Ha van akarat, van remény

A monoki falukutató táborban, amelyet a Demokratikus Hálózat nevű, újsütetű baloldali ifjúsági szervezet hozott tető alá, kiderült: a legfontosabb kérdésekben, mint a magyar megmaradás, a magyar vidék jövője, az ellentétes politikai meggyőződésű emberek között is létezik valamiféle közös nevező. Élni akarunk mindahányan, és a jelenlegi politikai elit képtelen arra, hogy ezt lehetővé tegye számunkra. Ennyi a tanulság, és ez, ahogy mondani szokták, nem is kevés.

Mindenki lázban égett Mono-kon a falunap és a reneszánsz fesztivál előtt: kisgyermekek – romák és nem romák – rohangáltak profi jelmezeikben, a másnapi színházi előadásokra készülve. A szülők kortyolgatják az ez idő tájt még langyos italokat a kinyitni készülő büfében. A polgármester is izgatott, pedig már túl van a nehezén, sikerült elhárítani a valódi régészeti szenzációval kecsegtető, a reneszánsz kastély alatt húzódó, kiterjedt pincerendszert veszélyeztető csőtörés következményeit.
Szepessy Zsolt szívesen látta az ifjú baloldaliakat is, akik falukutató tábort szerveztek Monokon erre a hétvégére. Az eseményt kiemelt médiafigyelem kísérte, ezért aztán a prominens MSZP-s politikusok nem is jelentek meg, a szervezők kérésére, akik azzal indokolták döntésüket, hogy szeretnék „depolitizálni” a rendezvényt. Lehet, hogy ezúttal jó döntést hoztak. Ugyanis a Demokratikus Hálózat falukutatói, a polgármester és a résztvevők között megjelenő jobboldali sajtómunkások – nélkülük – szót értettek, képesek voltak egy asztalhoz ülni. A főzés és borozás közepette kiderült, hogy például Kalmár Szilárd, a hálózat alelnöke – aki 2002-ben, a választások előtt arról híresült el, hogy ő kezdeményezte a templomokban elhangzó szentbeszédek politikailag korrekt ismérvek szerinti megfigyelését ifjú baloldaliak által – például nem szeretne „öltönyös, dizájnnyakkendős szoci” lenni. Szavai szerint szeretne igazi baloldali értékeket képviselni. Ez számára valódi küldetés. Mint fogalmazott, ezen a téren, sajnos, a mai balliberális kurzus alatt is komoly hiány van, az ő szerveződésük célja ennek pótlása.
A táborban elhangzottak azt bizonyították, most már mindenki tisztában van azzal, hogy a politikai, anyagi tabukon túllépve az elszegényedés, az ezzel járó fokozódó társadalmi feszültségek a következő évtizedekre kiható, legfontosabb problémát jelentik.
A megoldás pedig bonyolult. Ahogy elhangzott, mind a társadalom alapvető struktúrái, mind a finanszírozási rendszer hibás. A Szociális Charta munkatársa, Czöndör Gyula előadásában a monoki példa jogi anomáliáira hívta fel a figyelmet, és arra, hogy a munkahelyteremtés a legfőbb ügyünk. Szerinte Monok rossz példa, rossz megoldás, alapvetően rossz modell. A megjelentek között ez az állásfoglalás vitát váltott ki.
Szó esett „megélhetési bűnözésről” is. Egy dolog biztosnak tűnt, a probléma súlyát mindenki érzékelte, bár a megoldási javaslatok radikálisan eltértek.
A falubeliek körében is téma természetesen a „munkáért segély” kérdése. Lakatos Dezsőné szerint ez teljesen normális ötlet. Igaz, hogy a faluban élő asszony férje immár húsz éve dolgozik, úgyhogy ő és családja sohasem szorult segélyre, de azt mondja: borzasztó látni, ahogy a segélyosztás napján az OTP előtt ott állnak az uzsorás behajtók, akik elveszik az emberektől a pénzt. Azt is mondja, ő például nem rajong a polgármesterért, de az uzsorások és a segélymaffia elleni fellépését értékeli.
A pörkölt feltálalása előtt mindenki a pálinkaerősségű szociális rendszer fenntartásáért fohászkodott, miközben a faluban már zajlott a fesztivál.
Reneszánsz napok, immár harmadszorra. Ahogy a polgármester mondja, egyre többen figyelnek fel erre az eseményre, a település számára kitörési pont lehet a turisták idecsalogatása. Ugyanis a többség számára az a lehetőség, hogy Miskolcra vagy Szerencsre lehet járni dolgozni – ha éppen akad munka –, és a tartósan munkanélkülieknek sokszor olyan helyzetben vannak, hogy még a buszbérletet sem tudják kifizetni.
A reneszánsz napok egyik fő műsorszáma, a Vörös malom bemutatója nagyon jól sikerült. Ahogy a polgármester fogalmazott, ezek a fiatal színészek valójában profik, csak nem keresnek annyit, és nem ír róluk a bulvármédia… Ám az este mégsem végződött happy enddel: a rendőrségnek is akadt munkája. Eltűnt egy mobiltelefon arról az asztalról, ahol a polgármester, a balos fiatalok, az újságírók és egy fiatal roma fiú beszélgettek, ismerkedtek. A telefont a fiatal roma vitte el. Pillanatok alatt lebukott. Édesanyja, miközben a rendőrökre vártunk, azt hajtogatta, hogy az ő családjuk „nincs erre rászorulva”, hiszen havonta majdnem háromszázezer forintot kapnak, mivel huszonkét gyereket nevelnek. Tizenegyet a jelenlegi párja hozott a házasságukba: miután a felesége meghalt, akkor kerültek össze. Tizenegyet pedig ő szült, szintén egy előző kapcsolat gyümölcseként. Az első gyermekének világra jövetelekor 16 éves volt. „Szellemi fogyatékos ez a szegény fiú, nem tehet róla, hogy ilyeneket csinál” – hajtogatja a polgármesternek nevelt fia lopási ügyéről. A fiú egy szót sem szólt, csak állt a kerítést támasztva. Az atrocitás azért nem rontja el a hangulatot. Jó látni, ahogy gyerekek és felnőttek, romák és nem romák, művészek és földművesek, segédmunkások, gazdagok és szegények együtt dolgoznak, játszanak, mulatnak. Ez igazi közösségszervező erő, amely megteremti az alapját annak, hogy ne egymással szemben, hanem egymás mellett meneteljünk. Ha van akarat, akkor van remény – most hétvégén kiderült, erről is szól a monoki példa.