Átmenetileg nagyhatalmi szerepben

Holnaptól tizenhat napra Magyarország ismét nagyhatalom lesz, mint négyévente általában. Nem sportnagyhatalom, nagyhatalom. Annak érezhetjük, láthatjuk magunkat itthon, annak tarthatnak minket külföldön.
Túlzás lenne ezt állítani? Bizonyos tekintetben természetesen igen, de összességében, általánosságban nem. Ennek bizonyítására bőven elegendő néhány adat. A pekingi olimpiára benevezett
11 128 sportolóból 170 magyar, ez a versenyzői létszám másfél százaléka. Ha a föld 6,5 milliárdos népességét tekintjük, hasonló aránypárt akkor állíthatnánk fel, ha Magyarországnak durván százmillió lakosa lenne. A nemzetközi sportelitben tehát tízszeresen reprezentáljuk túl magunkat. Mindez ráadásul csak a jelen és a mennyiség. Mert ha a múltat és a minőséget vizsgáljuk, a 170 kvóta feletti büszkeségünk jogos elégedetlenkedésbe csaphat át: kereken négy évtizede, 1968 óta nem volt ilyen kevés résztvevőnk, a megszerzett érmek alapján összeállított olimpiai örökrangsorban pedig még mindig a hetedik helyen állunk. Nézzük meg keretes írásunkban, kik mögött! A nyári olimpiákon nyert 157 arany-, 139 ezüst- és 162 bronzérmünk páratlan értékét az adja meg, ha mellé tesszük mondjuk Ausztria hasonló eredménysorát: 21, 35, 36. Döbbenetes, ugye? Miközben az Európai Unióban egyre reménytelenebb küzdelmet vívunk az „alsóházban” is, addig itt egy lista, amely nem a szív- és érrendszeri megbetegedéseket, nem a százezer lakosra jutó öngyilkosok, depressziósok, válások számát lajstromozza, hanem a földkerekség legáltalánosabb, legkedveltebb szabadidős tevékenységéből kinőtt élsportban az elmúlt bő egy évszázad sikereit, és Magyarország több mint kétszáz nemzet rangsorában a hetedik.
Bajnokaink egyszerre nemzeti és népmesei hősök, egyesítve e két, amúgy egészen eltérő karakter jellemvonásait. Persze nem mindig voltak azok, hiszen a sport az előző századforduló idején még úri passziónak, legfeljebb különös hóbortnak számított. Amikor Hajós Alfréd 1896-ban hazatért Athénból, professzora azzal fogadta a Műegyetemen: most, hogy így kiszórakozta magát, ideje komolyabb dolgokkal, a vizsgákkal foglalkoznia. Évtizedek kellettek hozzá, hogy a világ és Magyarország felismerje a sportban rejlő, óriási közösségformáló és -erősítő, belső és külső propagandisztikus célokra is kiválóan felhasználható, de spontán egyéni élményt is különlegeset adó erőt. A legyőzhetetlen magyar kard forgatóit már héroszokként tisztelték szakmai körökben, de talán a Komjádi Béla-féle vízilabda-aranycsapat tagjai váltak először valóban népmesei hősökké. Ennek jeleként, amikor a németek 1936-ban Berlinben azzal riogatták a mieinket, hogy a pólódöntőn ott lesz maga Hitler is, a magyarok rávágták: tőlünk meg ott lesz a Németh Jamesz. A második világháború után – évtizedenként haladva – Papp Laci, a Gyarmati-, Kárpáti-féle vízilabdagárda, mindenekelőtt persze Puskásék, Bozsikék, aztán Balczó, Kozma „Pici”, Földi Imre, Magyar Zoltán, a Faragó, Csapó, Szívós fémjelezte pólós generáció, Egerszegi Krisztina, majd napjaink klasszisai – ők a huszadik századi magyar közélet legismertebb, legpozitívabb, legkevésbé megosztó, korszaktól, kurzustól függetlenül felmagasztosult alakjai. A közmegítélésben államférfiak, művészek, tudósok, hadvezérek, mártírok felett állnak.
Ez azonban nemcsak a sportolók érdeme, hanem a szurkolóké is. Mert drukkernek, sportkedvelőnek megmaradtunk olyannak, amilyennek embernek is lennünk kellene: idealistának, odaadónak, álmodozónak, optimistának, gyermeklelkűnek, nyílt szívűnek, közösségre, közösségi élményre vágyónak, magyarnak. Nyerjünk akár Montrealban négy aranyat, akár Szöulban vagy Barcelonában tizenegyet, az ünneplés, a rajongás ugyanakkora; nincs félig üres pohár, csak félig teli. Kapjon ki női kézilabda-válogatottunk hatgólos vezetésről a sydneyi olimpiai döntőben, haragnak, elkeseredésnek nyoma sincs, az ország egyik fele a vesztesekkel sír, a másik fele pedig az egyik felét vigasztalja. De az is elegendő, ha csak tegnapelőttig nyúlunk vissza a példáért. Meglett, komoly felnőttek tucatjai tesznek eleget a felhívásnak, és zarándokolnak fel a tihanyi visszhanghoz, hogy az ország egyik legcsodálatosabb pontjáról üvöltsék bele a levegőbe a vízilabda-válogatottnak szánt biztatásaikat, hátha azok Pekingig elhallatszanak.
