Vita az adókról – vitazárás nélkül

A vitazáró írójának az ilyenkor szokásos koreográfiát illik követnie. Elmondom hát, hogy a május 24-i írásommal indult adóvitához tizenkét hozzászólás érkezett, és megköszönöm a hozzászólóknak, hogy időt és fáradságot szántak a tárggyal kapcsolatos gondolataiknak a nagyközönséggel való megosztására. Megtettem. Majd elmondom, hogy a vita mennyire hasznos volt, hogy nagymértékben hozzájárult a problémák mélyebb megértéséhez, az álláspontok tisztázásához és közelítéséhez, a valódi döntési alternatívák kimunkálásához stb.
Nos, semmi ilyen nem mondható el. Ez a vita eredménytelenül zárult, a problémákat nem értjük mélyebben, az álláspontok nem lettek világosabbak, és tapodtat sem közeledtek. Nagyrészt egymás melletti elbeszélés folyt, klasszikus értelemben vett vitacikket csak Zara László adószakértő, a Magyar Adótanácsadók és Könyvviteli Szolgáltatók Országos Egyesületének elnöke írt. Persze sok figyelemre méltó gondolat, megállapítás hangzott el. Például Komár Lajos, miután elfogadta azon megállapításomat, miszerint adócsökkentéstől nem várható bajaink orvoslása, hozzáfűzte, hogy a gazdasági növekedés nekilendülése önmagában a költségvetés egyensúlyának helyreállításától sem várható. Vámosi-Nagy Szabolcs pedig kijelentette, hogy a befektetők szempontjai között az adóztatás csupán a negyedik-ötödik kérdés, ráadásul egy adóreform csak „korlátozottan és indirekt módon hat a gazdaságra”. Ennek viszont arra kell indítania a gazdaságpolitikát, hogy erőfeszítéseit az adózásnál fontosabb három-négy terület azonosítására koncentrálja, és azokon javítsa a befektetők közérzetét. Ez egyúttal válaszom Komár Lajos és Zara László írására, akik azt vetették szememre, hogy nem teszem világossá: ha szerintem nem az adócsökkentés, akkor mi a teendő. Erről valóban nem szóltam, mert cikkemmel azt a szinte teljes konszenzust kívántam megingatni (ezt Zara László rosszallóan vetette szememre), de legalábbis magam e konszenzuson kívüliségét dokumentálni, miszerint bajainkra legfőbb orvosság a kisebb újraelosztás, a kisebb adók, a kisebb állam. Ha a Magyar Nemzet adóvitája hozzájárul ahhoz, hogy a gazdaságpolitikai gondolkodásunk súlypontja az adóügyekről, ha fokozatosan is, de az állam és ezen belül a gazdaságpolitikai intézményrendszer minőségének és hatékonyságának kérdésére helyeződjön, akkor ez a vita mégsem volt eredménytelen. Ez azonban csak hónapok múlva derül ki. Amennyiben az őszi politikai idényt a gazdasági növekedés szempontjából sokadrangú, az adó- és a járulékmértékekre vonatkozó viták uralják, akkor e vitát utólagosan is joggal mondhatjuk eredménytelennek.
Az adóviták egyik problémája a szilárd váz hiánya. Bod Péter Ákos látszólag ellenemben külső kényszerekre hivatkozik, így a józan észnek és az EU normáinak ellentmondó nagyra duzzadt hiányra, ami azonban adócsökkentés-ellenes érv: addig, amíg az államadósság szintjét oly alacsony mértékűre nem szorítottuk, hogy pénzügyi stabilitásunkat irányából ne fenyegesse veszély, adócsökkentésről beszélni sem volna szabad. Vagyis hosszú évekig, talán egy évtizedig. Az államadósságnak a GDP 60 százalékában rögzített felső határa mint maastrichti kritérium csupán egy adminisztratív szabály, és nem pénzügyi stabilitásunk automatikus garanciája. A 40-50 százalékos szint azonban már nagy biztonságot nyújtana. A gazdaságpolitikának határozottan állást kell foglalnia abban a kérdésben, hogy az államadósság mértéke vagy az adócsökkentés élvez-e prioritást. Ha az előbbi, akkor az erőforrásokat arra kell koncentrálni. Lehet persze mondani, hogy is-is, de így semelyik irányban sem lehet határozottan lépni, és ismét húzd meg, ereszd meg játék kerekedhet belőle.
