A kutya

S A R K O S

Ron Delany, az 1956-os melbourne-i olimpia 1500 méteres síkfutásának aranyérmese mondta: „Csak egyetlen módon lehet megverni Elliottot (a legendás ausztrál középtávfutó az 1960-as olimpián 1500 méteren győzött – K. A.): a lábait össze kell kötözni.” Phelpsnek pedig a kezeit.

Ne vigasztaljuk a veszteseket (párbajtőrcsapat, női tőrcsapat, férfi kardcsapat stb.), mert a végén még elhiszik, hogy rászorulnak.

Utolsó, azaz nyolcvankettedik lett egy vietnami sportoló a tornászversenyek egyik szerén. Ha nem lennének utolsók, sohasem lennének elsők sem. Éppen ezért az olimpiai versenyek utolsó helyezettjeinek ugyanúgy díjat kellene adni, mint az elsőknek, mert szentesítik a győzteseket. Egyedül sohasem lehet győzni, legfeljebb önmagunk felett. (Más kérdés, hogy a vietnami sportolót doppingvétségen is érték.)

A világ a jamaicai Usain Bolt 9,69-es világcsúcsáról beszél a 100 méteres férfi síkfutás döntője után. Az utolsó métereken mutatott könnyed és már-már játékos futása láttán nekem Iharosék 1955 szeptemberében, az Üllői úton elért 4x1500 méteres világrekordja jut az eszembe. Az utolsónak váltó Iharosnak bekiabáltak a társak: „Ne fuss túl nagy világcsúcsot, hagyjál valamit holnapra is!”

Az 1955-ös római vívó-világbajnokság előtt a tatai edzőtáborban a kutya lepisilte a vívózsákokat, mi, magyarok pedig öt aranyérmet nyertünk. Hol volt most az olimpián az az egy? De azt is kérdezhetném: hol volt most az a kutya?