Itt közöny, ott mosoly

Hvar kikötőjét keleti irányban elhagyva a kora délutáni, izzó, 34 fokos hőségében baktatunk fel a kitáblázott Del Primi „turista ügynökséget” keresve. A keskeny, meredek betonlépcső mindkét oldalát félig vakolatlan családi házak, befejezetlen, de vendégekkel zsúfolt nyaralók övezik. Száradni kitett strandtörülközők alatt az építkezéshez használt talicskák. Virág sehol. Az irodát a húszas éveinek közepén járó, rendkívül szívélyes házaspár vezeti. „Hvarban csöndes szállodaszoba? Nincs. A városon kívül még a Podstinében van egy tengerre néző szoba, kétezer kunáért”. Azaz mintegy 66 ezer forintért.
Az utazási iroda tulajdonosai – hangsúlyozva, hogy kizárólag a hirtelen támadt szimpátiából teszik – megígérik, addig telefonálnak, míg nem találnak egy légkondicionált apartmant. A félórás telefonálás után végre találat: egy éjjelre 150 euróért. Az apartmanban szappan nincs: nyilván annak az ára is a hasznot csökkenti. A korábbi idők horvát tengerpartja, az egykori mosoly és jókedv mintha a múlté lenne: a komoly, biztos és kiszámítható „kaszálás” hangulatromlást, közönyt, és az árral nem azonos szolgáltatási értéket eredményezett.
Mint a Del Primi tulajdonosa által ajánlott „legjobb kikötői halvendéglő”, a Gariful csak foglalással elérhető asztala, ahol a vegyes, ordítóan friss halakkal megrakott tálért és a sziget kétségtelenül legjobb „Grk” (görög) fehérboráért két személyre 38 ezer forintnak megfelelő kunát számláznak.
A 68 km hosszú, 10 km széles Hvaron az azonos nevű „fővároson” kívül érdemes megnézni az álmos Stari Gradot. A legfőbb nevezetességhez, a hajdan latinul és horvátul költő Petar Hektorovic házához sem kalauzol egyetlen tábla sem. Az 1569-ben befejezett dalmát stílusban épült palota 11 és délután öt óra között sziesztát tart. A kihalt téren, a déli rekkenő hőségben angol biciklis lányok tanácskoznak a zárt bejárat előtt.
Unott fejrázás: szoba nincs
Aki Hvar helyett Korcsula szigetén próbál szállást találni, annak jó tudnia, hogy az autót is szállító komp hetente csak kétszer jár. Az átkelés ára egy autóra, két személyre mintegy 35 000 forint. Marco Polo állítólagos születési helye, a mini-Dubrovniknak is nevezett, lélegzetelállítóan szép Korcsulán a szállodák és apartmanok terén a helyzet még Hvarnál is vigasztalanabb. A recepciósok unott arccal közlik, hogy „szoba nincs”. Csakúgy, mint a magánházaknál. Még szerencse, hogy Korcsuláról 15 percnyi kompúttal érhető el Orebics, a Peljesac-félszigeten lévő kikötő. Szoba ott sincs. A félsziget végén két varázslatos falu csábítana el bennünket. Utolsó előtti állomásként Stont érjük el, ahol a dombra pillantva alig hiszünk szemünknek: mintha a kínai falat látnánk. Az összesen öt kilométer hosszúságú, XIV. században épült erődrendszer védte egykoron Stont és a közvetlenül hozzá csatlakozó Mali Stont. Az igazi mediterrán hangulatot árasztó falucska védett, nyugodt öblében osztrigát és kagylót tenyésztenek.
Alkonyodik, és elhatározzuk, hogy lehorgonyzunk. Mali Stonon a kicsi, exkluzív Ostrea szállóban – ahol egy szoba ára 30-40 ezer forint – minden hely hetekre előre foglalt. Végigjárjuk a falu házait. Az eredmény ugyanaz, mint korábban: egykedvű fejrázás. Indulunk a szárazföldre, ahol nyugati irányba, Split felé fordulunk.
