néptáncokat, csak azt adja elő, ami a kottára van írva – ez pedig édeskevés. Lehet klasszikus darab, népzene, sanzon – akármit játszanak is a magyarok, mindegyik hangzásában megvan a magyar „hozzáállás”.
Ám Montanaro nem volna az, aki, ha Kartúmban nem hívta volna a színpadra a szudáni pentaton muzsikát meg egy vérbeli szufi előadóművészt is, aki megzenésített verseket mondott arabul, franciául és angolul.
Világzene? Divatos multikulti? Civilizációk egyenjogúsága és effélék? Miquču Montanaro nem csupán a zenekritikai sémákba, de az ideológiai skatulyákba sem suszterolható be. Temérdek hangszeren játszik, köztük dobon és furulyán egyszerre, Baltazar fia hegedül. Rendszeres vendége magyarországi fesztiváloknak, mint a győri Mediawave-nek vagy a diósgyőri Kaláka-találkozóknak, s amikor csak teheti, a Székelyföldre is ellátogat muzsikálni – a nemrég elhunyt neves gyimesi cigány muzsikussal, Zerkula Jánossal is többször fellépett. Előszeretettel állít színpadra egy pillanatban többtucatnyi zenészt és kultúrát, mint például a kontinensszerte nagy sikerrel bemutatott Keleti szélben, amelyben dél- és kelet-európai népzenét olvasztott össze észak-afrikai dallamokkal, dzsesszel – többek között Sebestyén Márta, Écsi Gyöngyi, Georges Moustaki, a Ghymes és a Vujicsics együttes közreműködésével. Ez a feneketlen Montanaro-kohó mindent magába fogad, aminek, mint ő fogalmaz, az ötvözete felszabadíthat.
Montanaro rövid hangsort dúdol: egy dallam még semmi, legyint, az lehet okcitán, lehet magyar, lehet korzikai; de ha ezt műsorba fűzzük, s van egy okcitán, egy magyar és egy korzikai énekesünk, akkor mindegyikük úgy fogja énekelni ezt a hangsort, ahogyan ő tudja – s így messze utazunk.
– Amit hallunk, nem langyos lesz, hanem forró, viszont a dallam ugyanaz marad – mondja, s végső érvként előadja az előbbi motívumot okcitánul, korzikaiul és magyarul is. – Ezt az állandót továbbvihetjük, vagy szakadékot teremthetünk a változatok között – ám ez már kompozíció, maga a mű, nem pedig véletlen találkozás. Ha tíz ember érkezik különböző kultúrákból, és próbálnak együtt létrehozni valamit, az passzírozott leves lesz. Én azonban szigorúan piros fonalat helyezek el műveimben az elejétől a végéig, és minden szereplőtől azt kérem, hogy innen indulva, ehhez képest menjen legmesszebbre saját kultúrájában. Így biztos, hogy együtt tartunk.
Amikor azt kérdezzük tőle, volt-e olyan színpadi esete, amikor ellenséges kultúrák játszottak együtt, Montanaro elkomorodik. Mivel kultúráról, nem pedig politikáról van szó, természetesen ezek a gondok is áthidalhatók, állítja. Példának említi 1994-es boszniai koncertjüket: odakint dúlt a háború, ásták a tömegsírokat, ám a koncertteremben horvát, szerb, bosnyák és magyar énekelt együtt. Nagy „gyilkosság” volt ez, mondja Montanaro elszorult torokkal, kétezer ember volt ott, és mindenki sírt, mert mindenki arra gondolt, hogy ezek a népek odakint, az utcákon egymást lövik. De az okcitán zenész szerint ő maga csak tanú, nem tud semmit sem tenni, talán csak példát mutatni, hogy igenis lehetséges együtt énekelni. Összhangban. Mert mindenkinek megvan a saját helye a zenében.
Miquču Montanaro azonban azt is pontosan tudja és tudatosítja, hol az ő helye, honnan érkezett ebbe a világba. Meg hogy mi köti ezer szállal az egyik legállandóbb elemhez ebben a forgatagban: a magyar kultúrához. Correnstól nem messze született egy kis tanyabokorban, amelyben hetven ember élt, beszélt és muzsikált okcitánul. Ez a Dél-Franciaországban őshonos kultúra a XX. század közepe óta visszaszorult a franciával szemben, manapság csak egy-két millió parasztember beszéli. Pedig a világ szerelmi költészete sokat köszönhet a provanszál trubadúrlírának, amely a középkorban vándordalnokaival eljutott a Magyar Királyság területére is.
Montanaro kettős kisebbségbe született: apja okcitán, anyja olasz; s hogy a peremvidékiség fokozódjék, édesanyja a hatvanas évek elején vásárolt egy lemezjátszót és első lemezüket, amelyen a Magyar Állami Népi Együttes zenekara ültetett furcsa dallamokat az ötéves Miquču fülébe:
– Sokáig csak ez az egy lemez volt otthon. De ebben a kis faluban nagyon sok más zenét is hallottam: esténként összegyűltünk kalákamunkákra, és meséltünk, énekeltünk. Ám a magyar lemez tanított meg arra, hogy az első lépés, amelyet az ember a másik irányába tesz, indít el mindent.
