Zónaadag

Újra több millió embert fenyeget éhínséggel Etiópiában a szélsőséges időjárás és az élelmiszerárak rohamos emelkedése. Gyorssegélyekre is szükség lenne, valódi javulást azonban csak az eredményezne, ha oktatással s az országban rejlő hatalmas lehetőségek kiaknázására fordított befektetésekkel, jó üzletkötésekkel tudáshoz, munkához, infrastruktúrához juttatnák a rohamosan növekvő lakosságot.

Megrázóan hatott a nyolcvanas évek közepén a BBC Etiópiáról forgatott riportfilmje, amelyben egy csonttá soványodott kisgyerek a kamera előtt fejezte be rövid, gyötrelmekkel teli életét. Tizenhárommillióan éheztek akkor az országban, s a becslések szerint egymillió ember nem is élte túl a kegyetlen időszakot. Az Afrika szarváról érkezett rossz hírek hallatán segélymozgalmakat szerveztek, világsztárok öntötték dalba érzéseiket, a mindaddig példátlan összefogás ellenére azonban gyakorlatilag tehetetlenül álltak a tragédiával szemben a föld szerencsésebb sorsú országai. Segélyszervezetek és kutatók arra figyelmeztetnek, hogy a globális felmelegedés, azzal együtt a mind gyakoribb aszályok, a véget nem érő háborúskodások és az élelmiszerárak emelkedése miatt újból futótűzként terjedhet az éhínség bolygónk legszegényebb térségeiben.
Az 1983–1984-ben bekövetkezett emberi katasztrófához mérhető veszély ebben a pillanatban még nem fenyeget, az utóbbi hónapokban azonban újra etiópok milliói kerültek igen szorult helyzetbe, gyakorlatilag az éhezés határára. Az ENSZ Világélelmezési Programjának (WFP – World Food Programme) addisz-abebai szóvivője megkeresésünkre azt mondja, számításaik szerint jelenleg négymillió-hatszázezer etióp számára kellene azonnali segítséget nyújtani, mivel az aszály, valamint az élelmiszer- és üzemanyagárak globális emelkedése miatt nem jutnak elegendő ételhez. Paulette Jones elmondása szerint tavaly rendkívül hosszú szárazságtól szenvedett az ország legtöbb régiója, s csak idén tavasszal vált újra normálissá az időjárás. Mint hozzáteszi, 1984 óta jelentős változások mentek végbe Etiópiában, így megszülettek olyan programok – például a kormányzati kezdeményezéssel megalakult „szociális hálórendszer”, a PSNP (Productive Safety Net Project) –, amelyek a mezőgazdaság, az oktatás, egészségügy fejlesztésére helyezik a súlyt, és hosszú távú stratégiával szolgálnak a nyomor leküzdésére. „A következő hetekben, hónapokban azonban így is hatalmas erőfeszítésekre lesz szükség a kormány, az adományozók, a segélyszervezetek és az ENSZ részéről, hogy a leginkább védtelen emberek átvészeljék ezt az időszakot” – fogalmaz Paulette Jones.
Az ENSZ Gyermekvédelmi Alapja, az UNICEF ennél is súlyosabb helyzettel számol: felmérései szerint hatmillió kiskorút fenyeget az éhínség, hatvanezret pedig közvetlenül az éhhalál. Az ország kiszolgáltatottságát jól jelzi, hogy a kínai földrengés és a mianmari ciklon itt, Etiópiában is érezteti hatását. A nagy segélyszervezetek egy része ugyanis a súlyos s jelenleg sokkal inkább a figyelem középpontjában lévő katasztrófákra összpontosít, így Afrikába ezekben a hetekben kevesebb segítség jut el. A WFP becslései szerint mintegy 150 millió dollárnyi azonnali segítségre lenne szükség, egyelőre azonban csak az összeg kis részére van fedezet.
