A kaukázusi játszma

Miért indított Grúzia olyan háborút, amellyel kiszámíthatóan nehéz helyzetbe hozza magát? Miként hozhatta Tbiliszi öngyilkos módon lépéskényszerbe Moszkvát, a távoli jövőbe kitolva ezzel mind a szakadár köztársaságok visszacsatolásának esélyét, mind pedig a NATO-tagságot? Miért nem állította le az egyszerre gyilkos és öngyilkos akciót az Egyesült Államok, amelynek katonai tanácsadói a helyszínen voltak, s beleegyezésük nélkül aligha léphetett Mihail Szaakasvili? Logikus válasz e kérdésekre több elemző szerint csak úgy adható, ha a jelenlegi konfliktust a kaukázusi geopolitikai játszma széles összefüggésében nézzük, feltételezve, hogy egy számára rendkívül fontos térségben Amerika nem rúg ekkora öngólt.
Már Afganisztán és Irak óta egyértelmű, hogy Amerika stratégiai célja a Közel-Kelettől a kaszpi térségig terjedő, energiatartalékokban gazdag tengely ellenőrzése. E terv megvalósításának jelenleg legnagyobb akadálya a Közép-Keleten Irán, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában pedig Oroszország. Moszkva régióbeli befolyásának meggyengítése egy ideje már folyik, s ebben Washington legfőbb szövetségese Szaakasvili Grúziája. Pontosabban fogalmazva Tbiliszi e geopolitikai játszmában inkább csak eszköz, így aztán a felsőbb érdekek esetenként felülírhatják Szaakasvili törekvéseit. Komoly játékosokat feltételezve másképp nehéz elképzelni az elmúlt napok történéseit. Az események alakulása akkor logikus, ha Chinvali és az orosz békefenntartók megtámadásának kiötlői számoltak azzal, hogy Moszkva be fog lépni a háborúba. Ugyanis nem tehet mást. Ha pedig e logikát követjük, akkor Oroszország belekeverése egy elhúzódó, kaotikus háborúba, belehúzása a kaukázusi mocsárba akár Washington érdeke is lehet.
A helyzet ugyanis alakulhat úgy, hogy az olajdollárokban bővelkedő Azerbajdzsán is kedvet kaphat az „alkotmányos rend helyreállításához”, egy karabahi háború pedig újabb fronton kötné le az Örményországgal szövetséges Oroszországot. A helyzet kaotikussá válása destabilizálhatja az Észak-Kaukázust is. E cinikus szcenárió megvalósulása a kelleténél jobban leköthetné Oroszország energiáit, megtorpedózva a modernizációt. Ez esetben a mindinkább az agresszor szerepébe szorított Moszkvának a legkisebb gondja is nagyobb lenne annál, hogy a NATO bővítésével, alternatív energiaszállítási útvonalak kiépítésével vagy az amerikai rakétatelepítéssel foglalkozzon. Egy elnyúló kaukázusi konfliktus tehát hosszú távon inkább az amerikai befolyás növekedéséhez vezetne. A válságövezetben előbb-utóbb megjelennének a NATO békefenntartó erői, a szakadár régióit elvesztő, ám fenyegetett Grúzia a szövetség tagja lehetne, s a régió ellenőrzésével Washington egyben Irán hátába kerülne, elvágná az észak–déli energiafolyosót, megnövelve ugyanakkor az európai alternatív szállítási útvonalak megvalósulásának esélyét. Moszkvának egyértelmű érdeke tehát egy ilyen forgatókönyv kibontakozásának megakadályozása. A legtöbbet ezért a jelenlegi konfliktus gyors lezárásával, egy villámgyőzelem elérésével teheti.