A békebeli Hercegovina
Mivel az üzemanyag fogyóban, a bosznia-hercegovinai határ előtt feltankolunk a méregdrága horvát kútnál, attól félve, hogy a határ után még többe kerül literje. A határ hercegovinai oldalán ér bennünket az első meglepetés. A határőr útlevelünkre pillantva vetve széles mosollyal int át. Néhány méter és újabb meglepetés: a benzinkútnál a KM-ben (konvertibilis márka) megadott benzinár nemhogy a horvát, de még a magyar és nyugat-európai áraknál is alacsonyabb.
Mintegy 15 km hajtás után érjük el a fotóalbumba illő Neumot. A tengerparti városka azonos nevű szállodájának recepcióján egy jó kedélyű hölgy a már-már reménytelenül feltett „szoba?” kérdésre könnyed igennel válaszol. 75 euró magyaroknak, mondja, kézi számológépébe rejtélyes kódokat ütve. „Sajnos nem légkondicionált”, feleli az újabb kérdésre, de semmi baj, nyugtat meg: „50 euróért nagyon szép szobát tudok a házunkban. Menjenek csak előre vagy száz métert, a férjem már várni fogja magukat”, mondja és máris felkapja mobilját.
Úgy teszünk. A horvát átlagvilláknál messze jobb vendégház kis recepciós pultján törkölypálinkák várnak vevőre. A házigazda arca felragyog, amikor kiderül, tesztelni szeretném a minőséget. Hogy a kóstolásért pénzt fogadjon el? Csak nem akarom megsérteni?
Elhatározzuk, nem egy, hanem négy éjszakára maradunk. Neum valóban stratégiai pont: nemcsak Mali Ston és Dubrovnik, de Mostar és a Neretva deltája is „karnyújtásnyi” távolságban. Neumban reggelizni igazi időutazás az árakban: két, háromtojásos rántotta, kefir és négy, majdnem olasz minőségű eszpresszó 7,5 euró. A helyi pénz mellett a kuna és az euró Bosznia-Montenegróban egyébként hivatalos fizetőeszköz. Csupán arra kell ügyelni, hogy a közös európai pénzt kedvezőbb kulccsal számolják a kunához képest, mint Horvátországban, azaz euróban érdemes fizetni.
A mágnesként vonzó Mali Stonba visszacsorogva és a határt ismét akadálytalanul átlépve, megállunk a falu táblája előtt az egyik út menti osztrigaárusnál. Egy fél tucat, helyszínen kibontott osztriga citrommal együtt négy euró. Ami a minőségét illeti, a benne érezhető kis, magszerű keménység a nyugat-európai piacokon eladhatatlanná tenné. A csöndes Mali Ston mérföldekkel legjobb vendéglője a Kapetanova Kuca, amely napvédővásznas, széljárta, nyugodt hangulatú terasza pár méterre kezdődik a parttól. A tintahal fekete levével készült, kagylókkal és rákokkal terhelt rizottó felejthetetlen élmény, csakúgy, mint a valószínűleg világrekorder nagyságú vegyes haltál. Ez vagy nyolcvan centiméter hosszú, ovális tálra jó ízléssel válogatott és elhelyezett grillezett halak és rákok olyan tobzódása, amelynek láttán a vendégek a tálat evés előtt önfeledten fényképezik. Egy kétszemélyes ebéd ára – a vendéglő kitűnő, fél liter házi borával együtt – mintegy 18 ezer forintnyi kuna.
A Neretva deltája mentén
Aki Mostarra kíváncsi – aki nem, azzal vélhetőleg nincs minden rendben –, és nem északról, Szarajevóból, hanem a tengerpart felől haladva közelíti meg, a Neretva gyönyörű deltája mentén visz el útja. A falvakban a házak színvonala ezen az útvonalon semmiben sem maradnak el a dalmát övezetben épülteknél, nem is szólva a magyar falvak házainak átlagos színvonalától. A Neretva mentén haladva érdemes megállni az ódon Pocsitelj faluban, ugyanis az út mentén a helyiek házi termékeket árulnak. Az árak elképesztően alacsonyak: másfél kiló szőlő, egy nagy üveg akácméz és két liter, hibátlan, házi törkölypálinka (literenként öt euró) 13 euróba kerül. A „grappa” kóstolását eredeti módon oldják meg: az üvegből az azt elzáró fémkupakba öntenek egy nyeletnyit.
