Dzsoni, ne ugass már! – kiált a torzonborz, félmeztelen férfi a vicsorgó korcsra, mely jöttünkre éktelen csaholásba kezd. Tíz perce sem sétálunk Lomniczi Gergellyel, a Pilisi Parkerdő Zrt. szóvivőjével, amikor rábukkanunk azon ösvények egyikére, amelyet még a XV. kerületi páskomligeti erdő felé láttunk, és az egyik hajléktalankunyhóhoz vezet.
– Éppen fürödtünk, de jöjjenek csak be, addig lefogom a kutyát – mondja a bekötött kezű roma férfi. Mindhárman gyors léptekkel haladunk el a hosszú láncra kötött eb mellett, miközben fekete tunikába öltözött, 45 év körüli nő kísér beljebb bennünket. Az udvaron csíkos, kopott gumimatrac hever, mellette szétszórva hulladék lécek. A maguk barkácsolta házban meglepő kép fogad minket: ugyan számtalan limlom kallódik szerteszét, de az ajtóval szemben egy vaskályha áll, a szoba másik sarkában pedig gáztűzhely palackkal. A szobában áporodott kutyaszag terjeng, egy polcon álló rádiós magnóból halk zene szól. Az ágy végében egy nejlonzacskó tele – valószínűleg nem működő – mobiltelefonnal, mellettük számítógép-klaviatúra. Igaz, gép nincs hozzá.
Kérdezem, mióta vannak együtt. Mondják, hajléktalanként ismerkedtek meg, azután költöztek néhány éve az erdőbe. – Komlón dolgoztam a bányában, megszűnt a tárna, feljöttem Pestre, de az anyámékkal összevesztem, azóta vagyok az utcán – ecseteli beletörődötten a férfi, mint akinek már mit sem számít a múlt. Az asszony sorsa is tanulságos: kérdésemre, hogyan került az utcára, csak annyit felel, az alkohol. – És amióta együtt vannak, sikerült visszafognia magát? – firtatom félve, hiszen a nő arca láthatóan puffadt. Kicsit, válaszolja szemlesütve, de az „ember” nem teszi szóvá, bizonyára nem véletlenül. A kínos csöndet megtörve gyorsan elterelem a szót, érdeklődöm, miből tartják fent magukat: a férfi nyugdíjat kap, mellette „vasazni” jár, azért van bekötve a kézfeje is. Nemrégiben ráesett egy hatalmas üvegtábla.
– A gáztűzhelyet is vasazás közben szerezte? – tudakolom, mert még mindig a komfort látványának hatása alatt vagyunk.
– Nem, azt egy boltos ismerősömtől kaptam, de legalább ez van, az aksi viszont lemerült, most gyertyával világítunk este – fújja a félmeztelen férfi. Tekintetem a kályhára téved, ezért kérdés nélkül teszi hozzá, télen fűtenek csak vele, kidőlt fenyőfákat és gallyakat tüzelnek el. Lomniczi Gergely hozzáteszi, addig nincs gond, amíg csak a kidőlt fákat használják fel, ám szerinte minden erdőlakó ezt mondja, mégis rengeteg fa tűnik el a kalyibák kályháiban, tábortüzekben, „vendéglátóink” azonban állítják: ők nem azok a fakivágós fajták.
– Szoktuk látni, hogy mások vágnak. Ők csinálhatták a nagy tüzet is tavaly, alig úsztuk meg, de én öt embert is kimentettem – állítja büszkén a férfi. Kifelé menet Dzsoni, a barna korcs még mindig nem békélt meg velünk, ha tehetné, biztos belénk harapna – hűséges, jó házőrző. A pár állítja, őket nem molesztálják sem a rendőrök, sem az erdő más lakói, de nem árt az óvatosság.
Ha belobban az őrizetlen parázs…
A nagy tűz, amelyről beszélnek, 2007 júniusában pusztította el a páskomligeti erdő hatvanhektárnyi részét, máig nem tudták a tűzoltók kideríteni, hogy eldobott csikk vagy a hajléktalanok okozták-e a tüzet. – A hajléktalanok rengeteg kárt tesznek az erdőkben – magyarázza Lomniczi Gergely. – Itt vannak például ezek a csonkok – mutat néhány friss fakivágásra –, ezeket biztosan kivágták, és nem maguktól dőltek ki. Nemcsak eltüzelik a fát, hanem a kunyhóik építéséhez is felhasználják. – Gyakran főznek szabad tűzön, amit nem oltanak el rendesen – folytatja –, és az otthagyott parázs könynyen lángra kaphat egy kis szellő segítségével. Szerencsére az idén eddig megúsztuk, de tavaly rengeteg forintunk vált parázzsá az erdőtüzek következtében: csak itt hatvanmillió kárunk származott az újratelepítés költségeivel együtt.
