Háború az orosz gyepűn

Oroszország a múlt héten Grúziában bebizonyította, hogy nem nézi tétlenül a moszkvai terminológia szerinti „közel külföldön” zajló, számára elfogadhatatlan folyamatokat, tud élni a kedvező geopolitikai helyzetekkel, és még csak félig megreformált fegyveres erői is képesek hatékonyan támogatni a Kreml célkitűzéseit.
Az Egyesült Államoknak, amely az előző nyolc évben erőforrásainak jelentős részét a közel-keleti projektbe ölte, rá kell ébrednie: elérkezett kül- és biztonságpolitikai teljesítőképességének határára. Két folyamatban lévő expedíciós háború (Irak, Afganisztán) és a számára hagyományos globális jelenlét fenntartása mellett arra már nincs ereje, hogy „elegánsan” biztosítsa a posztszovjet államok integrálását az általa dominált nyugati világba –a „nem elegáns” megoldás, azaz a fegyveres beavatkozás a nagyhatalmak között máig csendben működő nukleáris elrettentés viszonyai közepette szóba sem jöhetett. A kereslet által meghatározott jelenlegi energiapiac, az egységes energiapolitika és az alternatív források, illetve saját belső kohéziójának hiánya miatt kiszolgáltatott Európai Unió mozgásterét ugyanakkor jól illusztrálja, hogy a soros elnökséget betöltő Franciaország ambiciózus elnökének legfeljebb csak futárfeladatok jutottak. Az egyelőre Nyugat-barát kormányzatok által vezetett posztszovjet államoknak (különös tekintettel az aktuális főszereplő Grúziára és az egészen közelről érintett Ukrajnára) pedig szembesülniük kellett azzal a ténnyel, hogy cselekvési szabadságuk – főként a kalandor jellegű, sugalmazott vagy csak kellően nem előkészített akciókra – illúzió. A július óta ugrásra kész orosz erők által szétkergetett dél-oszétiai grúz offenzívát követően Grúzia-szerte parádézó, „béketeremtő” páncélos menetoszlopok félreérthetetlenül jelezték: ha a Kremlből parancs érkezik a tbiliszi rezsimváltásra, módjukban áll azt is végrehajtani. Anakronisztikusnak hangzik a nyugati közvélemény számára vagy sem, a sok évszázados orosz birodalmi folytonosság szellemében még ma is él a gyepű fogalma, s most, hogy az erőforrások és a nemzetközi helyzet engedi, ennek minden további nélkül érvényt is szereznek.
Bárhogyan is értelmezzük a történéseket, egy biztos: végleg le kell számolni azokkal az illúziókkal, amelyek a hidegháború véget- értével, optimista vagy éppenséggel egyenesen hibásnak bizonyult biztonságpolitikai értékelések nyomán gyökeret vertek a nyugati vagy „nyugatizáló” döntéshozók fejében. S ami a legfontosabb, le kell számolni velük Európában is. „Véget ért a történelem” – ma már a könyvtárszagot árasztó, konferenciázgató teoretikusok sem tehetnek mást, mint hogy elismerik: a fegyver, az áru, a készpénz hatalmát nem írja felül a tőzsdék „virtuális értékmozgatása”. A nyers erő köszöni szépen, jól van, és ugyanúgy meghatározó szerepet játszik, mint bármikor az emberiség történelme folyamán. Napnál is világosabban látható, hogy a világ csak nem süpped bele a technológiailag és kulturálisan integrált, globális fogyasztói társadalom békés unalmába.
