Gyarapodás és csirkefej

Valamikor régen, életem első és utolsó úttörőtáborában borzalmas volt a konyha. Szabályos zendülés előtti hangulat uralkodott. A tanárok csitították a gyerekeket, és – elöl járva a jó példával – mindig legyűrték a kiadott tápanyagot. Volt azonban egy pont, helyesebben egy ehetetlen, büdös, ragasztószerű zöldborsófőzelék, ami őket is kiakasztotta. Másnap rántott csirke volt a menü. A kiéheztetett kamaszgyerekek feledtek minden menzai merényletet, és boldogan vetették rá magukat az ebédre. Az én tányéromon két darab volt. Az egyikről kiderült: nem comb, csupán a csontos szárnya. A másik, furcsán gömb alakú tárgyba majdnem beletört a késem. Csirkefej volt – bepanírozva.
Ez a kis emlék jött elő, amikor a még hivatalban lévő kormányfő szabadsága előtti blogbejegyzéseit böngésztem. Az ott fontos programpontként emlegetett csirkeszárnyevészet rásegített a múltbeli asszociációra. Igaz, a csirkeszárny favorizálása, mintha valami mennyei foglalatoskodás lenne a viaskodás az apró csontocskákkal, a múló divatsznobizmus kategóriájába sorolandó. Olyan progresszív funkciója azonban kétségtelenül lehet: lám, a miniszterelnök is beéri egy csirkeszárny elropogtatásával egy gyorsétteremben – ő is csak olyan ember, mint bárki más. Csakhogy a lakosság mind nagyobb részének már a csirkeszárny is luxus. A nyugdíjasok számára pedig a legfejedelmibb étek a csirkefarhát. Ha viszont úgy mennek a dolgok, ahogy mennek a kormányfő és udvartartása magas rangú aszszisztenciája mellett – az ország apraja-nagyja megbarátkozhat azzal: a paníros csirkefej az ínyencségek közt foglal majd helyet az egyszerű halandók étlapján. Spiró György Csirkefej című híres darabja reneszánszát fogja élni, ám immáron a lumpenkörnyezetben játszódó társadalomkritika a gasztronómiai élvezetek rabjait fogja vonzani.
A nyilvánosan elköltött csirkeszárnylakomán kívül azonban más élménybeszámolók is elgondolkodtathatták a Gyurcsány-blog látogatóit. Egyszer könyvesboltban ődöngött egy órácskát a főrangú blogger a műveket lapozgatva. Aztán egy halom kötettel fölszerelkezve hazatért, és minden könyvbe beleszagolt, ebben is, abban is talált valami érdekeset. Tévét is nézett volna jólesően elnyújtózva a kényelmes lakásban, fiával kiválasztott volna egy olyan filmet, amit mindketten élvezni tudtak, ám az utód inkább az olvasást favorizálta. De más hasznos foglalatosságok is lekötötték a pártelnök-miniszterelnök figyelmét. Megnézte például családi környezetben a Mamma Mia! című zenés filmet. Ha jól memorizáltam a kormányfő programjának főbb pontjait, még egy filmművészeti csemegét sikerült beiktatni valamelyik zsúfolt napjába. Ha valakit érdekelnek a további részletek, játszi könnyedséggel utánanézhet a Magyar Szocialista Párt kapcsolat- és hálózatépítő internetes portálján. A kapcsolat.hu a szocialista élet és vezetők emberarcának kidomborítására jött létre. Ennek a projektnek a gerince a Gyurcsány-blog.
Hát íme. Akár el is andalodhatik a választópolgár ennyi emberarcú blogbejegyzés olvastán, amikor is mint ember jelenik meg előtte a szoci übermensch. Aztán – mint fentebb jeleztük – nem lehet szabadulni attól a kényszerképzettől, hogy némi zavaró porszem került a gépezetbe vagy a palacsintába – hogy erősebbet ne mondjunk. Heuréka! Megvan! – csap a homlokára a blogfogyasztó. Hát az a bibi, hogy a végrehajtó hatalom feje dús kultúrprogramját nem hét végén vagy a neki is törvényesen járó szabadságán hajtotta végre. Nem, kérem. Ezek a kőkemény munkával teli hétköznapok. Nem egy hobbiháztartásbeli, hanem a miniszterelnök számára. Úgy is fogalmazhatunk: így fest, amikor Gy. Ferenc erejét megfeszítve dolgozik. Ne legyünk azonban igazságtalanok. Magas és önzetlen figyelmében részesítette ő a felsőoktatás ügyét is. Megtudhattuk: egyik fiát felvették. Arról is értesülhettünk: olyan nagyságú fejlesztések zajlanak az oktatási szférában, mint Klebelsberg Kunó idején. Kár, hogy ennek az ellenkezőjét látni.
