Szolnokon él Szabó László történész, néprajzos, nyugalmazott egyetemi tanár, az oszét–jász rokonság egyik kutatója és avatott ismerője. Előadásában hatalmas ívű eposz résztvevői lehetünk, ha elindulunk a ma már kis létszámú kaukázusi nép múltjától a magyar Alföld északi térségéig. A magyarországi jászokról ma elfogadott vélekedés, hogy a tatárjárást megelőzően a kunok segédnépeként érkeztek a Kárpát-medencébe, és itteni történetük mindig szorosan kapcsolódott e török eredetű harcias nomád nép históriájához. Először Károly Róbert idején említi őket külön egy oklevél, és még a XIX. században élt kutatójuk, a nagy tekintélyű Gyárfás István is félremagyarázta – számos kitűnő megállapítása mellett – nevüket s vele eredetüket is. Csak az azóta eltelt idő, Melich János, Gombocz Zoltán kutatásai és a neves turkológus, Németh Gyula munkássága segített tisztázni a jász nép és az oszétok kapcsolatát, fölvenni a Kaukázustól a brit partvidékig nyúló színes és mozgalmas históriájuk fonalát.
Az oszétokat először Krisztus előtt ezer évvel említik a kínai krónikák. Ekkor az Aral-tóba torkolló Csu folyó mentén éltek iráni nyelvet beszélő törzseik. Később a források egy Kr. e. 700 és 500 között fénykorát élő Kang-kü nevű birodalomról szólnak, amely legnagyobb kiterjedése idején Perzsia északi részét is magába foglalta. A régészeti leletek letelepedett, nagy városokban lakó, írásbeliséggel rendelkező, öntözéses földművelést folytató népről mesélnek. Nevük, az asz vagy aszi ebből az időből maradt fenn iráni feliratokon, amely szó a későbbi orosz krónikákban alakult jásszá a nyelv sajátosságai miatt. Közülük indult útjára a vallásalapító Zoroaszter, akinek a török népek samanizmusától különböző, a jó és a rossz, a sötétség és a világosság ellentétén alapuló dualista tanai a kereszténység előképével ismertették meg követőit. Ennek köszönhetően vált szinte egyeduralkodóvá körükben a bizánci rítusú kereszténység a nagy monoteista vallások közül.
Birodalmukat a hunok zúzták szét, de a nép nem tűnt el állama pusztulásával. Több irányban szétszóródott, egy része a Kaukázus bércei között, jelenlegi lakhelyén vert tanyát. A ma ott élő oszétok végül három nép fizikai és kulturális összeolvadásából alakultak ki. Az aszik a Kaukázusban először a bronzkorból megmaradt kabán kultúra népével keveredtek, végül a rájuk települő szkíták érkezésével fejeződik be néppé válásuk folyamata. Innen már a történetírás atyja, Hérodotosz segítségével követhetjük nyomon sorsukat, s az biztos, hogy a mai oszétok saját történelmük emlékének tekintik az ő szkítákról szóló tudósításait. Oszétia népét, attól függően, hogy nyugati vagy keleti híradások szólnak róluk, alánoknak is nevezik. Már ezen a néven érik el a Kaukázusból kirajzva több hullámban a Kárpát-medencét. Először a római uralom idején jelennek meg ezen a tájon, hogy a birodalom zsoldosaiként eljussanak még Britannia földjére is.
Szabó László történész ezen a ponton érdekes momentumra hívja fel a figyelmet. Mint mondja, az újabb kutatások új fénybe helyezhetik az Angliában széles körben ismert mondákat Artúr királyról, a kerekasztal lovagjairól vagy akár magát a Grál-legendát is. Ezek az elemek ugyanis kivétel nélkül megtalálhatók a kaukázusi oszétok mondavilágában, akiknek az egykori Britanniába érkezéséről ugyan tudósítanak források, de visszaútjukról vagy bármiféle nyugat–keleti irányú kulturális áramlásról eddig sem tárgyi, sem egyéb bizonyítékok nem kerültek napvilágra. A Grál-legenda esetleges kaukázusi eredetének tisztázása mindenképpen színesítené Európa történetét.
A hazai jászok származása kapcsán folynak viták arról, hogy a Kárpát-medencei alánok népként megélhették-e a magyar honfoglalást. A régészek egyik csoportja erősen tiltakozik a jászok és a korábban itt élt alánok közötti genetikai folytonosság ellen, mások nem zárják ki ennek a lehetőségét. Selmeczi László jászsági ásatásai annyit kétségkívül bizonyítanak, hogy a Kaukázusban maradt, időközben kun fennhatóság alá került oszétok egy része érkezett Magyarországra a tatárjárás előestéjén, miután a Kalka folyó melletti csatában a tatárok megsemmisítő vereséget mértek az egyesült kun és alán seregekre. Az ő maradékaik lépték át hosszú vándorút végén a határt IV. Béla hívására, s telepedtek le végleg a Kárpátok ívén belül.
Hazai történetükben is mindvégig éreztette hatását a két nép, a török eredetű, lovas nomád életformát folytató kunok és az eredetileg elsősorban földművelő és iparos nép, a jászok eltérő életformája. A keleti törzsszövetségeken belül igen gyakori volt egy harciasabb nomád és egy városiasabb közösség együttélése – ez történt itt is. A jászok városépítő hajlamának emlékét őrzi a vándorlásuk során alapított romániai, eredetileg Jászvásárt jelentő Iasi neve is. Magyarországon mindenesetre a jászok igyekeztek elszakadni, mind távolabbra húzódni a kunoktól, míg szabadságuk XVII. századi elvétele, végül a közös önmegváltás máig hatóan újból egybe nem kovácsolta őket.
