Szeretetforradalom telt nézőtér előtt

Lenny Kravitzról nekem egyetlen szó ugrik be: poszterrock. A kőbányai kocsmák szesztömény valóságában filozofáló vagyonőrök aligha teszik be a wurlitzerbe két Rolling Stones közé, és a bőrükbe sem varratnak Lenny feliratot, annál valószínűbb viszont, hogy a barátnőjük őriz a titokfiókban legalább egy félmeztelen Lenny-posztert a kamaszkori Bon Jovi-kitűző mellett. Egy csipet Prince, késhegynyi Hendrix, bólogatós groove-ok, jelentős marketingértékkel bíró felsőtest, nyomokban a rock őskorát idéző szólók, mégis inkább csak pszeudo. Lenny Kravitzbe nem kell belehalni. Annál is inkább, mert ahogy ő maga énekli egyik alapvetésében: a rock and roll halott. Zsinórban nyerte a legjobb rockelőadónak járó Grammy-díjakat, ha ő mondja, el lehet hinni.
Ezek után legalábbis kíváncsi lesz az ember, mit nyújt élőben az újkori pszeudorock legbiztosabb női rajongótáborral bíró posztersztárja. Másfél óra várakozás és egy zajszennyezés színvonalú előzenekari produkció után (a magyar Anna and the Barbies úgy szólt, mintha egy rockoperalemezre véletlenül Zs kategóriás finn metált kevertek volna) felvillannak a reflektorok, kilóra dől a decibel. Lenny csavar egyet a látványos bevonulások szokásos menetén, és egyszer csak feltűnik a közönség kellős közepén – a Love Revolutiont a keverőpult tövében döngeti el. Itt azonban véget is ér az izgalom. A koncert vázát adó új számok a megszokott funky-rock hangzást hozzák, hol némi andalító soulszósszal, hol dögös gitárszólókkal, kissé elnyújtva, éppen három refrénnel többel, mint amennyi még slágeresen kellemes. Mick Jagger, Madonna és az Aerosmith házi dalszerzője kilencedik lemezén is a régi, jól bevált recepttel dolgozott. Semmi forradalom. Az új dalok közé bőven hint persze az elmúlt húsz év terméséből is; a Dig in, az American Woman, a Fly away és a többi sláger alatt él a közönség igazán, Kravitz jön-megy, énekeltet, láthatóan élvezi. Jut a női szíveknek szóló kivilágított zongoránál, líra trombitán, a férfi kísérőknek dobparádé, magánszám basszusgitáron és egy jól időzített bejelentés: új klipjéhez Budapest adja majd a hátteret. Legvégül pedig hosszas „Let love rule” énekeltetés után egy rövid monológba csomagolt üzenet. Az ember természetes állapota az, ha szeret. Ugyanazon Isten teremtett minket arra, hogy szeressünk, és szeretve legyünk. Ennyi az egész. Itt az ideje, hogy azok, akik hisznek az összefogás erejében, hallassák a hangjukat. Megérett az idő a szeretet forradalmához! – hirdette Lenny Kravitz kedd este a Sportaréna laza telt házának. Ha csak egy félhangnyit komolyabban gondolja, mint a koncert felütéseként letudott kötelező „beautiful country”-t egyetlen szállodában töltött nap után, és ha egy pillanatra megfeledkezünk arról, hogy idén februárban megjelent albuma címe is éppen ez (It is Time for a Love Revolution), máris jólesik hinni abban a pillanatban, amikor a „love” kulcsszóra a többezres tömegben sikítozó kamaszlányok, középkorú menedzserek és ötvenes hölgyek együtt ünnepeltek. Pszeudorock poszterről, erős Lennon-utánérzéssel. Talán tényleg elmúlt az idő, amikor bele kellett halni a rock and rollba, és ennek a kornak másról kell szólnia. Talán igaza van Lennynek.
(Lenny Kravitz; Time for a Love Revolution turné. Sportaréna, július 22. kedd, 20.00)