Borús jövőkép: egyensúlyvesztés és lecsúszás

Azt állapíthatjuk meg, hogy a gazdaság kettős szerkezetének lappangó feszültségei egyáltalán nem szűntek meg. Egyértelmű ugyanis, hogy a multinacionális vállalatoknak szembeötlően jól megy, a hazai piactól függő vállalkozóknak viszont szinte elviselhetetlenül rosszul. S bárhogy is nézzük, a növekedési deficit olyan körülmények között érvényesül, ahol csaknem valamennyi európai uniós versenytárs gazdaságilag folytonosan erősödik, ezzel egyidejűleg pedig az infláció érzékelhetően csökken. Amíg azonban hazánkban nem indul be a várva várt négy százalék feletti növekedés, addig vélhetőleg semmi jóra nem számíthatunk. És amíg – a lényegi elemeket tekintve – nincs jelentős gazdasági reformprogram, a gazdasági stabilizáció minduntalan megfeneklik. Vagy akkor is ez várható, ameddig az egyensúlyi célok elérése között nem szerepel az állami kiadások lényeges csökkentése, hanem inkább azon versengenek, hogy kinek van jobb ötlete a már bevált kiadási szint finanszírozására, csakis helyben toporoghatunk. Mindennél szembeötlőbb ugyanis: ha a gazdaság nem kerül erős növekedési pályára, kár reménykedni bármiben is.
Ugyanilyen fontos tényező lenne a már említett bürokrácia, a túlszabályozás drasztikus csökkentése, a korrupció visszaszorítása. Legfőképpen pedig a gazdaság- és társadalompolitika hitelességének a visszaállítása, mert – az elmúlt évek tapasztalatai alapján bízvást állíthatjuk – a teljes bizonytalanság és káosz jellemzi a társadalmat, miközben a jól hangzó gazdasági ígéretekből igazából vajmi kevés valósul meg. Noha az is reális cél lenne, hogy ha leszorítják az állami elosztást, s ezzel egyidejűleg az államháztartási hiányt, kevesebb hitel igénybevételére szorulna a gazdaság. Mindehhez persze az eltékozolt közbizalom helyreállítására volna szükség. Mert ha hiányzik az általánosan elfogadott bizalom, vagy éppenséggel egyre kevesebben fogadják el, hogy az állam az ő érdekükben vet ki még több adót, cserében viszont minőségi állami szolgáltatásokat nyújt, szükségképpen vezet valamiféle morális zavarhoz. Ma azonban elviselhetetlen – ráadásul igazságtalan – adókkal sújt mindahányunkat, és a bevételek nagy részét semmilyen hatékonysággal nem működő és fenntarthatatlan állami költségvetési rendszerekre fordítja. A csaknem 55 százalékos adóelvonás Európa-szerte kirívó. Hiszen bizonyossá vált: hiába születik megannyi társadalompolitikai tervezet a szegénység, s különösen a gyakorta emlegetett mélyszegénység felszámolása céljából, amíg változatlanul rosszabbodik széles társadalmi rétegek élethelyzete, s több százezren süllyednek a legteljesebb nyomorba, minden csak ráolvasásszerű megoldás marad. Akár függetlenül attól is, hogy a kormányzat minduntalan igyekszik kiskorúsítani a társadalmat, mindenkit infantilissá téve, hogy helyettük a hatalom gondolkodjon, és végül is a hatalmi szereplők döntsenek mindenről.
Mert az sem kétséges, hogy a minden szempontból várható gazdasági lecsúszásunk visszafordíthatatlan. Annál is inkább, mert a munkaerőpiac kedvezőtlen hatásai mindmáig érvényesülnek, s nem látszik semmiféle biztató jele az unión belüli pozitív irányú elmozdulásnak. Mint ahogyan az is tény, hogy idáig az úgynevezett reformdöntések mindegyike az állampolgárok számára inkább a nyilvánvaló megszorítások és egyre inkább a piacelvű működés kaotikussá válását jelenti. És így annál többször értesülhetünk a különféle visszalépésekről a nyugdíjrendszerben vagy az egészségügy területén, holott a magyar gazdaság egésze felszámolhatatlan válsággal küszködik. A két évvel ezelőtt meghirdetett gazdaságpolitikai fordulattal időlegesen sikerült ugyan legalább az azonnali pénzügyi válságot elhárítani, európai uniós felzárkózásunk felgyorsítása idáig mégsem történt meg. Elegendő csak arra utalni, hogy az inflációs ráta jelenleg is legmagasabb a környező uniós országok között, és például Szlovákiában a reálbér gyorsabban nőtt, mint itthon. A valóságos felzárkózás ugyanis az árfolyam-növekedés alapja. Miközben azzal is számolnunk kell, hogy az inflációs nyomás változatlan, amelyben feltétlenül szerepet játszik az energiahordozók megdöbbentő áremelkedése, főként a nyersanyagárak szintén világméretű emelkedése miatt. Így csak valóban az a kérdés: hogyan állítható meg a további egyensúlyvesztés folyamata?

A szerző szociológus, egyetemi oktató