Komplexusos utazás Romániában

Nem Erdélyt fogok emlegetni, hanem szándékosan Romániát. Marosvásárhely, egy hónappal ezelőtt: a belvárost kettészelő, a hét végén az autósok elől lezárt, hét közben óriási forgalmat lebonyolító főutcán vannak ugyan zebrák, de jelzőlámpa nincs. A kocsiúton a gépesített, a járdákon a gyalogostömeg hömpölyög. Először kicsit elbizonytalanodtam, amikor gyalogszerrel át akartam kelni a párosról a páratlan oldalra. Nincs lámpa, csak az irdatlan forgalom, mi lesz itt… Nem volt mit tenni, felkészültem arra, amihez itthon hozzá vagyok szokva: anyázás, kerékcsikorgás s a többi, de aztán nagy levegőt vettem, elvégre repülni nem tudok, valahogy meg kell oldani.
Amikor a zebrához közeledtem, olyasmit láttam, amit Ausztriától keletre nemigen: a dupla sáv forgalma megállt, nem agresszíven fékeztek, hanem türelmesen intettek, enyém a pálya. Pár lépést tettem, és a jobbról érkező autófolyam is megállt. Aztán akárhányszor a zebra felé léptem, mindig, újra és újra. Nem csak a főutcán, a külvárosban is. A mellékutcában is. Temesváron a villamossínen is. Mindenhol. Magyar rendszámú autóval a színromán területen is, semmi gáz: int, hogy látom, el vagy veszve, gyere, beengedlek. Mosolyog. Aztán országút, lassan megy előttem, látja, hogy előzni akarok, index jobbra kétszer, hogy előzhetek. Nekiugrok, visszavillogok, hogy kösz, ő is villant még egyet, hogy nincs mit. Itthon tízből egy köszöni meg, ha elengedem. És százból egy enged el. Reprezentatív kutatás eredménye, de lehet ellenőrizni. A zebrás átkelésről nem is beszélek, mindenki tudja, mit kockáztat. (Kedvencem volt, amikor egy taxi ütött el a zebrán, két lépéssel azelőtt, hogy átértem volna. Aztán még le is tagadta a rendőrnek, hiába a mentő vitt el.)
Hazafelé Aradnál még egy utolsó tankolás, elvégre két forint harminccal olcsóbb, be kell osztani. A vécé tipp-topp, kifogástalanul tiszta, belengi a fertőtlenítő illata. Langyos víz folyik a fotocellás csapból, van (!) szappan és papírtörülköző. Szóval Románia. Itthon: kávézni állunk meg Biharkeresztes után az első kútnál. A kilincshez rutinosan már nem nyúlok, csak lábbal próbálom nyitni-csukni az ajtót, ami persze nem zárható, a tükör törött, a mosdókagylóban vécépapír, ragad a padló, a csészében pedig szemmel láthatóan többnapos fekália szárad. A takarítást igazoló napló utolsó bejegyzése fél órával ezelőtti. Már balhézni sincs kedvem, csak égek. Mindegy, döntök, irány a fa. Úgy tűnik, itt tartunk.
Aztán, hogy ne csak a bélcsatorna kivezető végéről legyen szó: Baja, a halászlé városa, a város, amelynek a konyhája a brand. Kies vízparti fogadó, tavaly még híresen jó kajával. Tegnap anya hív kibukva: a krokett szétázott, a sült krumpli mirelit volt, és félig az is maradt, a fatányéros, elvileg frissen sült húsok közül csak az meleg, amit szétmikróztak, a többi csak annyira, mint a légkör. Az ember szól, a pincér pofákat vág, a számla tetemes, bár a kertjük még szép (név és cím a szerkesztőségben). De legalább négy óra alatt el lehet jutni oda is vonattal. Hátizsákkal, frissen érettségizett nyugati turistaként talán még élvezném, hogy útlevél nélkül is eljuthatok olyan országba, ahol még (már?) fel-felsejlik a harmadik világ.