Miután bepillantást nyerhettünk a magas rangú személy hétköznapi pihenésének kulisszatitkaiba, ki-ki elgondolkodhat azon, vajon miként honorálná ugyanő, ha gyárának dolgozói hasonló bloggal örvendeztetnék meg gazdájukat. Mivel mosonmagyaróvári gyárából páros lábbal rúgatta ki a munkásokat mindenfajta szakszervezeti elhajlás, azaz tevékenység miatt, nem lehet kétséges a válasz. Hogy állítólag csak a munkaidő után, estefelé bonyolított le ilyen dús, időigényes programokat? Hogy egyik kedvenc kifejezését alkalmazzuk: lárifári! Másrészt egy miniszterelnöknek nincs szigorúan vett munkaideje: az országot nem lehet kulcsra zárni egy íróasztalfiókba öt óra után. Főként olyasvalakinek, aki saját dolgozóit – törvényellenesen – túlmunkára kötelezi.
Az ország mai helyzetében a kormányfőnek talán mással kéne foglalkoznia. Mondjuk azzal: miként evickélhetnénk ki a gazdasági-pénzügyi slamasztikából, amibe éppen a kormány fejének öntudatos tökéletlenkedése folytán csúsztunk bele. Munkahelyi fegyelmit is lehetne adni a posztkommunista vezérürünek, amiért nincs jobb dolga, mint bevásárlóközpontokban, mozikban és gyorséttermekben tekeregni. De hát igaz is: fölösleges a kekeckedés, hiszen csak egy piti költségvetés van a terítéken, az adótörvények pedig szinte maguktól elkészülnek. És kit izgat, hogy a mezőgazdászokat csendesen megfojtják az alacsony felvásárlási árak, ellenben a lakosság megfizethetetlen energia- és élelmiszerárakkal birkózik? A gazdasági, no meg a foglalkoztatottsági mutatók – már dafkéból is – mindig romlanak. Kár őket zavarni a lefelé bukfencezésben. Szakavatott orvosok szerint nemcsak a sportolókat kellene dopping- és drogtesztre kötelezni, hanem az álbaloldali illuzionistát is alávethetnék egy addiktológiai vizsgálatnak. Ahogy blogjában s egy lapinterjújában a gyarapodást érzékelte az országban, a szakembereket arra emlékezteti, amikor az alaposan belőtt kábítószeresek Hawaiit vizionálnak a sötét zsákutcákban.
Most viszont hivatalosan is szabadságon van Gy. Ferenc. Először Írországba, aztán a Balatonhoz látogat családjával. Majd következhet a pekingi olimpia, ahol végre elvtársai körében múlathatja a gondtalan napokat. Mondják: nem is az MSZP-Führer megy vakációra, hanem az ország. Legalább pár hétig nyugta lesz a végsőkig gyötört embereknek, s az ilyen szabadságos időszak biológiai szempontból duplán számít. Még az is lehet, hogy az ország ügyei is simábban kezdenek majd menni, ha nem nyomorgatja-csavargatja a kormánykereket egy mániákus, dilettáns sofőr. (Igaz, hogy ideiglenes helyettese, a másik megrögzött tehetségtelen tanulóvezető, egy Veres János nevű itt ólálkodik a kertek alatt, ami nem jó ómen.) Kiderülhet: Gy. Ferenc az állandó lazulással, lődörgéssel tette eddig is a legtöbb jót az országnak, az pedig, hogy eltűnik egy időre a porondról, felpezsdítheti a gazdaságot. Maga a kabinet mutatta ki, hogy a kormányzati negyed hasznot hajtott azáltal, hogy nem építik meg. Hát akkor miért ne hajthatna nagy hasznot Ferenc testvér is, ha jó messzire elhúz a kormányzásnak még a közeléből is? A varázsreceptet ő maga szolgáltatta blogjában. Ha ezentúl minden idejét lekötné a moziba járás, tévénézés, olvasgatás és a főzés, a végén megérnénk, hogy a gazdasági növekedés is feltámadna haló poraiból. Ha pedig még haza sem jönne egy nagy darab ideig, talán még az egyszer már kenterbe vert szlovákokat, románokat is utolérnénk.
S ha minden gördülékenyen menne, a kormányzás nyűgétől való megszabadítása már csak jelképes gesztus lenne. Így a végén még el is fogadtathatná magát – magánemberként. Mondják, régen a szovjet csapatokat is virágesővel borították Bécsben – amikor végre kivonultak. Csak már menjenek.