Bod Péter Ákos szerint környezetünk adóversenye is kihat ránk, mert ha „a szomszédokhoz képest érzékelhetően nagyobb a magyarországi vállalkozások adója, akkor a mozgékonyabbak, ha tehetik, máshova települnek”. Pontosan ezért vagyok híve annak, hogy az EU egységesítse az egyes országok számviteli rendszereit (konkrétan az adóalap számítási módját), és kötelező érvénnyel határozza meg a társasági adó minimumát. Csakhogy amikor adóversenyről esik szó nálunk, azon előszeretettel, de szakmailag teljesen tévesen a személyi jövedelemadók (szja) és a járulékok versenyét is szokás érteni. Valójában azonban a befektetőket csupán az élőmunka költségszintje érdekli, függetlenül attól, hogy esetleges munkavállalóik milyen közterheket viselnek. Helyesen mutat rá Krómer István, hogy az adócsökkentésnek gazdaságélénkítő és a foglalkoztatást növelő hatás tulajdonítása pusztán lobbiideológia.
Az adóreformot dilemmaként Botos Katalin írta le, aki szerint a gazdaságpolitikának Szkülla és Kharübdisz sziklái között kell áthajóznia, és bármelyikhez sodródik közel, összetöri magát. Vagy őszintén beszél az elkerülhetetlen reformok szükséges terheiről, de akkor kormányra kerülését kockáztatja – nyilvánvalóan a mai ellenzékre céloz –, vagy nem beszél őszintén, és kormányra kerülve óriási lesz a felzúdulás, miután elhangzik majd egy újabb őszödi beszéd. Amit szükségesnek lát, az a munkaadói járulékok csökkentése, mert ezzel óvható meg a munkaintenzív feldolgozóipari ágazatok versenyképessége, amelynek árát a jelenlegi és a jövendő nyugdíjasokkal fizettetné meg, valamint a szociális rendszer rászorultsági alapúvá alakításával.
A Botos-féle hasonlat véleményem szerint érvénytelen, a helyzetet nem szabad dilemmaként felfognunk. A globalizáció olyan szakaszában vagyunk, amikor a fejlődő országok – különösen a magát a világ műhelyévé alakító Kína – elkerülhetetlenül magukhoz vonzzák az alacsony képzettséget igénylő, tömeges betanított munkán alapuló ipari tevékenységeket. Nincs az a járulékcsökkentés, amellyel ezt kivédhető volna. De mindennek vége szakad egyszer. Úgy látom, hogy ez a kihívás a XXI. század közepéig elenyészik, amikorra az ottani munkaerő is olyannyira megdrágul, hogy a szállítási költséget figyelembe véve nem éri meg a termelés kitelepítése, a kiszervezés (outsourcing). Ennek a legutóbbi időkben már – az energiaárak növekedése miatt bekövetkező szállításiköltség-növekedésnek köszönhetően – vannak is jelei. Az biztosan mondható, hogy a folyamat túl van a tetőpontján, több multinacionális nagyvállalat feladta ez irányú terveit, sőt több komolyan gondolkodik termelőkapacitásainak hazatelepítésében. (Az okok között minőségi problémák is szerepelnek.) A kérdés az, hogy mit kezdjünk a következő kétgenerációnyi idő alatt azokkal a százezrekkel, akik a globalizáció legújabb fejezete nélkül a feldolgozóipar nagy tömegű betanítottmunkaerő-állományát adnák. (És ami nálunk jelentős mértékben a romák foglalkoztatási problémájaként jelentkezik.) De szó nincs arról, hogy háborgó tengerszorosban veszélyes szirtek között kellene áthajóznunk. Vihar van, amely véget ér egyszer, csak míg tart, könynyebben zátonyra futhat a hajó.