A Pilisi Parkerdő 65 ezer hektár erdőt gondoz az Esztergomtól Ráckevéig terjedő sávban, ebből Budapesten négyezer tartozik az erdőgazdasághoz. Ekkora területen kellene megoldaniuk a hajléktalankérdést, ami az erdészet szóvivője szerint túlmutat a cég lehetőségein. – Jobbára a pesti erdőkben okozzák a legtöbb problémát a hontalanok, de néhány budai településen, így Solymáron, Budakeszin, Nagykovácsiban is sok gondot jelentenek. Az utóbbi község környezetvédelmi és közterület-felügyeleti főtanácsosa erről azt mondta el lapunknak, hogy maguk is belátták: az erdőgazdaság nem képes egyedül a problémát kezelni, ezért megegyeztek a céggel, hogy az erdő szélén ők gyűjtik a szemetet.
Visszatérünk a nemrég leöntött, az erős napsütésben szinte vakítóan fehér murva sétaútra, s lassan elérünk a következő csapáshoz, amely mellett mi talán el is mentünk volna, szinte alig látható a nyom.
Amikor a játékgép elnyel egy életet
– Helyedre! – halljuk a fák közül, és ahogy beljebb érünk, feltűnik egy tisztás, annyi kacattal, hogy felfogni sem tudjuk, és két kalyibával, az egyik még félkész, tetején építőanyag gyanánt faágak sorakoznak. A kunyhók előtt törött üvegtáblák, mellettük rozsdás kályhacsövek, farönkök és vegyes összetételű szemét, lom. Szakállas férfi jön elénk, ősz haját sportsapka fogja össze, kék-fehér kockás ingének színét inkább csak kikövetkeztetjük. Füstöt hord a szél, a tisztás előterében sparhelt, rajta kávéfőző kotyog. Két kutya is ugat, így miután bemutatkozunk, és elmondjuk, mi járatban vagyunk, megkérjük, kösse ki őket. – Csak az a harapós, mert kölykei vannak – bök a távolabbi felé, majd szöget kalapál az egyik fába, ahhoz köti ki az ebet.
– Hogyan került az utcára? – kérdem, mire azt feleli, a játékgépek tették tönkre.
– Volt, hogy harminc-negyvenezret is eljátszottam egy nap. Az asszony kidobott, itt laktam Újpesten – biccent a fejével, mintha mutatná, merre fekszik a szomszédos kerület –, aztán találkoztam haverokkal. Már vagy öt éve, hogy itt vagyok az erdőn.
Megtudjuk, korábban az akkumulátorgyárban dolgozott segédmunkásként, s bár a lakás fele őt illette volna, a váláskor a felesége kisemmizte, ma pedig már nem engedi vissza volt otthonukba, de nem is menne. Most hárman élnek itt.
A kaparózó kutyákat, a tömérdek hulladékot, kacatot látva mi is önkéntelenül vakarózni kezdünk. Lefő a kávé, ám illata keveredik a környék bűzével. A látottak és hallottak alapján olyan érzésünk támad, mintha egy elvarázsolt, élhetetlen világba csöppentünk volna.
– Lomolni járunk, találunk összeviszsza mindent, rézdrótot, vasat, visszük a MÉH-be, de nézzük a kukákat is, azokban is vannak jó cuccok – sorolja érdeklődésemre, miből élnek. Azt mondja, van úgy, hogy egy nap akár ötezer forintot is megkeresnek, máskor viszont csak hétszázat. A rengeteg szemetet látva adódik a kérdés, hogyan szabadulnak meg a hulladéktól. – Őszinte legyek? Fogom, elásom. Miért, az nem jó? – kérdi már-már csibészesen.
