Papp Lajosnak maradnia kellene

„Soha többé nem veszek
kezembe szikét…”
(Dr. Papp Lajos szívsebészprofesszor)

Tíz éve történt… Minden évforduló alkalmat ad töprengésre, gondolkodásra. Már egy ideje nehezebben mentem fel az emeletre, meg kellett állnom, de nem tulajdonítottam ennek jelentőséget. Hétvégén dolgoztam, szokatlan fizikai munkát végeztem, különösebb gond nélkül. Hétfőn felvittem egy nehéz bőröndöt a harmadikra, elfáradtam.
Keddi nap volt, kicsit borús idő, talán front is lehetett, de mostanában annyiszor van ilyen-olyan front… Munkahelyemen szokatlan és megmagyarázhatatlan érzés fogott el: a mellkasomban rettenetes fájdalmat éreztem. Tényleg rettenetes volt, vártam néhány másodpercig, de fokozódott, úgy éreztem, menten megszakad a szívem…, tudtam, most infarktust kaptam. Mivel orvos vagyok, felhívtam a helyettesemet és a kórház kardiológus főorvosát, mondtam a diagnózist, meg hogy hozzák az EKG-masinát. Hozták. Helyes volt a diagnózisom!
Ekkor már kezdtem valóban rosszul lenni, és nehezemre esett uralkodni a fájdalom mellett az ilyen-olyan vegetatív tüneteken, ájulásérzésen. Ők azonban tüsténkedtek, hamar a kardiológiai intenzív osztályra kerültem. Láttam sokat próbált intenzíves munkatársam arcát velem szemben, meg az is feltűnt, hogy egyszer csak megjelent az intenzív osztály főorvosa is. Hát akkor jutott először eszembe, hogy ennek a fele se tréfa, ebbe bizony bele is lehet halni, és mennyi mindent nem rendeztem még el magam körül…
Nem haltam bele. Feloldották a vérrögöt. Jobban lettem, megmentettek. Köszönet érte. Láttam a megkönnyebbült tekinteteket és az örömöt az arcokon. Az igazi orvos örömét, amikor legyőzi az ellenséget, és valakinek visszaadja az életét. Most az enyémet, egy kollégáét, akit talán szeretnek és becsülnek is, de ugyanilyen az érzés, ha a postás, a mesterember vagy az egyetemi tanár életét mentjük meg, munkánk során, helyes diagnózisunk alapján.
Ezt senki más emberfia nem érezheti vagy tapasztalhatja, mert nem pénzkérdés. Hiszen az életben csak két komoly dolog van: a születés és a halál, a többi csak átmenet, és senki nem tud magával vinni vélt vagy valós értékeiből semmit sem.
Ám korai volt az öröm. A hatodik napon éjjel újra jött a fájdalom, nem volt olyan erős, alattomos volt, de ellentmondást nem tűrően közölte, hogy itt van, a partinak még nincs vége! Infúziókkal hamar le lehetett gyűrni, de nyilvánvaló volt, hogy a tünetek hátterében valamilyen komolyabb elváltozás lehet. Érfestés következett. Háromérbetegség. Súlyos, életveszélyes állapot… Tágítás nem lehetséges. Szívműtétre van szükség. Minél hamarább, hiszen ha a következő szívroham is megjön, akkor már lehet, hogy a szív olyan nagy területen hal el, amin már nem lehet segíteni. Egy vidéki szívcentrumot választottam. Aznap talán az én műtétem volt a negyedik vagy ötödik nagyműtét. Mindig tudtam, hogy az orvosi tevékenységben a szakmai tudás és az empirikus tapasztalat mellett legalább olyan fontos a beteg bizalma, hite az orvosában. Ezt a saját praxisomból is tudtam, de a bőrömön még nem tapasztaltam. Most igen!
Hogy milyen hatásfokkal, azt az én esetem is bizonyította: a kilencedik napon felültem az intercityre és hazavonatoztam… Sohasem fogom őket elfelejteni, és akkor sem, most sem tudom kellően megköszönni munkájukat, törődésüket, ahogy bántak velem a szívcentrum csapatában.
Ajánlom soraimat mindenkinek, és szeretném, hogy ha a szakmai döntéshozók is elolvasnák, vagy talán nekik is először infarktust kell kapniuk ahhoz, hogy elgondolkodjanak…? Gondolkodjanak el azok is, akikről Papp Lajos professzor Nincs hova hátrálni című interjújában (Magyar Nemzet, július 26.) ezt mondja: „…én operáltam vagy nyolcvan egyetemi tanárt, politikusokat, közéleti személyiségeket…” Hol vannak most ők? Talán elfelejtették a műtétet vagy azt, aki operálta őket?
Végül kérem Papp Lajos professzor urat, ha olvassa soraimat, ismét gondolkodjon el a döntésén: neki a sors talentumot adott a szike mellé, hogy megmentse a betegeket. Ehhez ért, ezt kell tennie! A betegek érdekében.
És még egy mondat: a szívműtétemet nem Papp Lajos végezte…
Dr. Fazekas András
orvos, ideggyógyász