A határ után 56 kilométerre érjük el Mostart, Hercegovina fővárosát, ami Európa középkori ottomán építészetének páratlan kincsestára. A város szörnyű elpusztítása után másfél évtizeddel az ott élő három közösség elszigetelten él egymástól: a katolikus horvátok, a többséget alkotó bosnyák muzulmánok és az egyfajta döntőbíró szerepet játszó ortodox szerbek.
A hegyek által körbezárt Neretva-parti városban a visszafogott, kitűnő ízléssel restaurált kávézók, vendéglők és a korabeli hangulatot sugárzó épületek nem tudják elrejteni a kézzel tapintható feszültséget, amelyet a híd muzulmán oldalára – bal part – telepített fakabát és az előtte strázsáló rendőr is jelképez. A mementónak meghagyott, irgalmat nem ismerően szétbombázott néhány épület és a makulátlanul rendbetartott, szinte mindenütt jelenlévő temetőkből ágaskodó fehér márvány sírkövek megszámlálhatatlanul sok, az 1992– 1995-ös háborúban megölt fiatalnak adnak örök nyugvóhelyet.
A csúcslátványosság természetesen a horvát bombázás áldozatául esett, messze földön híres Öreghíd. A XVI. századi hidat tíz évi, pompás munkával, magyarok segítségével állították helyre 2004. július 23-án. Az UNESCO világörökség- listáján szereplő mostari híd mintegy tíz mészkőtömbjén tavaly júniusban több, kisebb földrengés repedéseket okozott, de azokat szakértők már megjavították.
A híd muzulmán oldalán fotókiállítás látható az elpusztított városról. A tárlatról a hídra lépve a múltból azonban semmi se látszik: a helyi srácok a szédítő magasságból ugranak a folyóba, mint a háború előtti időkben. A folyó mindkét, meredek partján üzemelő vendéglők a hídra néző legjobb megfigyelőhelyek. Az árak valóban hihetetlenek. Aperitif, sör, kétfajta bor, előétel és a Neretvából fogott pisztráng két személyre 35 euró. Mosztárban minden elsőrangú: a fagylalt meszsze jobb, mint Olaszországban, és a „buybook” könyvesbolt-kávéházban a kínálatnak Nyugat-Európa nagyon sok „kultúrvárosában” nehéz lenne a párjára akadni.
Mostar a Pepsi ellen
Esteledik, és visszafelé sétálunk a hídon. A muzulmán oldalra érve hirtelen nagy erejű zene üti meg a fülünket. A széles lépcsőben a Neretva partjától merőlegesen el- és felfelé vezető utcában a Pepsi egy bár elé tette ki a történelmi környezetben bántóan ható műanyag asztalait. Noha mindenütt sűrű tömeg, a Pepsi asztalok mellett és a bárban – ahová kíváncsiságból „emberszámlálásért” benézünk – szó szerint és túlzás nélkül senki. A várostól idegen test elleni automatikus bojkott – hogy valamilyen idézhető mondatot is írjunk a balliberális lapoknak – elmélyíti a hirtelen támadt szerelmet Mostar iránt.
Alig néhány méterre már éppen nyit az Ali Baba diszkó. A hatalmas, eredeti barlang bejáratánál felirat: Szézám, tárulj! A fáklyáival, széles táncparkettjével, sejtelmes világításával „ördögien” jól megvilágított szuperszéles bárpult bármelyik világvárosban is fél kézzel győzne a diszkók versenyében.
Másnap indulás haza a több száz kilométeres, kifogástalan autópályán. A letenyei határhoz érünk. Előttünk két sáv nyitott, ahol három-három autó várakozik a magyar oldalon. Mindkét sávban a három autó átjutása tíz hosszú perc. Megérkeztünk Gyurcsány örömtelen Magyarországára.