Középkorú férfit ütött agyon a második legnagyobb magyar város sétálóutcáján egy ódon épület által eleresztett gipszdarab. A nyolc kilogramm súlyú, gyönyörű akantuszleveles párkányelem húsz méter magasságból zuhant az áldozat fejére; a járókelők szerint még órákig látható volt az utcán a törmelék, valamint a vértócsa; a vértócsában ott ázott a szerencsétlen ember szemüvege. A szomorú eset szenzációként járta be a sajtót és a köztudatot.
Ám valójában nem az a szenzáció, hogy Miskolcon megtörtént a baj, hanem az, hogy nem történt meg eddig. Lepattan olykor egy-egy angyal orra vagy ajka, de súlyos darabok mostanában nem estek le emberre. Ez a szenzáció. Ha a sajtó valóban hírérzékeny volna, ilyen szalagcímeket láthatnánk: „Nem ütöttek agyon senkit lehulló vakolatdarabok a nyolcadik kerületben!” Ugyanis Budapest, Miskolc és egyéb patinás városaink régi épületei katasztrofális állapotban vannak. Amikor fölnézek az ódon házak felső szintjére, mindig összeszorul a szívem. A díszítés kiálló részei a leggyanúsabbak. Tartja őket a fal, de meddig?
Hát eddig. Most megtörtént. Jelzést kaptunk felülről, ami azt jelenti, hogy egy korszaknak vége. A paradigmaváltást mutatja a miskolciak megváltozott viselkedése is: azóta abban az utcában nem lépnek a járdára, inkább az út közepén futó villamossínen közlekednek. (Elég groteszk, hogy a sínen járni biztonságosabb, mint a járdán.) Azonban nyilván ők is tudják, hogy nem élhetik le az életüket a járda helyett villamossínen közlekedve. Muszáj megoldani a problémát, de előbb rá kell jönni a valós okokra.
A valós okokat nem annyira a statika és épületfizika, mint inkább a szellemtörténet és a metafizika körében kell keresnünk. A probléma gyökere nem más, mint a nagy közös felelőtlenség; vagyis hogy nem érdekelnek bennünket régi értékeink, főleg, ha nincsenek közvetlenül a szemünk előtt. Bár a fölfelé tekintés képessége a Homo erectus anatómiai sajátsága, sajnos a modern városlakó (homo urbanus) már csupán horizontálisan szemlélődik. Eleink tekintetét még nem nyűgözték le a kirakatok, a közlekedési lámpák és a merész dekoltázsok, ám a mai ember a kirakat-, lámpa- és dekoltázsperspektívában vesztegel. A homo urbanusnak sem ideje, sem kedve a lelki alpinizmushoz, hogy föltornássza tekintetét az épületek felső szintjére. Pedig érdemes volna. Városépítő eleink hihetetlen formagazdagsággal díszítették a felső szinteket, s ezzel nem verebeket és galambokat akartak gyönyörködtetni, hanem önmagukat s persze az utódokat.
Vagyis minket.
Eleinknek ugyanis szokásuk volt „utókorban” gondolkozni. (Figyeljük meg, ma milyen archaikusan cseng ez a szó!) Ez szorosan összefügg a szemlélődés irányával. A mai városépítők többnyire nem látnak előre sem, fölfelé sem, hiszen az utánunk jövőkért érzett felelősség az olyan magasztos dolog, olyan „emelkedett izé”, olyan „morális hogyishívják” – mindenesetre jócskán fölötte van a kiadás-bevétel-határidő korlátozta látómezőnek. Aki viszont fölfelé nyitott, az a jövő felé is nyitott. Vagyis: képes gondolni az eljövendő nemzedékre. Eddig azért nem estek senkire régi épületeink díszítőelemei, mert annak idején úgy helyezték oda őket, ahogy kell a következő nemzedékek védelme érdekében. Ma? Néhány esztendős épületekről pereg a vakolat, lógnak a kilincsek, bénán fittyennek le az ablakszárnyak. Valamelyik csapadékosabb télen sorra szakadtak be a szupermarketek, mert nem bírták a hó terhét. Nemrég épített felüljárók, hidak repednek meg, az utakról már nem is szólva. Egy átlagos mai építőanyagra tizenöt–húsz év garanciát vállal a gyártó. És mi lesz utána?
Azonban városépítő atyáink sem voltak annyira paternalisták, hogy az örökkévalóságig törődtek volna az utánuk jövők biztonságával. Biztosan úgy gondolták: néhány emberöltőt elgyönyörködtetnek a díszes párkányok és párkák, az őzszemű kariatidák, a rakoncátlan puttók, a dagadó izmú Atlaszok és mindenféle gipszistenek, s majd az ükunokák nemzedéke renoválgatja, rendbe hozogatja őket. Tévedtek. Mi nem renoválgatjuk, nem hozogatjuk rendbe őket, rájuk se nézünk. Inkább nyitunk a földszinten valami kereskedést jó nagy kirakattal. Inkább építünk üvegcsarnokokat, vaspalotákat, dísztelen épületszörnyeket; inkább megépítjük magunknak az új lakótelepek színes luxusbörtöneit.
A fönti világ túl mesze van. Eleink is, utódaink is túl messze vannak.
És akkor tessék: a felső szintről érkezik egy üzenet. Kemény, félreérthetetlen üzenet. A miskolci eset nem csupán egyetlen ember tragédiája; az ember, a posztmodern ember, a mai városlakó tragédiája. A miskolci baleset velünk történt. A mi szemüvegünk is ott ázik a vértócsában, vakolatdarabok között.
Azonban van egy hatalmas előnyünk a konkrét eset áldozatával szemben. Mi még föltehetünk egy másik szemüveget…
Keresztrejtvény
Napi sudoku
