Csak őszintén, szakszerűen

Vegyük sorjában az elmúlt pár nap érdekesebb híreit. Hazánkban évtizedek óta példátlan, összesen 16 ezer embert érintő evakuálásra került sor a főváros IX. kerületében, egy épületbontásnál talált, úgymond második világháborús bomba miatt. Lezárták a Duna-parti főutat és a Lágymányosi hidat, a lakásukból rendőrök által kitessékelt emberek már arra készültek, hogy az éjszakát is a környező parkokban fogják eltölteni. Az aznapi hivatalos – hatósági és szakértői forrásokból származó – információk két tonna súlyú, német légibombáról szóltak (németek ilyen tömegű repülőbombát nem gyártottak, és nem bombáztak magyarországi településeket, a legsúlyosabb amerikai légibombák 2000 fontot, azaz 1,1 tonnát nyomtak), estére kiderült, hogy a bomba robbanószerkezetét rég eltávolították. Éjjelre minden illetékes és „szakember” számára világos lett: a „bomba” valójában egy száz éve készült üzemi gőzkazán szelepes, csőkarimás fejrésze volt, semmivel sem veszélyesebb, mint bármely más vashulladék. Megjegyzendő, hogy a bizonyára a legjobban kiképzett magyar tűzszerészeink Afganisztánban szolgálnak, ahol egy ennél jóval kisebb tévedésért is az életükkel fizetnek.
A MÁV Kaposvárról Budapestig közlekedő gyorsvonatának egy kocsija a hét végén kisiklott a Tolna megyei Szakály-Hőgyész és Kurd között. Több utas könnyebben megsérült, a pályaszakaszt két és fél nap alatt tették újra használhatóvá. A híradások „száz kilométeres sebességgel száguldó” szerelvényről szóltak, a vasúttársaság másnap közölte, hogy a meleg hatására kitágult sín okozta a balesetet. Kérdés, hogy a nálunk déliesebb klímájú Olaszországban vagy Spanyolországban kétszer ilyen gyorsan közlekedő vonatok alatt miért nem hajlik ki a sín? Persze aki tudja, hogy a MÁV épp a szóban forgó vonalon készül megszüntetni az intercityt, látta már, hogy miféle állapot uralkodik a Nyugati pályaudvar nemzetközi pénztáránál, hallott róla, hogy a Keletiben az induló vonatok vágányszámát rendre rosszul írják ki, és általában ismeri a hazai vasútközlekedés válságosra fordult helyzetét, nem kérdez ilyeneket.
Az alapos megfontoltsággal készülő 6-os számú gyorsforgalmi út Mecseket megkerülő szakaszán a földmunkálatok végzése közben beomlott a talaj egy rövid alagútszakasz fölött. Rossz nyelvek szerint egy baknyúl trappolt át fölötte, a területileg illetékes Tolna megyei építési hatóság vezetője azonban a sajtó útján közölte, hogy jó előre jelezte az építőknek a fúrással kapcsolatos aggályait. Az a másik botrány, amely az átadás előtt lévő megyeri Duna-híd körül kezd országosan ismertté válni, kevésbé írható az építők számlájára, a kiadott építési engedély feltétele tudniillik az volt, hogy a Szentendrei-szigetre rákötő útkapcsolat nélkül tervezett autópályahíd kiegészítéseként egyidejűleg meg kell épülnie Szentendre és Szigetmonostor között egy kisebb összekötő hídnak. Ez idő szerint még a Duna-parti hídfő helyszíne sincs kijelölve – a megszólaló beruházó már „hosszában épülő hídról” nyilatkozik, annyira nem találják a megfelelő pontot a kezdéshez –, az újpesti oldalon pedig nem épültek meg azok a csatlakozó létesítmények, amelyek nélkül a felgyorsuló forgalom állandó életveszéllyel jár együtt. Ide tartozik, hogy a botrányba fulladt kormányzati negyed projekt látványos bukásának oka a terület oktalan kijelölése volt, Gyurcsány kiváló szakértői ugyanis vasúti pályák mellé, alagutak fölé tervezték a biztonságilag érzékeny épületeket, ami ugyebár dilettáns ötlet egy ilyen gonoszra fordult világban.
