Péterfalváról, a harmadik kárpátaljai nyári egyetemről autózom a técsői járásban Aknaszlatina felé; a Tisza mellett haladva mindenütt látni a pár nappal ezelőtt levonult árhullám nyomait. Errefelé szerencsére nem voltak halálos áldozatok (a szomszédos megyében, Ivano-Frankivszkban huszonhatan haltak meg), de összesen huszonhét település került víz alá, és sok ház öszszedőlt. Az érintettek szerint kész csoda, hogy senki sem sérült meg a hajnalban rájuk törő áradásban. Akad olyan falu is (például Úrmező), ahol egyetlen ház sem maradt szárazon. Most azonban nem az árvízkárok, hanem a történelmi sóbánya sorsa iránt érdeklődöm.
– A barátnőm letépi a fejemet, ha megtudja, hogy újságírót hoztam a városba – mondja alkalmi kísérőm, és csodálkozásomra el is magyarázza, miért. Aknaszlatinán háromféle megélhetési lehetőség van: vagy a sóbányában dolgozik valaki, netán valamelyik kórházban (ezek a légúti megbetegedésekre szakosodtak, a felhagyott tárnában működő Országos Allergológiai Kórház mellett van egy klinika, egy megyei kórház és egy rendelőintézet is), vagy pedig a sós tavakra épülő turizmusból él. A barátnő családjának panziója van, és attól tartanak, hogy a rossz hírek hatására még az a kevés vendég sem jön el, aki itt akarta kezeltetni asztmáját vagy reumáját.
Hiába vetem közbe, hogy a sós tavak vize eltűnt, így aztán hiába is jönnek a turisták, ez alól az érv alól is van önáltató kibúvó: a bányából kipumpált sós vizet a panziótulajdonosok saját medencékbe, kádakba vezetik, így „privát” fürdési lehetőséget teremtenek, és a látogatónak megmagyarázzák, így még sokkal higiénikusabb, mint ha a – valóban szemetes partú – tóban fürdenének.
Megérkezünk a településre, ahol egykor a Magyar Királyság egyik legjelentősebb sóbányája működött. A Tisza jobb partján fekvő kisvárost a legutóbbi népszámlálás szerint 8656 lakos lakja, ebből ötezernél több román, kétezer-nyolcszáz magyar és kilencszáz ukrán, a többi pedig más kisebbséghez tartozik. Kétezernél több a nyugdíjas, alig százhuszonhárom többgyermekes család van, és évente százhúsz-százharminc halottat jegyeznek be az anyakönyvbe a kilencven-száz születés mellé. Trianon – Kárpátalja többi részével egyetemben – különös sorsot biztosított az akkor kilencvenkilenc százalékban magyarok lakta településnek: tartozott Csehszlovákiához, majd Magyarországhoz, később a Szovjetunióhoz, most pedig Ukrajnához.
Bár még jelentős sókészletet rejt a föld, az utolsó működő bányát is bezárták a vízbetörések és omlások miatt. Júliusban az Országos Allergológiai Kórházat is be kellett zárni, mert életveszélyessé váltak a tárnák. A kórház betegei tiltakozásul eltorlaszolták az Ungvár–Rahó országutat, hiszen sokan közülük ötezer hrivnyát (egy hrivnya nagyjából 32 forint) fizettek azért, hogy ők vagy gyermekeik négy héten át a sókamrákban kezeltethessék asztmájukat. Akkor azt nyilatkozták az újságíróknak: szerintük nem életveszélyes a bánya, a kórház körül kialakult hisztériát mesterségesen keltik olyan személyek, akik olcsón szeretnék rátenni a kezüket erre az európai viszonylatban is egyedi gyógyintézetre. Az eset érdekessége, hogy a megyei kórház nem zárt be, mert annak kórtermei a vízbetöréssel akkor még nem fenyegetett nyolcas számú bányában vannak (igaz, a veszély nagy sebességgel közelít a Lajos-bánya felé is, csak idő kérdése, hogy mikor éri el). Az országos intézmény azonban a kilences tárnában van, ahova hárommillió köbméter kőzet zúdult be, elzárva a szellőztetőrendszer járatait.
