Tudjuk a jogainkat!

Megrúgták hétfőn a mentőautót, vagy nem rúgták meg? Féltek a mentők, vagy nem? És ha igen: volt-e rá alapjuk? E kérdések kapcsán indultunk el Bicskére, ahol a hírek szerint a Szondy utcába csak rendőri kísérettel merészkedtek be a mentőszolgálat munkatársai. Végül nem történt intézkedés, mondhatni, „nincs is ügy”. A helyszínen járva viszont kiderült, nagyon is van.

Bicske, Szondy utca: hétfőn állítólag itt rugdaltak össze egy beteghez érkező mentőautót. A mentők rendőri segítséget kértek, a rendőrök ki is szálltak, de intézkedni nem volt miért. Az ügy elülni látszik, vér nem folyt, anyagi kár nem keletkezett. Itt véget is érhetne a történet, de a kisváros pérójában (cigány telepén) járva már árnyaltabb a kép. Addig viszont még keresztül kell jutni a városkán, és már ettől is számos tanulsággal lesz gazdagabb az ember.
Budapesttől 30 kilométerre balra letérünk az 1-es útról, Bicskén vagyunk. A Fejér megyei kisváros békésnek tűnik, egészen addig, amíg a templommal szemben lévő kis bolt előtt meg nem szólítunk egy középkorú hölgyet. – Nekem itt van a boltom, havonta 4500 forintot fizetek, amiből ezek segélyt kapnak. Ott isznak a kocsmában, nem is igen megy be más! – fakad ki az asszony, pedig jóformán még nem is beszélgettünk vele, éppen csak megkérdeztük, merre van a Szondy utca. – Én ezt meg is mondom nekik, találkozunk a boltban, én meg a fejükhöz vágom, hogy mit képzeltek ti! – folytatja.
– Mit tud a minapi esetről, tényleg nekiestek a mentőknek?
– Azt mondják, igen. De hát azon a környéken nem is csoda – érkezik a válasz.
– Mit beszél mamika? – ezt már egy hullarészeg, biciklit toló, lepusztult férfi kérdezi az asszonytól, akitől még mindig nem tudtuk meg, hol a Szondy utca.
– Te engem ne mamikázz, nem vagyok én a mamikád! Szidjátok a gádzsó mentőt, hogy miért nem ment időben? Hát hívjál cigány mentőt! Ja, az nincs? Miért nincs, he? – így folytatódik a beszélgetés. A férfi inkább tovatámolyog a 28-as Csepellel.
– Jöjjenek utánunk, mi is arra megyünk – szólítanak meg mások. Beülünk a kocsiba, követjük a kis Opelt.
Az egyébként rendezett városka szegényebb vidékén járunk, bár itt sem az a benyomásunk, hogy mindent felzabálna a mocsok. – Itt továbbmentek, jobbra az már a Szondy – szól ki a lehúzódott kocsiból alkalmi vezetőnk.
A Szondy utca: szegényes, bár viszonylag rendezett házak, földút, tele kátyúval. – Mi történt itt hétfőn? Tényleg összetűzés volt a mentőkkel? – kérdezzük három, az árok partján üldögélő cigány férfitól. Talán a legidősebb az, aki válaszol. – Addig maradjon, ameddig el nem mondom: itten, ha én lopok (közben magát böködi, hogy világosan tudjam, kire gondol), akkor nem az van, hogy az Oláh János lopott, hanem hogy a cigányság lop. Hát miért mondják, hogy a cigány lop, amikor csak én lopok? El vagyunk nyomva, ez a baj, urak demokráciája van – mondja a férfi. Hamar felmérjük: bár elgondolkodtató a cigány ember okfejtése, tőle nem tudjuk meg, mi is történt hétfőn. Maga küld tovább: „Menjenek arrébb, ott sokat tudnak, kérdezzenek bárkit!” A legtisztább, legszebb ház a vegyesbolt. Jólesne egy kávé, hátha van, meg aztán a bolt, a kocsma: mind kiváló tudakozóhely. Fiatal lány kukucskál ki a légyfogón, egy jó és egy rossz hírrel fogad: „Iskolába járok, nem voltam itt. Kávét pedig nem főzünk.” Gyorsan hírünk ment, kisvártatva felénk fut egy lányka, aki a papájához vezet, „mert ő mindent tud az ügyről”. Vörös István (képünkön) portájára lépünk be. Cigány férfi ül a szépen rendben tartott tornácon, félmeztelen, de élére vasalt nadrág van rajta, pocakja diszkrét jómódról tanúskodik. Cigarettára gyújt, modern mobiltelefonon ügyeket intéz, láthatóan a tekintélyesebbek közé tartozik. Az is: kisebbségi képviselő és a koalíció sorait is erősíti a kormánypárti önkormányzatban. Innentől ő a kalauzunk, a halottas házhoz is elvisz bennünket. Itt történt hétfőn, hogy egy férfi összeesett, a mentő megérkezéséig a nem cigány szembeszomszéd próbálta újraéleszteni. Aki – Vörös szerint – „egyébként úgy nyolcvan százalékig rasszista”. Nem értjük, hogyan lehet valaki csak bizonyos százalékban rasszista. Ráadásul úgy, hogy ő küzdött egy cigány ember életéért. De mindegy, jobbnak látjuk ezt nem firtatni. A halottas ház előtt megérkezésünk után szinte azonnal kisebb csődület kerekedik, pedig csak egy-két perce csaptuk be a kocsi ajtaját. – Pistaaa! – ordít