Szabó László hozzáfűzi, hogy a jász szó valódi jelentését, eredetét, a keletre vezető első hiteles szálat a szláv nyelvek tudósa, Melich János bogozta ki. Orosz forrásokon alapuló kutatásai eredményét 1912-ben tette közzé, innen indultak a tapogatózások a Kaukázus irányába, Gombocz Zoltán és Németh Gyula turkológus munkássága révén. A jászok történetének és oszét rokonsági kapcsolatának tisztázásához a hatalmas lökést az ötvenes években előkerült nyelvemlék, egy néhány tucat szót tartalmazó jász szójegyzék adta. A Batthyány-levéltár iratának hátoldalán lévő kis szótár, amely 1422-ben készült egy jászok közé induló szerzetes számára, világossá tette, hogy a magyarországi jászok időközben feledésbe merült nyelve az oszétiai digori nyelvjárás édestestvére. A nyelvi rokonság mellett azután Selmeczi László már említett ásatásai antropológiai bizonyítékokkal is alátámasztották az oszétok és a jászok közötti közeli rokonság vitathatatlan tényét.
Szabó László testvérével, Istvánnal, a szolnoki Damjanich János Múzeum történészével már a jászok révén jutott el a messzi Oszétiába. A történész az egyetem elvégzése után Szolnokra kerülve kezdett foglalkozni a jászok néprajzával, történetével. Az általa kidolgozott társadalom-néprajzi kutatásait ültette át a gyakorlatba etnikumuk vizsgálatával, amikor a Magyar Tudományos Akadémia vendégeként Magyarországra érkezett két kutató 1977-ben, Magomedov Dél-Oszétiából és Kalojev Észak-Oszétiából. Ők Harmata János révén kerültek kapcsolatba Szabóval és Tóth Jánossal, a jászberényi Jász Múzeum igazgatójával. Szabó László tanulmányait ők vitték magukkal Oszétiába az ottani tudósok korelnökéhez, a kilencvenesztendős Abajevhez, amit azután a Szabó testvéreknek szóló meghívás követett a kaukázusi országba.
Látogatásuk után kezdődtek a tudományos kapcsolatok, amelyeknek nem kedvezett az azóta eltelt idő meg az ottani vidék bizonytalan helyzete sem. A kilencvenes években még EU-s támogatással elindult az alánok útjának nevezett program, amely e nép egykori vándorlását kívánta végigkövetni a Kaukázustól az óceánig, s hazai állomásai Szolnok és Jászberény voltak – de az akkor tervezett kutatócserék nem valósultak meg az anyagi feltételek hiánya miatt. A jászberényi múzeumban a Tóth Jánost követő Bathó Edit múzeumigazgató is igyekezett ápolni a kulturális kapcsolatokat, nem utolsósorban a néptánc révén, de jelenleg itt szintén nem tapasztalható áttörés. A két nép együvé tartozásának legkézzelfoghatóbb jele az oszétok legfontosabb hőskölteményének, a 3000 éves Nart eposznak megjelentetése Kovács Béla fordításában. Szabó László lehetőségeihez képest a mai napig figyelemmel kíséri az oszétiai eseményeket, főleg interneten követve az ottani sajtót és egyéb híradásokat.
Kinti benyomásairól szólva elmondta, hogy Oszétia ugyan évszázadokig Grúziához tartozott, majd egy részét Oroszországhoz csatolták, de az oszétok életformájukban és testi jegyeikben is erősen eltérnek mind az oroszoktól, mind a grúzoktól. A szolnoki utcán az égvilágon senkinek nem tűnne fel egy oszét megjelenése, semmiben sem különbözne egy jásztól vagy magyartól. Mentalitásuk ellenben nem sok jót ígér azoknak, akik erővel próbálnak érvényesülni hazájukban. Az oszétok zöme a kevés számú város mellett eldugott, megközelíthetetlen, katonailag bevehetetlen falvakban él, amelyeket az év jó részében járhatatlan utak kötnek össze, s ahol minden szükségessel rendelkeznek a kiterjedt csempészet révén. A Kaukázust nem lehet meghódítani, ott csak háborúzni lehet, ahogyan évszázadok óta csaknem szünet nélkül történik is. Ebben a különös történelmű világban sajátosan rakódtak egymásra a múlt rétegei. Az oszét párttitkár hajlongva veti a keresztet a Szent György nevét viselő hegycsúcs előtt, majd nagyokat iszik a néhai diktátor, Sztálin emlékére. Az erőnek pedig módfelett él a tisztelete, amit a közismerten despotikus vezetők megbecsülése is jelez. Sűrűn emlegetik az erős embernek tartott Andropov néhai pártfőtitkárt, s nem véletlenül vannak tele az oszét házak udvarai gyakran életnagyságú aranyozott gipsz Sztálin-szobrokkal. A népek nagy barátját ugyanis anyai ágon oszét eredetűnek tartják, s emlékének tiszteletén gond nélkül, testvériesen megosztoznak a grúzokkal.
bevándorlás
Mindent felforgat a bevándorlás
