Fél emberöltő, teljes világ

Száz évvel ezelőtt született Vajda Lajos festőművész, akinek pályája az „emberélet útjának felén” lezárult, de akinek művészete így is az egyetemes művészet kiemelkedő jelentőségű értékei közé tartozik. A szentendrei Erdész Galéria 33 év – 33 mű című tárlatával tiszteleg Vajda Lajos előtt.

Határozott állítással kezdi, kérdéssel fejezi be a katalógusban Angyal, sokaság címmel írt előszavát Berecz Ágnes művészettörténész. Az állítás is, kérdés is ugyanarra, azaz Vajda Lajos művészi örökségének értékére vonatkozik, s csak látszólag állíthatók egymással szembe, valójában kiegészítik egymást. Mert tény egyrészt, hogy valóban nem volt igaza sem a kortárs Bálint Endrének, aki 1940-ben az egyetlen értékes absztrakt magyar festőnek nevezte barátját, sem a húsz évvel később a Vajda-életművet a magyar avantgárd művészileg legmaradandóbb tettének nevező Németh Lajosnak, hiszen Vajda művészete valójában a „nyugati művészet magnum opusa”. De igaz az a kérdésbe burkolt állítás is az előszó végén, hogy minden tiszteletünk ellenére valószínűleg mi sem értjük jobban a művész nehéz örökségét, mint háború utáni követői, akik arról az „új Európáról beszéltek, amely csakis Nyugat és Kelet szintéziséből épülhet fel”.
A magam részéről a legteljesebb mértékben egyetértek a második világháború utáni néhány, legalább félig szabadnak tűnő év optimista művészeivel, akik úgy vélték, folytatniuk kell azokat a szintetizáló törekvéseket, amelyeket a harmincas évek Magyarországán néhány elszigetelten dolgozó művész, művészcsoport, közöttük is talán elsősorban a Szentendrén és a vele szemben lévő szigeten motívumot gyűjtő, a népművészeti, népi építészeti örökséget Bartók és Kodály példáját követve feldolgozni igyekvő, a „konstruktív-szürreális tematikát” kidolgozó Vajda Lajos és Korniss Dezső elindított. Úgy gondolom, a diktatúra négy évtizede után még fontosabb, hogy az egykori történéseket s persze magukat a műveket megismerjük, a köztudat részévé tegyük. Vajda Lajos születésének századik évfordulója kapcsán éppen ezért a legjobban annak örültem volna, ha nagyszabású életmű-kiállítás nyílik műveiből a Magyar Nemzeti Galériában vagy a Műcsarnokban, mondjuk a reneszánsz év bő miniszteri támogatással megvalósuló programsorozata részeként, vagy éppen a festők városában, Szentendrén, a festészet tágas múzeumában, ha egyáltalán lenne ilyen. Nos, lesz ilyen kiállítás is, csak éppen várni kell rá egy kicsit. Ez év decemberében nyílik meg a Magyar Nemzeti Galéria mintegy kétszáz Vajda-műből rendezett tárlata, amelyet 2009-ben egy washingtoni majd egy rotterdami bemutató követ.
Addig is, marad az Erdész Galéria 33 év – 33 mű című tárlata. Addig is? Ha van valami „jobb híján” mellékzöngéje a mondatnak, sürgősen visszavonom, hiszen a galéria tulajdonosa, Erdész László Vajda Lajos egyik legőszintébb és legrégebbi tisztelője, az ország egyik (ha nem a) legelső magángalériásaként harminc éve foglalkozik az életművel. Vajda művészetének több kiállítást szentelt, amelyeket többnyire tartalmas katalógusokkal kísért. Az egyik, 1996-ban Vajda és felesége, Vajda Júlia műveiből rendezett tárlathoz kötődve pedig a két művész 1936–41 közötti levélváltását is kiadta, amelynek újralapozása a mostani kiállítás kapcsán sem érdektelen. Elsősorban talán azért, mert segít arra a kérdésre felelni, miért is válhatott az európai művészet magnum opusává az életmű, amely az Erdész Galéria tárlata szerint korai sötét tónusú utcaképekkel, portrékkal indul, a párizsi években a kollázs elve, a filmszerű vágások hatására formálódó kompozíciókkal, majd 1934–37 között a népművészeti elemeket egyféle szimultán szerkesztőelv alapján átíró, az ikonfestészet motívumait egyéni módon felhasználó, rendkívül festői hatású festményekkel, rajzokkal folytatódik. Hiszen mindez nagyszerű, mondhatni példaszerű, de… A kiemelkedő jelentőségű, 1936-os Felmutató ikonos önarcképet s az életmű egészét az 1938–1940 közötti, nagyméretű, rossz minőségű csomagolópapírra szénnel, időnként tussal, ceruzával, akvarellel készített rajzok „emelték meg”, tették valóban reveláló erejűvé. „Színes dolgokat” remélt, szeretett volna festeni egyik 1939-es levele szerint Vajda még ekkor is, helyette az egyre komorabb, kegyetlenebb világ, a nyomor, saját betegsége, a közelgő vég megsejtése által inspirált víziók kerültek papírra, az európai dráma végkifejletének előérzeteként. Kiváló a kiállítás rendezése, amely a lépcsőfeljáróba és az első teremben az induló és az 1934-1937 közötti műveket helyezte el, a második teremben pedig azt a két kollázst, amely az avantgárd optimizmusa jegyében készült. A műben a történelemben is remélt dinamikus jövőképet fogalmaz meg. Mellettük pedig az említett kései, drámai erejű alkotásokat, amelyekben a derűs jövőképből semmi nem maradt, de annál őszintébb, megrázóbb vallomások mindarról, ami Európa sötét ege alatt az emberi lelkekben és az emberekkel történt.