Bayreuth, harminc éve

Hamletet láttam, de Learre emlékszem. Így fejlődnek bennünk tovább a nemcsak kitörölhetetlennek, de – a befogadás idején – torzíthatatlannak is tűnő élmények. Aztán, ha a véletlen elénk hozza újra a műalkotást, nem értjük korábbi önmagunk. Így lehet ez Götz Friedrich határkőként emlegetett, állítólag kommunista üzenetekkel tűzdelt rendezésével is. Pedig nem harap ám ez a Tannhäuser, és jó eséllyel harminc éve is fogatlan volt. Viszont jó.

Vörös tobzódásra, a Bayreuthba felkért keletnémet dafkeperformanszára készít fel a dupla DVD kísérőesszéje. A fiók-Felsensteinre, aki provokativitásával rúgja be az ajtót az addig áporodott levegőjű Zöld Dombon. Hát nem az, szerencsére. Vagy korcsosul az utókor, és már nem látja a nácikat, a proletárstílt, s megsüketült az áthallásokra is – vagy Friedrich absztrahált esztétakulcsai valók vakajtókba. Alig elemelt, néhol kisrealista színrevitelt látunk.
De sorolom inkább az erősségeket: itt van a címszereplő, Spas Wenkoff. Hogy kicsoda? – kérdik önök, mintha pár órával előbbi magamat hallanám. Bolgár hőstenor, aki a szocializmus béklyói közt önerejéből Magdeburgig jutott. Csaknem ötven már, mire Wolfgang Wagner észreveszi, még három év a Met, és további három, hogy a Fal túloldalára, Nyugat-Berlinig jusson. Befelé rezonál a voce, ettől is eszelős, mint McCrackené, de akkora volumenű, hogy ami kiszorul a színház hangzó terébe, az is mindent visz. Wenkoff Tannhäusere úgy őserejű ösztönember, hogy pillanatokra mérhetetlenül intelligens is. A közeliken szeme úgy villog, mint Nicholsonnak a Ragyogásban, és e perfekt színészi előadás alatt oly biztonsággal, sosem sápadó színen fújja a gyilkos Római elbeszélést, hogy szó bennakad.
És attól is, amit Gwyneth Jones művel. Friedrich ugyanarra a szopránra bízza Thüringiai Erzsébet és Vénusz szólamát. Épp nincs egyidejű szerepük, de ez elég sovány ok, ráadásul a kunsztot Birgit Nilsson 1967-es lemezfelvétele már bemutatta. Ő Vénusz-hangként kínlódott a szűz Csarnokáriájával, amelyben viszont Jones excellál, de a barlangjelenetben testetlen. És minek a különböző jelmez, gesztuskészlet és lélekábrázolás? Ha egy művészre erőltetik e két szólamot, miért nincs koncepciózus szinte azonosság? Miért marad e dupla teher sportteljesítmény, ha az érzéki és a mennyei világ akár azonos arccal is hívogathatná az elgyöngült férfit (lásd: antikrisztus)?
Nem erősíti a stábot Hans Sotin, a kissé fénytelen Őrgróf, de Bernd Weikl hatalmas baritonján Wolfram finom sorai már Sachsot előlegzik – bárcsak arra az azonosságra is rájátszhatna, hogy a minnesängeri szerelem Esthajnalcsillaga asztrológiailag épp az érzéki Vénusszal azonos… Kiemelendő még a különösen erős Bacchanália-balett, amely vörös pókfonatokba feszíti mezítelen táncosait: mintha sürgő vérereiket látnánk az eksztázis tizenkilencedik századi tomboldája alatt.
Íme, az első megörökített produkció a Wagnerek exkluzív operaházából, a letisztult színpadok s a pompás hangok otthonából. Most visszakapcsolunk a jelenbe, tart az idei fesztivál, s tovább vitázhatunk arról, hogy Bayreuth utóbbi harminc éve abból nőtt-e ki, ami Bayreuth harminc éve volt?
(Wagner: Tannhäuser, Deutsche Grammophon 2 DVD, 2008.)