A bánya megmentése érdekében számtalan megbeszélést és tanácskozást tartottak, de a megoldás nem jó tanácsokon, hanem készpénzen múlik: legalább ötmillió dollár kellene az állagmegóvásra és a korszerűsítésre. Június végén a városkában ülésezett a kárpátaljai megyei tanács, s kiderült: az egykor a bánya alkalmazásában lévő kétezer munkásnak még mindig többhavi fizetésével tartoznak, és bár az államnak hat év alatt hetvenegymillió hrivnyát kellett volna biztosítania a sóbánya életben tartására (ebből az idén tizenötmilliót), a pénz nem érkezett meg.
Idegenvezetőmmel elindulunk sétálni, lábunk alatt sok helyen dobog a föld. A kísérteties érzés csak fokozódik, ahogy egyre több besüppedést látok, hogy aztán egyszer csak száz méternél is nagyobb átmérőjű kráter késztessen megállásra. A szakadék széle alig pár méterre van a bánya épületeitől, körül jól látszanak a friss omlások nyomai – az eső által fellazított talajból jókora darabok tűntek el a mélyben. A kráter mélyén jól látszik a régi bánya teteje, a bányászcsákánnyal faragott oldalfalak. A gödör alja láthatatlan: zöld vizű tó és benne úszó gerendák rejtik el valódi mélységét. Magam is sóbánya fölött nőttem fel, és most értem meg, amit az öreg parajdi bányászok mondogattak: a só legnagyobb ellensége az édesvíz. Itt is ez a baj, hiszen a mélyről jövő, sóval telített víz nem oldja fel a bánya falait, de a kívülről bejutó eső- vagy patakvíz igen. Két pumpa próbálja kiszivattyúzni a vizet, de az óránként kétszáz köbméteres teljesítmény korántsem elég – mondja kísérőm –, így naponta hat-hét centit emelkedik a bányákban a víz szintje, a legmélyebb tárna nyolcvankét szintjéből negyvennégyet már elöntött.
Hasonlóan tragikus a látvány a sós tavaknál is, amelyeknek a többségéből mintha kihúzták volna „a dugót” – szilveszter után alig két nap alatt tűnt el a víz belőlük. A parton takaros panziók sorakoznak, sokan ezekbe fektették minden pénzüket. Furcsa dolgot tapasztalok: nem a természetet okolják a tragédiáért, és nem is a bánya vezetőinek vagy az államnak a hanyagságát, hanem a médiát teszik felelőssé a katasztrofális idei szezonért. Az ukrán állami tévé ugyanis drámai hangú riportokat közölt a sóbánya végnapjairól, elriasztva ezzel a belföldi turistákat. Ha most Budapesten is megjelenik erről valami, az a kevés magyar sem jön többé, aki eddig idevetődött – mondja kalauzom, és szinte könyörögni kezd, hogy ne írjak a bányatavakról.
Nemcsak egy kráter keletkezett a környéken, hanem szinte mindenhol találni kisebb-nagyobb sülylyedést. Két iskola is veszélyesen közel van egy szakadékhoz, megrongálódott a vízvezeték- és csatornarendszer egy része, és veszélybe került egy főútvonal. Az ungvári Rio hetilap gazdasági szakértői kiszámolták, hogy a hatalmas kráterek kaviccsal való betömése negyvenkétmillió dollárba (!) kerülne, de ha nem tesznek semmi, akár az egész település is elsüllyedhet.
A leltár elszomorító: az évszázadok alatt megnyitott kilenc bánya közül hét már tönkrement, köztük a ritkaságnak számító Ferenc-bánya is kápolnájával és száztíz méter magas kamrájával. Az okok számosak: a hetvenes évektől csak a kitermelés volt a fontos – az itt bányászott évi tízezer tonna kősó Ukrajna szükségletének ötödét fedezte –, a karbantartást elhanyagolták. Az édesvíz utat talált a sótömböt négy-öt méter vastagon fedő palarétegben többek között azért, mert ellopták a geológiai próbafúrások után a furatok tömítésére szolgáló drága cementet. A bányákban nemrég még ezerhatszázan dolgoztak – most csupán száztizenhét embernek akad karbantartói munka, mivel a kitermelést tavaly felfüggesztették. A település és a bánya történelmének egyik kutatója, Sóbányi Imre így fogalmazott a Kárpáti Igaz Szóban: „Aknaszlatina múltja fényes, a jelene szürke, a jövője pedig kilátástalan.”
Orbán Viktor
Orbán Viktor Bukarestbe érkezett