Ijesztő adatokkal érkezik találkozónkra Magyarország etiópiai tiszteletbeli konzulja is. A Budapesten végzett, de 1983 óta Kanadában és Etiópiában élő – ehhez képest magyarul még mindig jól beszélő – üzletemberrel egy magyar orvosra várva beszélgetünk a St. Gabriel Kórház kávézójában, s bár rendre a befektetések és a gazdasági fejlődés témájára próbálja terelni a szót, egyelőre a nehézségekről faggatom. A messze földön híres s még a kórházi kantinban is remekül készített kávé kortyolgatása közben Dawit Teklahaimanot elmagyarázza: a lakosság körülbelül nyolcvan százaléka „farmer”, vagyis a földből próbál megélni, a többiek jórészt városlakók vagy nincstelenek. Az árrobbanás érthető módon leginkább az utóbbiakat sújtja, hiszen a földművesek a saját és családjuk ellátásához szükséges élelmiszert általában meg tudják termelni, ám aki nem rendelkezik birtokkal, egyre több pénzért kénytelen megvenni az árukat. Mint a The Reporter című helyi angol nyelvű lapban olvassuk, az eddig mázsánként mintegy 350 birrbe – 5500 forintba – kerülő kukorica ára a kétszeresére emelkedett hetek alatt. Az etióp diplomata úgy számol, ez jelenleg a lakosság körülbelül öt százalékának, vagyis mintegy négymillió embernek a létét veszélyezteti.
Dawit Teklahaimanot mindazonáltal nem győzi hangsúlyozni, hogy Etiópia nemcsak szegény, elmaradott, hanem rengeteg szépség és lehetőség is rejlik benne, mindössze egy kis odafigyelés és elszántság kell a felfedezésükhöz. Az országban egyelőre csekély a magyar jelenlét, de egyre többen éreznek rá, hogy a magyar üzletembereknek igenis van keresnivalójuk a fekete kontinensen. Akad közöttük szegedi virágkereskedő, aki Etiópiából hozat rózsát, s utazásszervező is, aki a valóban pazar természeti látnivalókkal és történelmi emlékekkel megáldott országba próbálja kicsalogatni a magyar turistákat. De az egykori Abesszíniában zajlik a magyar külügyminisztérium egyetlen fekete-afrikai projektje is, Addisz-Abebától 580 kilométerre északra, a Kobo Girana-völgyben. Az összesen 650 ezer dolláros támogatással futó beruházásban szakemberképzés, kútmélyítés zajlik, valamint öntöző- és ivóvízellátó rendszer épül. Ezt leszámítva azonban a magyar diplomácia nem jeleskedik a térségben – szemben az Afrika iránt egyre inkább érdeklődő többi uniós országgal, nem is szólva Kínáról és Indiáról. A legtöbb befektetési lehetőséget a mezőgazdaság rejti, a nemzeti össztermék 47 százaléka is ebből a szektorból ered, s figyelemre méltó, hogy az ország évi csaknem tízszázalékos GDP-növekedést produkál. Kedvező jelekben tehát nincs hiány, a kérdés csak az, miként érhető el, hogy ebből a legveszélyeztetettebb társadalmi rétegek is profitáljanak.
*
Az áru ugyanis jórészt létezik, csak a hozzáférés korlátozott vagy a lehetőségek kiaknázatlanok. A segítségnyújtás kulcsa pedig ebből adódóan az, hogy oktatással, befektetésekkel, üzletkötésekkel kellene fejlődést gerjeszteni, ezáltal használható tudáshoz, pénzhez, infrastruktúrához juttatni a lakosságot.