Egy adóvita zárszavának nem kötelező eleme, mégis szükségét érzem eljövendő adóvitákból lehetőség szerint kizárni néhány széles körben elterjedt tévhitet. Kiss Károly és Pavics Lázár ökológiai adóreformmal kapcsolatos elképzelései számomra végtelenül szimpatikusak, de mindaz, amit elérhetnek, közgazdaságilag nem egyéb, mint az energiatakarékosság ösztönzése, a környezetszennyező technológiákkal előállított termékek stb. megdrágításával, a fogyasztás visszaszorítása érdekében. Ők azonban ennél sokkal többet várnak az ökoadóktól, elsősorban azt, hogy lehetővé tegyék az élőmunkaköltség csökkentését. Aminél – kérdezik – „Van-e ma Magyarországon ennél időszerűbb feladat?”. Az OECD-országok tapasztalati szerint ugyanis a bérterhek egyszázalékos csökkentése – mondják – a munkanélküliségi rátát 0,1 százalékkal csökkenti, de Magyarországon – szerintük – akár 1,4-1,5 százalékkal is. Az ökológiai adóreform tehát nem csupán a mai és jövendő generációk életminőségét javítja, hanem a költségvetés bevételeinek csökkentése nélkül teszi lehetővé a bérterhek csökkentését, és ennek következtében a foglalkoztatottság növekedését. Ez az elképzelés ökoadók nélkül is él mint adóátrendezés. Eszerint csökkentsük a munkára kivetett adókat (szja és járulékok), cserébe növeljük a forgalmi (és fogyasztási) adókat, a kettő eredményeként a költségvetés bevételei változatlanok, miközben a munkanélküliség csökken, és a foglalkoztatottság nő. Csupán azzal, hogy megváltoztatjuk az adószerkezetet, számos embert úgy hozunk jobb helyzetbe (mindazokat, akik a munkanélküliek táborából a foglalkoztatottakéba kerülnek), hogy senkié nem romlik. Az ilyen megoldást nevezik Pareto-optimálisnak.
Csakhogy ez egyszerűen nem igaz. Ha a munkajövedelmeket (a munkaadó felől nézve az élőmunkaköltséget) az szja vagy a járulékok leszállításával csökkentjük, akkor a költségvetés bevételei csökkennek, miközben a munkavállaló nettó jövedelme (kereset) változatlan marad. A közgazdasági modellek világában a kereset egészét fogyasztásra költik, míg a tőkejövedelmek egészét – amely annyival nőtt, amennyivel csökkentek a munkajövedelmek – megtakarítják (felhalmozzák). A forgalmi adókat kizárólag a (végső) fogyasztó fizeti (míg a vállalatok a termelésük érdekében végrehajtott vásárlásaik forgalmi adóját visszaigényelhetik). Így a forgalmi adók megemelése a fogyasztást csökkenti. Vagyis nem igaz, hogy Pareto-optimális megoldásról van szó. Valójában mindenki helyzete romlott, kivétel azoké, akik a munkanélküliek táborából a foglalkoztatottakéba kerültek.
Persze csak akkor, ha az adócsökkentésnek van egyáltalán foglalkoztatást növelő hatása. Szerintem nincs: véleményem szerint az ezzel kapcsolatos becslések kivétel nélkül hibásak, legjobb esetben is félreértésen alapulnak. De ha nem is így lenne, akkor is tudnunk kell, hogy a munkavállalói jövedelem általános szintje egymást követő generációk tevékenységének eredményeként alakult ki, és az ország fejlettségének legtöbbet mondó jele. (Többet mind, mint az egy főre eső GDP.) Az állam – határozott álláspontom szerint – nem érezheti feljogosítva magát arra, hogy olyan adminisztratív-adózási eszközhöz nyúljon, mely visszavesz a munkavállalói jövedelemszintből. (Mint Krómer megjegyzi, a tőketulajdonosoknak sem jár ingyenebéd, az államnak „aligha az a feladata, hogy az erősebb fél érdekében avatkozzon be a piaci folyamatokba”.) Erre kizárólag a (munka)piacnak lehet „joga”, ahogy Magyarországon az 1980-as évtized utolsó éveitől 1993-ig történt. (Ez a példa nem kifogástalan, mert akkor még a legnagyobb munkaadó az állam volt.) Ha gazdasági válság következtében csökkenek a munkavállalók jövedelmei, azt piaci fejlemény.
Befejezésül szólnom kell Zara László írásáról, amely, mint említettem, az egyetlen klasszikus értelemben vett vitacikk, s amely egyes konkrét állításaim és javaslataim bírálatával foglalkozott. Lesújtó a véleménye a szuperbruttósításról (a bruttó bérek felbruttósítása a munkaadói járulékokkal). Kérdezi, hogy mi a célja, ha nem adó- és járulékcsökkentésre irányul, és következményeképp csupán más (nagyobb) számok kerülnének az adóbevallásba. Állítja, hogy a munkavállalók számára csak a „ténylegesen elkölthető összeg az érdekes … a béralkuk a valóságban mindig a nettó jövedelem növelésére irányulnak.”
