Affedersiniz, viza nerede?” Ingatag törökségem hallatán a határőr meglepődik, majd udvariasan útbaigazít a vízumiroda felé. 2007. augusztus nyolcadika, hajnali három óra van – Kapikule, a török határ. Másfél nap zakatolás és várakoz(tat)ás áll a hátam mögött, és még pár óra út előttem. Délelőtt 11 óra, Isztambul, Sirkeci, az európai oldal pályaudvara. Tehát itt volnék…
Másfél hónappal azelőtt vetődött fel bennem, hogy hosszabb, a fotózás szempontjai által vezérelt utat tegyek. A Közel-Keletet beutazó barátom javasolta Törökországot. Elsőként a Fekete-tenger keleti partján fekvő, az európai szemnek már létében is egzotikus, turisták által kevésbé látogatott teatermő vidéket kerestem fel. A tengerszinttől ezer méter magasságig művelt teaföldek elképzelhetetlenül zöld színt adnak a tájnak, a völgyekből számos folyó siet a tengerbe, fölöttük több, a mostarihoz hasonló kőhíd ível át. A fekete teának mondhatni kultusza van az országban (a törökök az angolokat is megelőzve világelsők teafogyasztásban), pedig mint a legtöbb reform, a teatermesztés és -ivás bevezetése is Atatürk nevéhez fűződik, így alig nyolcvanéves múltra tekint vissza. Ma ez a délről meredek hegylánccal határolt, rendkívül csapadékos vidék Törökország egyik legsűrűbben lakott vidéke; kis zöldségeskertekkel körülvett panelházak, lakótelepek sorjáznak a parton bádogból öszszerótt halászkunyhók és ősi városmagok közt. A hegyi erdőket nagyrészt kiirtották, a helyükön zömükben ottani családok által művelt kis parcellákon folyik a cserje termesztése. A teáról évente sövénynyíró ollóval gyűjtik be az az évi hajtást; ez gondosan nyírt bukszussövényjelleget kölcsönöz a derékmagasságig nőtt cserjesoroknak. A szüret gazdasági jelentőségét mutatja, hogy a szomszédos Grúziából is érkeznek idénymunkások. Az eseményt egy család birtokán követtem végig, a levelek levágásától a begyűjtőközpontokban történt leadásukig. Megdöbbentő volt szembesülni azzal, hogy mekkora értéket jelent számukra az a kis földterület, amelyen nemzedékek óta gazdálkodnak, amelynek életüket köszönhetik; minden talpalatnyi területet kihasználva, mindennel takarékosan bánva igyekeznek megőrizni, továbbadni a következő generációknak.
Kappadókiában öt napot töltöttem, ezalatt a Göreme körüli völgyekben járva készítettem képeket a tájról és a városkában élőkről. A húszezer négyzet-kilométeres területet vulkáni hamu és keményebb kőzetrétegek fedték, majd évmilliók alatt a csapadék koptatta ki a ma is látható, és folyamatosan tovább alakuló, pusztuló kúpokat, meredek falú völgyeket, amelyek jó ideje meghatározzák a vidék képét. A bronzkor óta lakott és művelt terület ma főleg karózatlan szőlőiről (amelyből a mazsolaaszalás mellett bort is préselnek a világi török államban) és gyümölcseiről (főleg barackjáról) híres. Az évezredek alatt az itt élő emberek maximálisan alkalmazkodtak a szélsőséges, száraz éghajlatú táj szabta keretekhez. Erre a máig fennálló, kölcsönös tiszteleten alapuló viszonyra megbecsüléssel kell tekintenünk – mostanában különösen.
Kappadókia területén a II. századtól keresztény közösségek is éltek, egyedülálló kulturális örökséget hagyva maguk után; csak Göreme környékén 365 sziklába vájt, szentképekkel és bibliai jelenetekkel díszített templom, megszámlálhatatlan barlanglakás, föld alatti városok jelzik 800 éven át folytatott tevékenységüket. 1071-től szeldzsuk török hódítás vetett véget a keresztény virágzásnak, a templomok java részét lakóházzá vagy istállóvá alakították, a falfestményeket leverték. A legépebben megmaradt spirituális komplexumot szabadtéri múzeummá alakították, területén számos templomot, illetve ahhoz kapcsolódó egyéb helyiségeket tártak fel, és tettek látogathatóvá. A táj alakulására jellemző, hogy az évszázadok alatt számtalan kegyhely mennyezete és falazata vészesen elvékonyodott, azokat kőburkolással kellett megerősíteni. A Göreme-völgy ma a kilenc törökországi világörökség státusú helyszín egyike, felkapott látványosság. Ez egyre nagyobb problémákat is okoz; látni kell a turizmus negatív hatásait, amelyek egyrészt a helyiek mentalitásában, másrészt a tájban, harmadrészt pedig az építészetben jelentkezik látványosan.
Az ott megélt személyes élmények és tapasztalatok erősen árnyalták az iszlámról és a törökökről előzőleg alkotott képemet. Messziről könnyen okos az ember, közelebb kerülve minden egyre összetettebb, eltűnik a fekete és a fehér közötti éles határ.
Kép és szöveg: Horváth Soma
Orbán Viktor: Magyarország pólókirályság!