be Vörös a szembeszomszédnak. Kijön a „nyolcvan százalékban rasszista” magyar férfi is, bár láthatóan feldúlt, nincs ínyére a sajtó jelenléte. Meg aztán el is felejtené már az egészet. A halottas ház lakói is megjelennek, de nem a gyász hatja át szavaikat, sokkal inkább az, hogy „hogyan hazudott a híradó” a mentőautó összerugdosásáról. A „nyolcvan százalékban rasszista” férfitól várják a felmentést, ugyan mondaná már el, hogy itt nem történt semmi ilyesmi. A magyar férfi erre nem hajlandó, kezdi is magára haragítani a cigányokat. – Én nem láttam, nem érted? Bent voltam a házatokban a testvérednél! – szakad el a cérna a férfinál. – Nem láttad, mert ki se dugtad az orrod! – rikácsol vissza az elhunyt nővére. – A bátyádat élesztettem, hogy jöttem volna ki?! – ordít most már a magyar férfi is. – Szépen élesztetted, há’ csak meghótt! – érkezik a válasz. – Nagyon kár volt idejönniük, én maradok itt, nem maguk, minek a felfordulást csinálni – fakad ki ellenünk is a magyar férfi. Aztán a néhány nem cigány Szondy utcai is felsorakozik. Ők elmondják, hogy a mentőket az egész utcán keresztül szidalmazták, a kocsiba bele is rúgtak, ütötték. A cigányok ezt dühöngve tagadják, azt mondják, „nem annyira”. Nem tűri el mindegyik elhangzott szavuk a nyomdafestéket. – Igen, én is ütöttem, de mondja meg, maga nem ütötte vóna, ha halódik a testvérje? – kér tőlem önigazolást az elhunyt nővére. A fő probléma – mint kiderül –, hogy a mentők késve érkeztek, „mert addigra már meghótt, a cigányhoz meg nem jön ki gyorsan”, aztán még negyven percig élesztették az elhunytat, hiába. – Ott feküdt a fődön, ahová összeesett, ott nyomkodták, negyven percig, hát disznó volt ez, hogy a fődön nyomogassák a mellyit neki? – hánytorgatja a mentő „bűnét” a cigány nő. – Meg minek kellett ide rendőrt hívni? Hát gyilkolt itt valaki? Aztán ráütöttünk az autóra, rá há’, de hát ahhoz már mingyár’ rendőrt kell hívni? – teszi még hozzá. Aztán az is elhangzik, hogy az „ilyen mentőnek a torkát kéne elvágni, mert hogy a rendőröket hívta, de még csak nem is szirénázott, úgy fordult be az utcába, úgy jött, mint a kicsi tetű”. (Az utcában egyébként személyautóval is csak lépésben sikerült haladnunk, annyira kátyús a földút.)
A „nyolcvan százalékban rasszista” embert – hiába próbált cigány életet menteni – kisvártatva már egyként támadják a romák. Az ok: a vita hevében már ő is elmondja, bizony sok a tanú rá, hogy a mentőknek volt mitől megijedniük a Szondy utcában. – Há’ ha ilyen rossz itt, minek költözté ide a Dallaszbú’? – esnek neki a magyar férfinak is, utalva korábbi, vélhetőleg panellakására. Mivel megemlítem, hogy a mentők negyven percig próbálták újraéleszteni a cigány embert, és a „nyolcvan százalékban rasszista” magyar férfi mellett is szólok, mert életet próbált menteni, nekünk is kijut a – fogalmazzunk finoman – ellenszenvből. Hogy nyomatékosítsák, kiestem a kegyeikből, végül felírják annak a kölcsönautónak a rendszámát, amelyikkel érkeztünk. – Tudjuk a jogainkat! Jól vigyázzon, mit tetszik írni, feljelentjük magát, ittenről nem írhat semmit! Maga meg ne fényképezzen! – kiabálja egy cigány asszony, aki korábban még hozzájárult a képek készítéséhez. Az indulati kitörések és a hangzavar kezd elviselhetetlenné válni. Egyre inkább azt érezzük, csak azért nem szabadulnak el jobban az események, mert a tekintéllyel bíró Vörös István úgy-ahogy rendet tud tartani a sajátjai között. Meg is teszi, de érezzük: ő sem örül már túlzottan, hogy meglátogattuk a pérót. Mindenesetre halvány képet kapunk arról, hogy a mentőre történő hisztérikus várakozás közepette milyen hangulat uralkodhatott itt. Jobbnak látjuk indulni, ameddig még viszonylag békében megtehetjük.
Másfél óra, mint egy pillanat, úgy telt el Bicskén, a Szondy utcában, cigányok és magyarok között. Fenyegetőzés, ordibálás, szidalmazás az egyik, szellemi-idegi kimerültség a másik oldalon. Ügy tehát nincs, mégis mindenki hibás: a mentő, mert várni kellett rá, és negyven percig élesztette az elhunytat, a rendőr, csak mert egyáltalán kiment a hívásra, a „nyolcvan százalékban rasszista” férfi, mert bár ő volt az első, aki segíteni próbált, a mentőrugdosás alól nem mentette fel a cigányokat, a fotóriporter, mert fényképez, az újságíró, mert újságot ír. Magunkra csapjuk a kocsi ajtaját, indítok, megfordulunk, közben az jár a fejemben: mi mehet itt akkor, amikor „van ügy”?