Az „Állami Népi” bakelitje megtette a magáét: az ifjú Montanaro már egy Toulon környéki kisváros hagyományőrző együttesében zenélt, amikor feltűnt a színen a sátoraljaújhelyi néptánccsoport, amely csereprogram során Provence-ba készülődött, ám nem akadt település, amely fogadta volna. Miquču kijelentette, hogy a magyarokat feltétlenül vendégül kell látni, mert a zenéjük nagyon jó! Ezért négy pár táncossal és zenésztársával kempingekben, nyugdíjasotthonokban, turistaközpontokban haknizott, hogy pénzt szerezzen a magyarok fogadására. Amikor megérkeztek a sátoraljaújhelyiek, fogta a furulyáját, és játszott, amire emlékezett a hanglemezről – a magyarok meg kísérték. Montanaro szótárnyi nyelvtudást gyűjtött össze tőlük; majd a magyar nagykövetségtől kért nyelvtankönyvet.
– Később a fesztiválokon is én tolmácsoltam különböző nyelveken – emlékezik. – Ez számomra természetes. Hat-hét kultúrából olvasok és hallgatok zenéket. Francia vagyok, okcitán vagyok, olasz vagyok, európai vagyok, a világ állampolgára vagyok. És időnként magyarabb vagyok, mint egy magyar, aki csak a kereskedelmi rádiókat hallgatja! A magyaroknak persze mindig meglepetés, hogy beszélem a nyelvüket.
– Olyan ez, mintha közülünk valaki okcitánul tudna…
– Olyasmi. Volt alkalom Magyarországon, amikor japánokkal, németekkel, amerikaiakkal voltunk együtt, és magyarul beszélgettünk, pedig egy magyar se volt közöttünk… A magyarok meg tréfálkoztak: látjátok, a mi nyelvünk nemzetközi.
– Mi volt az első benyomása Magyarországról?
– Már 37 éve ennek a turnénak, de ha találkozom valakivel, akivel együtt jártunk Magyarországon – pedig jó néptáncegyüttes voltunk, beutaztuk a világot –, azt mondja: ez volt az út! Olyan erős benyomás ért bennünket, amilyet talán még Portugáliában lehet megtalálni: a magyarok tudják, hogy ők kulturálisan nagy nép, közben azt is tudják, hogy nagyon kicsik, szeretnek panaszkodni, közben szeretnek mulatni is. Ez mind egyszerre igaz. Lehet, hogy én ezt már gyermekkoromban tudtam, lehet, hogy a magyarokkal való találkozások során tanultam meg, de én is így vagyok vele. Képes vagyok egyszerre mulatni és komoly dolgokról beszélni.
– Az okcitán nép nem ilyen?
– Nyíltabb, ugyanakkor zárkózottabb. Egy okcitánról nem lehet megtudni semmit. Épp most történt: egy öreg barátunknak váratlanul meghalt a felesége; amikor találkoztunk, nem szólt egy szót sem, látszólag minden rendben volt. A múlt héten felkelt, felöltözött munkaruhába, megreggelizett, lement a pincébe, és magába lőtt két golyót. Az első nem volt eredményes, a második igen. Nem panaszkodott, vidám arcot mutatott, de nem volt érdemes tovább élnie.
Bár ez a rurális világ és vele egy viselkedésforma is kiveszőben van, Montanaro különös jelenségről számol be, amely szöget üthetne a magyarok fejébe is, ha egyáltalán képes oda bárki és bármilyen szöget beverni: noha „az okcitán nyelv csöndben van”, nincs meg a hivatalos helye a provence-i közéletben, s arra sincs remény, hogy a francia kormányzat változtasson ezzel kapcsolatos politikáján – valójában még igen eleven ez a nyelv. E kultúra helyzete akár a magyarországi táncházmozgalom törekvéseit is felidézheti – gondolkodik el a muzsikus –, ám Dél-Franciaországban a revival, az újjáéledés különösen alakult. Például kemény okcitán hiphopvonulat jött létre, amely fiatalok ezreit vonzza; másfelől rengeteg népzenész nyergelt át kortárs vagy klasszikus darabokra, netán újfajta okcitán sanzonra. Mindezekben a kölcsönhatásokban a nyelv is élő marad.
– Úgy tetszik, nálunk megfeneklett a revival, megcsontosodott a népi kultúra színpadi bemutatása. S mintha az utánpótlás is akadozna…
– Olyan a mi okcitán mozgalmunk, mintha önöknél valaki tekerőlanttal kísérve verseket mondana magyarul a mai szituációkra igazítva. Mi korszerűvé tudtuk tenni a hagyományokat. A trubadúr nyolcszáz éve írt dalát én az adott pillanatban játszom – s e pillanat a legfontosabb számomra. Nem próbálom utánozni őt, hiszen én most élek. Régi zenészek szeretnék bemutatni, milyen volt például a reneszánsz muzsika, pedig azt nem lehet pontosan reprodukálni. De ez engem nem is érdekel. Másfelől az emberek sokszor megfeledkeznek a visszapillantó tükörről. A népzene nekem csak visszapillantó. Nem arra mutat, amerre mennem kell. Sok népzenész azt hiszi, hogy ott van az út. Pedig inkább találni kellene egy formát, hogy az utánunk jövő tovább tudjon menni, de megóvja a visszapillantó tükröt is. Magyarországon Szabados György és Dresch Mihályék találták meg ezt az irányt. S van még egy nagyon ígéretes ember, aki keresi: Ágoston Béla. Biztos, hogy van utánpótlás, csak tudni kell, hol. Mindig van, ez a fantasztikus a kultúrában, hogy a fa törzsénél mindig akad új ág, amelyet sokáig nem látunk, mert gazban van, de vigyázni kell rá, mert könnyen le lehet kaszálni. A nagy fa előbb-utóbb elpusztul, de ez az ág kiterebélyesedik.
Folytatjuk
Sorozatunk befejező része augusztus 16-án jelenik meg.
origo.hu
Elfogatóparancsot adtak ki Benjámin Netanjahu ellen, Szijjártó Péter azonnal reagált