Negyven évig dolgoztam az egészségügyben, harminc évet intézetvezető főnővérként. Mikor nyugdíjazásom vége felé jártam, hirtelen szívelégtelenség lépett fel nálam. Megállapították, hogy szívbillentyű-elégtelenségem van. Szerencsémre Papp Lajos professzor úrhoz kerültem és ő javasolta a műtétet, amit 1998. december 10-én Zalaegerszegen sikeresen elvégzett. Tehát neki köszönhetem, hogy élek. Nagyon sok eredmény fűződik a professzor úr nevéhez. Ezek közül csak kettőt említek meg. Két szívsebészetet alapított: Pécsett és Zalaegerszegen. Nekünk, nyugat-dunántúliaknak óriási előny volt, hogy Zalaegerszegre mehettünk, és nem kellett Budapestre vagy Pécsre utaznunk.
Elmondhatom, hogy a professzor úr rendkívüli ember. Igazán csak mi, betegek tudjuk, akiket műtött, s a keze alatt feküdtünk, hogy ki is ő. Egy pótolhatatlan ember. Aki csak a hivatásának él, és nem pénzkereseti forrásnak tekinti a gyógyítást. Mindent elkövet annak érdekében, hogy a betegei felépüljenek. A betegeket mindenkinél jobban szereti, és neki minden beteg egyforma, nem tesz különbséget közöttük. Tudvalévő dolog, hogy a szívbeteg emberek nagyon érzékenyek, és egy goromba megjegyzés már tragédiát válthat ki. Ezért nekünk, betegeknek és a műtétre váróknak is óriási szükségünk van a vele történő személyes találkozásra, ami erőt ad, biztonságot, jó közérzetet nyújt számunkra.
Most, hogy tudomást szereztem arról, hogy a nyugdíjazását kérte, és azt el is fogadták, teljesen kétségbe vagyok esve. Mi lesz velünk, műtött és még műtétre váró betegekkel? Milyen országban élünk? Miért engedték nyugdíjba vonulni, miért nem segítették őt, a nemzetközileg is elismert szaktekintélyt, aki olyan sok ember életét mentette meg és még menthetné meg?
Szégyelljék magukat azok, akik nem támogatták, idáig juttatták. Szégyen és gyalázat, hogy ők az embert semminek tekintik. Feltételezem, hogy csak akkor értenék meg ezt a helyzetet, ha saját maguk kerülnének bele.
Dr. Vadászné F. Ilona
Acsád

Tisztelettel kérem Papp Lajos urat, ne hagyja, hogy az emberi gyarlóság kiüsse a kezéből a szikét. A jó Istentől kapott gyógyító tehetségét vétek lenne visszautasítani teremtőjének, a hippokratészi esküje figyelembevételével. Az, hogy a szenvedő, segítségért esedező betegek bármikor hívhatják telefonon, nem vigasz a reményt vesztettek számára. A legszentebb is a megfeszíttetése előtt gyógyított és feltámasztott (nem önnön magát ostorozta, megtették azt mások.) Akkor egy ember…?
A megbántottság is rossz tanácsadó. A szürke eminenciások az élet mozgatórugói. Az irgalmas istentől másodszor kapott lehetőséget az életre, hogy hivatását betöltse, próbatételként kellett újraszületnie. Ez is egy isteni csoda, csak a kicsiny hitűek elsétálnak mellette. Nemcsak a megbántottaknak, de a bántóknak is eljön a végső órája, amikor számonkéretnek. Mindenki csak a pőreségét viszi a sírba és a cselekedeteit. Kérem, bocsásson meg egy embertársának, hogy szólt.
Tisztelettel:
Szabados Jánosné
Szolnok