Mert valamit tenni kellett!

Ha az ember pusztán a sajtóból tájékozódik, akkor meglepetten kérdezheti, mi ütött számos magyar önkormányzat képviselőjébe, polgármesterébe, hogy munkához kívánják kötni a segélyeket. Talán olyan jól megy nekik, hogy nincs jobb dolguk, mint törvényt sérteni, miként azt Szabó Máté a közelmúltban sejtetni engedte az InfoRádióban, amikor a jogsértésükért büszkeségtől dagadó keblű polgármesterekről beszélt? Vagy ahogyan kollégája, Kállai Ernő megfogalmazta, az önkormányza-
tokban jobb elfoglaltságuk híján üldögélő „szalonrasszisták” már ennyire elszemtelenedtek?
Ezen érzelmektől fűtött viták mellett érdemes röviden összefoglalni, hogy egy kisváros, Dunaföldvár önkormányzata miért érezte úgy, hogy nincs más lehetősége, valamit cselekednie kell. Még akkor is, ha tisztában voltak egyhangú döntésükkor azzal, hogy a jogszerűség keskeny pallóján egyensúlyoznak, s az ellenérdekeltek köréből, de jó szándékú jogvédők táborából is komoly bírálatokra számíthatnak.
A legfontosabb ok, hogy a testület úgy érezte, egy évvel ezelőtt már kimerítette minden lehetőségét. Ennek előrevetése azért is fontos, mert Szabó Máté feddően említette, hogy a monoki kezdeményezéshez csatlakozó települések még nem éltek minden más rendelkezésükre álló eszközzel, például a jogszabály-kezdeményezés jogával. 2007-ben jogszabály-módosítási kezdeményezéssel fordult többek között az igazságügyi és rendészeti minisztériumhoz, a szociális tárcához, a kisebbségi ombudsmanhoz, valamint a kormánypártok frakcióihoz. S segítségüket kértük több, a polgárok élet- és vagyonbiztonságát érintő kérdésben, például a roncsautókkal száguldozó kiskorúak ügyében. Akiknek ugyan semmilyen papírjuk sincs, de a rendőrök jogszabályi hiányosságokra hivatkozva semmit sem tehetnek az életveszélyt okozóval szemben. Nem kobozhatják el az első pillantásra is katasztrofális állapotban lévő járművet.
Javaslatainkra vagy semmitmondó válaszokat kaptunk – Kállai Ernő megkerülve a problémát, hosszasan értekezett a magántulajdon szentségéről –, esetleg a 2008 elején életbe lépő KRESZ-módosítással próbáltak vigasztalni, amiből, talán megjegyezni sem érdemes, természetesen semmi sem lett. Vagy hiába javasoltuk az iskolai oktatás rendjének visszaállításának érdekében a Fidesz-kormány idejében már létezett megoldást, hogy a segélyek egy részét kössük a gyermek iskolalátogatásához, mert sok már csak így érhető el az iskola számára. Erre a felvetésünkre Csizmár Gábor államtitkár ideológiai kioktatásban részesített, érvek hiányában egyszerűen igazságtalannak nevezte a polgári kormány által alkalmazott megoldásokat.
A kezdeményezés hátterében ott áll egy eltagadhatatlan, kényszerből átvett „népnevelői” szándék is. Számos alkalommal arról számoltak be az önkormányzat munkatársai, hogy sok családhoz délelőtt tízig nem illik kimenniük, mert akkor kelnek fel a delikvensek. Ugyanerről beszéltek a pedagógusok, sok gyerek ezért késik el az iskolából, mert az órák kezdetén még senki sem kelt fel a családjukban. Azt pedig a nemzetközi példák is egyértelműen jelzik, hogy ilyen előzmények után a segélyezetti lét generációkon keresztül fog tovább öröklődni, amennyiben nem történik semmi. Azt, hogy milyen pusztító ereje van az így felhalmozódó etnikai és szociális feszültségeknek, „kiválóan” ábrázolták a 2005 őszi francia külvárosi gettókban történt események. Bár sajnos már nem kell átlépni a határokat, hogy valaki borzalmas történeteket halljon.
Itt érdemes leszámolni az egyik gyakran hangoztatott mítosszal, miszerint a kialakult helyzet egyetlen oka a munkalehetőségek hiánya. Ez legjobb esetben is csak féligazság, sőt ha létezne ilyen fogalom, inkább negyedigazságnak nevezném. Hiszen számos mezőgazdasági vállalkozó panaszolja, hogy ötven-hatvan kilométeres körzetből kell hozatnia a munkásait, mert helyben a viszonylag magas fizetés ellenére sem talál alkalmazottakat. Igaz ugyan, hogy a paraszti lét kemény fizikai munkával jár, de az alacsony képzettségű, idősebb, vidéken élő csoportoknak aligha lehet rövid és középtávon más munkát kínálni.