Megérkezik közben az orvos, dr. Cs., aki a magánkórház szintén Magyarországon végzett igazgatójának meghívására írt alá szerződést a gyógyintézettel. Azt gondoltuk, a hazai szakmai körökben jól ismert sebész büszkén mesél majd etiópiai tapasztalatairól, ezzel szemben a beszélgetés elején leszögezi, hogy szívesen segít, de nem adja nevét a beszélgetéshez, ez számára „elvi” kérdés. Összességében kellemes élményei voltak az elmúlt hónapokban – árulja el –, különösen ami az itt élő emberek kapcsolatainak kiismerését illeti. Sokkal nagyobb az odafigyelés, a törődés, mint otthon, mondja több mint három évtizedes szakmai tapasztalatára hivatkozva. „Sok szempontból jobb társadalom az övék, mint a miénk” – fogalmaz, persze mint hozzáteszi, a súlyos szociális és egészségügyi problémákkal ő is tisztában van. Nem működik a társadalombiztosítási rendszer, másfél millió ember HIV-fertőzött (ami a lakosság kevesebb mint két százalékát jelenti, ez pedig afrikai viszonylatban kedvező adat – Gy. Zs.), tízmillió gyerek az utcán él, s az emberek nagy része nem fér hozzá az orvosi ellátáshoz. A ránézésre körülbelül egy átlagos magyarországi kórház színvonalát nyújtó magánklinikán I–IV. osztályú kórtermek sorakoznak, a besorolás a helyiségek komfortfokozatától függ, a legalacsonyabb állítólag a szegényebb emberek számára is elérhető. Az árak azonban nem nyilvánosak, az intézmény vezetősége dr. Cs. szerint minden beteg esetében egyénre szabottan kalkulál, s a megállapított összeget még a kezelőorvos sem ismerheti.
Amikor távozom, dr. Cs. azt javasolja, szálljak iránytaxiba, vagyis olyan kisbuszba, amellyel több utas társaságában olcsón lehet utazni, de inkább a gyaloglást választom. Néhány kilométer megtétele után aztán megértem, miért is olyan szívósak és a világ legkitartóbb futói az etiópok. Az amhara nyelven „új virágot” jelentő Addisz-Abeba ugyanis 2400 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, a levegő ritka, így aztán egy-egy lankás városrészen átkelni sportembert kívánó feladat. A település múlt és jelen furcsa keverékét nyújtja, világvárosi hangulatú, modern irodaházak éppúgy megférnek benne, mint a minap halálra ítélt kommunista vezető, Mengisztu idejéből itt felejtett vörös csillagos emlékművek, impozáns templomok és zsúfolt piacok. A járdákon árusok és koldusok ülnek, néha nem is egyszerű különbséget tenni közöttük, egyes utcákban pedig prostituáltak százai várják vállalkozó szellemű kuncsaftjaikat. A közbiztonság alapvetően jó, európaiként rablótámadásra különösebben nem, furcsán vizsgáló tekintetekre annál inkább számítanunk kell. Az etiópok büszke, érezhetően távolságtartó emberek, a többnyire a keresztény kultúra jegyeit öltözködésében, ékszereiben és építészetében is magán viselő, sokszínű társadalom tényleges megismerésére valószínűleg hónapok sem lennének elegendők. Izgalmas, furcsa s rendkívül végletes hely ez, úgy érzem, az emberek gondolkodását sokkal nehezebben értem meg itt, mint a félszáznál több másik országban, ahol eddig megfordultam, s ez bosszantó, hiszen rájövök: úgy térek haza néhány nap múlva, hogy minden igyekezetem ellenére szinte semmit sem tudtam meg az etióp valóságról.
Egész Afrikában egyedüliként ez az ország nem lett gyarmat, hiába támadták az olaszok, ellenálltak, mint ahogyan teszik ezt most a környező országokból érkező radikális iszlám nyomással szemben, amely miatt Etiópia a véres eritreai háborút követően Szomáliában is frontot nyitott. A történelemből örökölt dac kiérződik az emberek szavaiból, gesztusaiból, azokból a kérdésekből, amelyeket az utcán nekünk szegeznek. Amikor Addisz-Abebában idegenként hozzánk szólnak, általában nem pénzt akarnak kicsikarni, de még csak nem is egyszerűen a vendégszeretet jeleként, egymás megismerése végett teszik fel a ki vagy, honnan jöttél kérdéseket, hanem hogy tényleg információt kaphassanak rólunk. Meglehet, ez nem minden esetben tudatos, ám valószínűleg a legfiatalabbakba is beleivódott a történelem nagy tanulsága, miszerint fehér ember jó dolgot még nem hozott az etióp földre.