De lássuk, mi indokolja ezt a kesernyés-borús szemléletet. Miközben az Egyesült Államok és szövetségesei magasröptű terrorellenes és „nemzetépítő” műveleteket folytatnak Irakban és Afganisztánban, abból kiindulva, hogy „a globális rendszerben a stabilitás fenntartásának nincsenek földrajzi határai”, nagyon is hagyományos, mondhatni XIX–XX. századi helyi kihívásokkal szembesülnek Európában, főként annak perifériáján, ahol azt hitték, 1991 óta bármit megtehetnek. Mondjuk olyan stratégiai rendszerek telepítésének kezdeményezését, mint amilyen a Csehországba és Lengyelországba szánt amerikai rakétavédelmi komponens. Nevezhetik ezt hivatalosan a terroristák vagy „banditaországok” (például Irán) rakétái elleni védekezésnek, ám aki csak cseppet is érteni véli az orosz nemzeti biztonsági gondolkodást, az tudhatta előre, hogy Moszkva szemében ez vörös posztó lesz. Lehet paranoidnak bélyegezni ezt a magatartást, de ettől még tény, hogy Vlagyimir Putyin nem a levegőbe beszélt, amikor aszimmetrikus válaszadást emlegetett. Egyetlen elnöki rendelettel tetszhalotti státusba helyezte a hidegháborút lezáró, az európai hagyományos fegyverzet korlátozásáról és ellenőrzéséről szóló CFE-rezsimet. Ettől még nyilván nem özönlik el – a Grúziából most ismerős – orosz páncélos erők holnap Közép-Európát, de tény, hogy a kontinens stabilitását szavatoló, „a történelem utáni időkhöz utat nyitó” dokumentum most olyan, mintha nem lenne. Technikai felderítés, műholdak ide vagy oda, az mégiscsak más helyzet volt, amikor meglepetésszerű ellenőrzést lehetett végezni a szerződés alá tartozó orosz erők laktanyáiban! A konkrét katonai ellenlépés még vita tárgya (kis hatótávolságú ballisztikus rakéták Fehéroroszországba, Kalinyingrádba?), de ha lesz, az erősen megkérdőjelezi az ellenségkép és szembenállás nélküli Európa elméletének és gyakorlatának fenntarthatóságát.
Az érdekes pedig az, hogy Közép-Európa számára végül is teljesen mindegy, hogy mi és ki eredményezi ezt a helyzetet. A tengerentúli agytrösztökből tollba mondott, jobb esetben a másolás, beillesztés, fordítás módszerével készült nemzeti biztonsági és katonai stratégiák, amelyek lényegében kizárták a regionális fegyveres konfliktusok, a területvédelmi harc lehetőségét, egy pillanat alatt érvényüket veszíthetik. Hasonlóképp lelepleződik a térség országaiban változó lelkesedéssel, amerikai átvilágítócégek dollármilliós tanácsai alapján végrehajtott haderőreformok megannyi visszássága. „Nemzetközi, szövetséges környezetben végrehajtott béketámogató műveletek” – ilyen címekben foglalták össze, hogy miért kell specializálódni, egész fegyvernemeket, haderőnemi kultúrákat és területvédelmi szakmai autoritást felszámolni például a Magyar Honvédségben. Jelképes paradoxon, hogy az idén 160. születésnapját ünneplő szervezetet mára úgy alakították át, hogy fő profilja épp az 1848-as 12 pont egyik követelésével „…a magyar katonákat ne vigyék külföldre…” homlokegyenest ellenkezik. Bizonyára rossz közbevetés, de érdemes volt figyelni azoknak a grúz katonáknak a borús tekintetét, akik homokszín sivatagi gyakorlóruhában landoltak Tbilisziben hétfőn, a gyors amerikai légihídnak köszönhetően. Irakban a zászlójukat az amerikai mellett lengetve a szép, új világ büszke csendőrei voltak, egy nap múlva viszont az odahaza vívott „régi” háborúból lekésett, „vert sereggé” váltak.
Az egykori szovjet szatellitek, azok az országok, amelyek ugyan nem voltak a Szovjetunió részei, de Moszkva szoros ellenőrzése, megszállása alatt álltak (különlegességük ellenére idevehetjük a baltiakat is), most elgondolkodhatnak azon: hogyan tovább. Történelmi tapasztalataikat nem dobhatják sutba, ezt hiba is lenne elvárni tőlük: ha az oroszoknak vannak „paranoiáik”, nekik miért ne lehetne? A NATO és az EU tagjai, de a széles értelemben vett Nyugatból ők szorulnak rá leginkább a Kreml energia-jóindulatára, miközben arrébb sem mehetnek, hiszen az orosz gyepű nyugati mezsgyéjén terülnek el. Számukra most elsősorban az a döntő, hogy az Európai Unió tud-e egységes és hathatós kül- és biztonságpolitikai fellépést megvalósítani belátható időn belül, amely ernyőként óvja őket a jövőben épp úgy a Kreml esetleg túlzásba eső befolyásától, mint attól, hogy az Egyesült Államok aktuális stratégiai játékaihoz használja ki őket.