E szurkolói, sportbaráti énünk, egyáltalán, sportbéli teljesítményünk olyan valószínűtlen, már-már antagonisztikus ellentétben áll való világunkkal, hogy éppen húsz esztendeje jövendöljük és rettegjük az aktuális olimpia előtt: most majd mindennek vége szakad. Szöul, Barcelona, Atlanta, Sydney nem váltotta be a jóslatot, Athén a maga doppingügyeivel majdnem.
Pekingre készülve ismét aggodalmak keverednek a reményekkel. Nincsenek már holtbiztos aranyesélyeink – kicsit más volt mondjuk 1992-ben onnan indulni, hogy Egerszegi három és Darnyi kettő, az már tuti öt –, kajak-kenusaink belülről próbálták felemészteni önmagukat, Kolonics György máig feldolgozhatatlan és feldolgozatlan halála ráadásul esélyekben, lelkekben, gondolatokban és talán cselekedetekben is felmérhetetlen rombolást vitt végbe.
A magyarok húsz sportágban indulnak Pekingben, ezekből hétben bizonyosan nem nyerünk aranyat, további ötben eszelős bravúr árán csíphetnénk el egyet, de ez elméleti felvetésnek is merész, úgyhogy marad nyolc reményforrás: kajak-kenu, vívás, öttusa, birkózás, cselgáncs, sportlövészet, vízilabda, úszás. Pólóban és öttusában két-két elsőséget osztanak, ha abból egy-egy a miénk lesz, az már eufória, a kajak-kenuról szóltunk, úszásban talán csak bennünk vetődik fel, hogy Cseh Laci elkaphatja Michael Phelpset, vívásban, birkózásban, cselgáncsban, lövészetben minden a napi forma, a pillanatnyi diszpozíció, az ellenfél, a bíró, a pontozó, a találatjelző, a sorsolás függvénye. Ebből kellene kijönnie annak a hat aranynak, amelyet Schmitt Pál, a MOB elnöke jelölt meg célként, vagy annak a nyolcnak, amelyet a legutóbbi közvélemény-kutatás alapján az ország népe átlagosan elvár. Lehet hat, nyolc, tíz, de akár három is.
Tíz vagy három? Fontos ez még? Nem mindenütt. A legkilátástalanabb nyomorban és a legfényűzőbb jólétben valószínűleg nem annyira az. De a kettő között félúton, Európának és majdnem mindennek a közepén még igen, hiszen erre szocializálódtunk. Bajnokok szeretünk lenni, nem vesztesek.
Még kevésbé bűnösök. Legutóbb, Athénban mégis azzá váltunk, a 2004-es játékokon regisztrált összesen húsz doppingvétség közül ötöt a magyarok követtek el. Ez persze így nem pontos, nem igazságos; nyilvánvaló, hogy az athéni doppingolóknak nemhogy az egynegyed, de az egynegyvened részét sem a mi honfitársaink tették ki, de Magyarország remek áldozat a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség, a WADA számára: a pályán valóban sportnagyhatalom, tehát nagy fogás, a pályán kívül viszont gyengék az érdekérvényesítési képességei, nem kell tőle tartani. Azért a világért se mentsük fel magunkat, illetve atlétáinkat és súlyemelőinket, mert vétkeztek, hibáztak, szemérmetlenségük vagy sportáguk belső hatalmi harcai miatt le is buktak, és a hazai sportvezetés sem enyhítette, inkább mélyítette e szakmai és morális válságot. Egyébként pedig nem lehetnek illúzióink, bizonyos sportágakban patyolattisztán nemhogy a győzelem, hanem a részvétel is elképzelhetetlen – a közelmúltban egyaránt 11-11 bolgár és görög súlyemelőt értek tetten –, úgyhogy ne áltassuk magunkat: dopping az, ami a doppinglistán szerepel, és doppingolt az, akit rajtakaptak. A többit joggal illeti meg az ártatlanság vélelme, az ünneplés, a pénzjutalom és a dicsőség.
Súlyos kérdés, hogy mindezek ismeretében lehet-e, illik-e minden sikernek örülni. A válasz több okból is igen. Főként azért, mert a sport így is sokkal valósabb teljesítményeket és végeredményeket tükröz, mint a közélet szinte minden szegmense. Amikor a kanadai Ben Johnsont 1988-ban a 100 méteres síkfutásban doppingoláson fogták – milyen érdekes, a klasszikus számban ő volt az utolsó lebuktatott sztár, azóta vajon nem doppingolnak vagy nem ellenőriznek azzal a hatékonysággal? –, igazolást nyert, hogy csalt. De nem kerékpárral ment, nem lökte fel az előtte haladót, nem rövidítette le a távot, hanem telekokszolva ugyan, mégis ő volt a világ leggyorsabb embere.
Ilyen diadalokból persze nem kérünk, nem is kapnánk. A magyar sport egyre nehezebb, képtelenebb versenyhelyzetben állja a harcot, hála annak a néhány Isten áldotta tehetségnek, megszállott és szakmáját az irracionális tudásig ismerő edzőnek, nem modern szponzort, inkább klasszikus mecénást idéző támogatónak, aki életben tartja, működteti sikereink parányi műhelyeit. A magyar manufaktúrákat a nemzetközi konglomerátumokkal szemben.
Csoda, hogy még így is lehet nyerni.
Mit lehet, kell!