Valóságos kulturális sokk ér bennünket az addisz-abebai Mercatón, Afrika legnagyobb piacán, ahová a hatalmas ország minden szegletéből érkeznek árusok és szerencselovagok. Részben ez a zsibvásár az oka, hogy pontosan lehetetlen meghatározni a főváros lakosainak a számát, amelyet 2,5 és 4,9 millió közöttire becsülnek. Jobbnak látjuk, ha a piacra helyi kísérő társaságában merészkedünk, akivel bár akad némi elszámolási vitánk, összességében nagy hasznunkra válik a forgatagban. Mammusz, akinek a neve „nagy babát” jelent, csak mosolyog, amikor majd fellök bennünket a mellettünk elrobogó tucatnyi szamár, vagy amikor döbbenten nézzük, ahogy a drogtól elbódult emberek egymás után dőlnek el a porban. Vezetőnk nélkül valószínűleg hamar eltévednénk a boltok között, s jelenléte akkor is jól jön, amikor egy beszívott, magát nyomoréknak tettető, de pokrócáról könnyedén felpattanó raszta férfi követ akar vágni hozzánk egy óvatlan fotó miatt. (A Jamaicából is ismert raszta szó az azonos nevű vallás követői által istenként tisztelt Hailé Szelasszié néhai etióp császár valódi nevéből, Rasz Tafari Makonnenből ered.) A Mercatón rendre feltűnnek a bódító hatású növényt, a „csatot” árusító kereskedők, akiknek – a eszméletlenül fekvő emberek láttán úgy sejtjük – igencsak jó forgalmuk lehet. Amikor visszaszállunk szebb napokat látott Volvónkba, sofőrünk az üzemanyag-ellátás képtelenségeiről mesél: Mint mondja, előfordul, hogy egyik napról a másikra harminc százalékkal emelkedik a benzin ára. Így van ez most is, s mivel a kutaknál sejtik, hogy a következő napon újabb emelés következik, senkinek sem adnak tíz liternél több hajtóanyagot. Mintha Mammusz ismerte volna a jövőt, a tragacs egyszer csak rángatni kezd, majd egy emelkedő közepén megadja magát – kifogyott a benzin. A szemfüles segítők persze rögvest a helyszínen teremnek, hogy aztán sofőrünk sárga kannáival némi baksisért majd egy órára eltűnve végül mindössze néhány liter – de szállásunkig éppen elegendő – üzemanyaggal térjenek vissza.
Duguma Hunde nem sokkal később egészen más világot tár elénk. A középkorú férfi épp most tért haza az Egyesült Államokból, s büszkén mutatja be a hatalmas üzletközpontot, amelyet ő építtetett Addisz-Abeba Bole nevű, viszonylag elegáns elővárosában. A pláza közepén szökőkút lövelli több emelet magasba a vizet, mindenfelé drága és elegáns holmikkal megrakott boltokat látni, a márványkövezet ragyog a tisztaságtól. Az üzletház tulajdonosa láthatóan elégedett ember, s mint mondja, optimista, hiszen a gazdaság dinamikusan növekszik, egyre több a lehetőség. Szavait persze valószínűleg néhány négyzetméteres környezetünkben is tucatnyian vitatnák, de derűlátását tapasztalva megpróbáljuk elhinni, hogy alaptalan az a különféle írásokban, riportokban szinte közhellyé vált kijelentés, miszerint Etiópiának dicső a múltja, megalázó a jelene, és nincs jövője. Az éhínség határán tengődő többmilliónyi etióp sorsa hamar döntő lesz e kérdésben.