Szintén tapasztalati tény, hogy sokan legfeljebb néhány nappal a segélyfizetés időpontja előtt, amikor már minden más lehetőség bezáródott előttük – nem kapnak kölcsönt stb. –, akkor fanyalodnak a munkára mint pénzkereseti lehetőségre. Ráadásul aligha vitatható, hogy valaki sokkal megfontoltabban kezeli azt a pénzt, amiért megdolgozott, mint azt, amit egyszerűen alanyi jogon kapott. Miként egészen más, ha legalább tud arról az érintett, hogy az általa csak heccből ellopni szándékozott zöldséghez és gyümölcshöz mennyi fáradság kötődik. Erkölcsi szempontból amúgy is nehezen magyarázható, hogy miért kell fiatal, életerős férfiakat segélyezni, akik vállukat vonogatva, nincs kedvem felkiáltással visszautasítják a felajánlott munkát. Miközben sokan, akik nem kívánnak segélyekért kuncsorogni, még hatvan-hetvenéves korukban is dolgoznak, hogy valahogyan kiegészítsék kis nyugdíjukat.
A jelenlegi segélyezési politika egyáltalán nem ösztönöz a munkavállalásra, sőt egyértelműen lebeszél a legális munkavállalásról. Talán nem véletlen, hogy éppen a 2006-os választások előtt radikálisan kiterjesztették a támogatottak körét, ami aligha értékelhető másként, mint egyes társadalmi csoportok szavazatának megvásárlásaként. S itt érhető tetten a monoki kezdeményezéshez történő csatlakozás második oka. A kisebbségi kormány láthatóan konfliktuskerülő álláspontra helyezkedik, s óvakodik attól, hogy az utolsó, még mellette hűségesen kitartó támogatói csoportjaival, a segélyezettekkel szembekerüljön. Nem véletlen, hogy a monokihoz nagyon hasonló kezdeményezéssel előálló, szocialisták által dominált Szerencsi Többcélú Kistérségi Társulás rövid időn belül meghajolt a kormányzati nyomás előtt, és visszavonta javaslatait. Mert ígéretet kapott arra, hogy majd az őszi parlamenti ülésszakon módosítani fogják a segélyezési rendszert. Csakhogy pontosan a monoki kezdeményezés nyilvánossága és a növekvő támogatói tábora az egyetlen garancia arra, hogy a kisebbségi kormány valóban a probléma súlyosságának megfelelően foglalkozzon a kérdéssel. Márpedig lenne mit tenni, amit az önkormányzat május–júniusi, a rendszeres szociális segélyben részesülők közcélú foglalkoztatása során szerzett tapasztalatai is bizonyítottak.
Májusban a munkaügyi központon keresztül megkeresett 35 főből kettő már elköltözött, négy megtagadta az együttműködést, kettő nem fogadta el a felajánlott munkát, hárman a közcélú munkáról szóló értesítés után jelezték, máshol munkába álltak. Ha ezeket az adatokat nem lehet minden további nélkül reprezentatívnak tekinteni, akkor is jellemző, hogy a felszólítottak több mint negyede egy egyszerű levelet követően azonnal megtalálta az útját a munkaerőpiacra, vagy jelezte, nem tart igényt a támogatásra. S így rögvest megszüntethetővé vagy jelentősen csökkenthetővé váltak a szociális segélyre kifizetett összegek.
Ilyen feltételek közepette két dolgot tehetett a képviselő-testület. Egy: széttárja a karját, és tovább magyarázza a mind türelmetlenebb polgároknak, hogy ő nem tehet semmit, hiszen a létező jogszabályok tétlenségre kárhoztatják. Esetleg fenntartva a jól értesültség látszatát, odasúgja az érdeklődőknek, neki tényleg megígérték, hogy most már valóban lép valamit a kormány. Kettő: a másik, nehezebb utat választja, hiszen éppen az abszurd szabályok egyhangú megkérdőjelezésével jelzi az országos politikának, hogy cselekednie kell. Ha nem kívánja, hogy a polgárok hite végleg megrendüljön a jogállamban. A demokrácia tekintélyét ugyanis semmi sem ássa alá jobban, mint amikor a polgárok jogos igényeire csak politikusi tehetetlenkedés a válasz.

A szerző önkormányzati képviselő, Dunaföldvár