Nem kétlem, hogy ez most így van, de elérendőnek tartom, hogy a munkavállalók saját jövedelmükhöz való viszonya megváltozzon. A munkavállalók munkavállalói jövedelmükről munkaadójukkal, az abból fizetendő az szja és járulékok szintjéről az állammal, illetve a mindenkori kormánnyal és törvényhozással szálljanak vitába. De ne keveredjenek a szerepek: ahogy a munkavállalóknak nincs közük a társasági adó szintjéhez (ez az állam és a munkaadók asztala), úgy az szja és a járulékok mértékét a munkavállalónak nem a munkaadóikkal kell megvitatniuk. A viszonyváltozással nagyban előrelépnék az adórendszerről, az állam feladatairól, az ehhez szükséges forrásokról folyó diskurzus racionalizálásban, ésszerű keretek közé szorításában. Szerintem ez a szuperbruttósítás melletti legfőbb érv. A szuperbruttósítás mellett szintén elkötelezett, de tőlem politikai-ideológiai értelemben roppant távol álló Mihályi Péter legújabb könyvében viszont az úgynevezett fiskális illúziót kiküszöbölésének eszközéül szánja (Miért beteg a magyar gazdaság? HVG Könyvek, 2008).
Zara László bértehercsökkentő adóreform melletti fő közgazdasági érve, hogy így kevésbé tőkeintenzív, az élőmunkát a jelenleginél nagyobb mértékben igénybe vevő, foglalkoztatás növelő beruházások történnek majd, szemben a mai helyzettel. Ez a gondolatmenet azonos az Oriens Kilábalás-tanulmányában szereplővel, melyet teljes mértékben tévesnek tartok (indokaim Ludd tábornok katonái című cikkemben olvashatók, június 28.). E ponton nyilvánvaló az érintkezés Botos Katalin gondolatmenetével. Csak míg Zara a magyar gazdaság technikai fejlődésének lassításáért száll síkra, addig Botos Kínával szemben próbálja bérversenyképesnek megőrizni – reménytelenül – Magyarországot.
Való igaz, hogy a sorok írójának az „eddig alkalmazott állami újraelosztás közgazdasági kategóriáját elvető nézetei teljesen újak, eddig senki által a világon fel nem vetettek”, de hát minden kezdődik egyszer. Újraelosztás – egy szociálpolitikai kulcsfogalomról szóló tanulmányom néhány hónapja jelent meg, és azzal sikerült kiakasztanom a szociálpolitikusi szakmát, s mint most kiderült, nem csak azt (Esély, 2008/3. szám; tanulmányomat vitairatként hozta a folyóirat, és lesz is vita). Úgy gondolom, hogy az államháztartástan nagyrészt elavult tudásanyagú, még gyermekcipőben járó szakma, amelyet ideje szemléletváltó forradalommal felfrissíteni. Ennek középponti eleme pedig a jelenleg használt újraelosztás fogalom újjal való lecserélése lesz.
Végül Zara megemlékezik arról, hogy a Gazdasági Versenyképességi Kerekasztal elfogadta és a kormány elé terjesztette adóreform-javaslatait, benne munkaadói tb-járulékok 8-10 százalékos, jól érzékelhető csökkentését. Ezt, sajnálkozik, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Veres János pénzügyminiszter udvariasan bár, de lesöpörte az asztalról, mert nem merték felvállalni a megvalósításuk során előálló érdeksérelmeket. Ezeken a hasábokon nem szokás jót szólni Gyurcsányról és Veresről, de én most megteszem: e kérdésben helyes döntést hoztak. Talán azt sem érdektelen megemlíteni, hogy mint a Nyugdíj- és Időskor Kerekasztal tagja, többedmagammal megrökönyödve hallottuk a társkerekasztal javaslatait, amely romba dönteni látszott azt a majdnem konszenzusos álláspontunkat, hogy betonozzuk be a nyugdíjjárulék szintjét, hogy az ne lehessen többé a (z adó)politika játékszere, és hogy az így fizetett járulékhoz köthessük a majdani nyugdíjakat.

A szerző szociológus, közgazdász