Még mindig kavarognak a Magyar Posta (vezetői) által kiagyalt kerékpárbeszerzés piszkos hullámai, és várhatóan a bíróságon fognak folytatódni a milliárdos kártérítésekről szóló nézeteltérések. Az adófizetők pénzéről van szó természetesen, amint abban a perben is, amelyikben a minap a bíróság döntött az Országos Mentőszolgálat dolgozóinak pénzéről. A jogerős ítélet szerint a munkáltatónak kamatostul ki kell fizetnie azokat az ügyeleti és szolgálati járandóságokat, amelyeket négy évvel ezelőtt jogtalanul elvett a dolgozóktól a mi érző szívű, talpig becsületes „baloldali-
liberális” kormányunk.
Ami ellenben a hazai betegmentés általános helyzetét illeti, az már nem is a polgári törvénykezésre tartozik, hanem a büntetőbíráskodásra. Még le sem csillapodtak a kedélyek a Kolonics György esetében Bel-Budáról Csepelre küldött „életmentő” jármű ügyében, máris itt az újabb tragikus példa arra, hogy sem a földi, sem a légi mentés nincs megfelelő kézben a hatalmához és hivatalához bármilyen áron ragaszkodó kormány működése alatt. Elég egy váratlan (?) baleset, és tüstént kiborul a szennyes edény tartalma, ezúttal a helikopteres szolgálat áldatlan helyzetéről, e fontos intézmény felelőtlen, szakszerűtlen kormányzati irányításáról és ellátásáról árulkodva. Azok az emberek aligha felejtették el azt az augusztus 20-i estét, akiknek az illetékes kormányzati szervek nemtörődömsége és felelőtlensége miatt életét veszítette, vagy megnyomorodott a közeli hozzátartozója a budapesti szélviharban és a „jól szervezett” fejetlenség miatt kitört pánikban. A 2004-ben történtekért magától értetődően egyedül az időjárás volt a felelős; megnyugodhatunk: a kormányzati hivatalok összes tisztviselője és beosztottja a helyén van.
A rekorddöntő júliusi esőzések nyomán levonult árhullámnak, a sok száz milliós károk és védekezési költségek mellett annyi hozadéka azért mégis volt, hogy rávilágított e mostani kormány álnokságára. Az ezredforduló körüli esztendők ismétlődő nagy árvizei temérdek gondot, nem várt költségvetési kiadást okoztak az akkori polgári kormánynak, aminek dacára még az árvízkárok újjáépítésére, egész településrészek rehabilitálására is futotta az erejéből és főleg a szándékából. A jövőbeni árvizek elhárítására terv készült a tiszai gátrendszer megerősítésére és tehermentesítésére, a terv a 2002-es választási programba is bekerült. A minden eszközzel hatalomra törő szocialisták és szabad demokraták, sok más fontos témakörhöz hasonlóan, azonmód átemelték az árvízvédelem kérdését a kampányukba, fűt-fát-gátat-pénzt-kártérítést ígérve az érintett vidékek másfél milliónyi lakosának, megfelelő műszaki megoldást kínálva az ország adófizető polgárainak. Konkrétan: hat darab hatalmas méretű árapasztó víztároló megépítését a Tisza partjai mentén Cigánd és Nagykörű között, összesen 130 milliárd forintnyi költséggel, 2007. évi befejezési határidővel. A Vásárhelyi Pálról elnevezett terv 2003. évi beindítása még megtörtént a beregi térségben, de azután úgy apadt el a program teljesítésére előirányzott pénz, mint a Kösély vize a nagy kunsági aszályokkor. A megígért hárommilliárdos kártalanítást egyszerűen lenyelték, az első ütem hat és fél milliárd forintjából mindössze 150 milliót (!) költöttek el a védvonalak magasítására, 2004-től fogva pedig gyakorlatilag egyetlen forintot sem fordítottak a vésztározók kialakítására. A terv befejezésének határidejét kitolták 2011-re, éppúgy, mint annak idején a szocializmus felépítésének várható időpontját.
Így jár, aki hisz nekik.