– A tavalyi tűz után több betemetett szemétgödröt találtunk, amelyek három-négy napig is izzottak. A szag, ami belőlük áradt, förtelmes volt, jobb nem is tudni, mi égett ott, mert biztos nem tett jót a környezetnek – mondja kísérőnk, miután visszatérünk az erdei útra. A Pilisi Parkerdő évi negyvenmillió forintot költ szemétgyűjtésre, ennek negyedét teszi ki a hajléktalanok után összegyűjtött hulladék eltakarítása.
Az elhagyott kunyhó másnak is jó
A hajléktalanok miatt a parkerdő funkcióit nem tudják ellátni ezek a fás pihenőterületek. Hiába az erdőgazdaság erőfeszítése, sétautak, kilátók építése, ha a futókat, kerékpározókat, túrázókat kóbor kutyák kergetik, vagy hajléktalanok támadják meg. – Az ebek ráadásul az apróbb vadakban is kárt tesznek, így a védett madarakat, azok fészkeit, fiókáit, de akár fácánokat vagy nyulakat is elkapnak – sorolja tovább Lomniczi az otthontalanok okozta károkat. Nagy gondot jelentenek az erdőben élők terjesztette fertőzések is. Akad olyan hely, amelyet még a hajléktalangondozók is csak tébécébarlangként emlegetnek. A szóvivő közben mindkét irányba mutatja a kivágott fiatal fákat, s megjegyzi: olyan ez, mintha egy társadalomban folyton a gyerekek tűnnének el, ezért képtelen az erdő regenerálódni.
A nyomasztó élmény ránk telepszik. Egy gyommal benőtt területen át csöndben érünk a következő tanyára, amelyről a szakállas férfi azt állította, elhagyatott. Ám amikor a telepre érünk, sokadalomra leszünk figyelmesek. Két-két cigány nő és férfi vizsgálódik a kalyiba körül, csöppnyi gyermekeik a szemét közt kergetőznek. Megtudjuk, ők nem itt élnek, a hetedik kerületben két lakásuk is van. – Úgy nézünk mi ki, mint a hajléktalanok? – kérdi az idősebbik asszony. Dehogy, szabadkozom, majd arról érdeklődünk, akkor mit keresnek itt.
– Az öcsém feleségének az apja lakott itt – veszi át az egyik férfi a szót –, az öreg hagyott itt jó kabátokat, szerszámokat, azt kerestük, de valaki ellopta. Közben itt is kávé fő egy kályha tetején. Tudakolom, ki főzi. A Laci – vágják rá –, az lakik most itt. Ám Lacinak híre-hamva sincs, nem is kerül elő, amíg ott vagyunk. Rendet azonban ő sem tart.
Lomniczi Gergely becslése szerint nyolcvan-kilencven köbméter szemét tarkítja a kunyhó környékét. Bevásárlókosár, monitorhátlap, több mázsa rongy, mocskos paplanok és egy hatalmas műanyag láda, amelyben az „öreg” tartotta a malacnak a moslékot. Mert hogy itt malac is röfögött nem is olyan régen. Visszamenekülünk a zöldbe.
– Igazából volna megoldás arra, hogy visszavezessük ezeket az embereket a társadalomba – mondja az erdőgazdaság szóvivője –, ahogyan 2006-ban, 2007-ben 105 főnek segítettünk, de sajnos a „Mentsük meg az embert és a természetet” szlogenű kezdeményezés Vecsei Miklós akkori miniszteri biztos távozása után megtorpanni látszik, pedig az erdészet és a minisztérium közösen finanszírozott programja jó példa volt arra, hogy van más út.
A volt biztostól, Vecsei Miklóstól, a Máltai Szeretetszolgálat ügyvezető alelnökétől megtudjuk: minden egyes emberrel személyesen elbeszélgettek, és a törvény adta lehetőségeken túl volt, akit albérlethez, szálláshelyhez juttattak, másokat családjukhoz vezettek vissza. Mindehhez olyan partnerre is szükség volt, mint a Pilisi Parkerdő, mert emberségesen bántak a hajléktalanokkal. – Készülünk folytatni a programot – nyugtat meg Vecsei, hozzátéve azt is, hogy kevés a rendelkezésre álló forrás.
Így, amíg folytatódik a program, nem árt az óvatosság, ha az erdőben sétálunk – állapítjuk meg. És nem csak a kutyáktól vagy az olykor morózus otthontalanoktól kell tartani.
Oroszország
Nagy-Britannia csatlakozik az Oroszország elleni szankciókhoz
