Kivezetés az újságolvasásból (31.)

„A sajtóban a köznapok lehetőségein túl
nyújtsunk feledkezést és megtisztulást,
révületet és lelkesedést.”

(LEVÉL AZ EGYETEMI SZÍNPADosokhoz)
Barátaim! A „mindenhol jónak lenni” vágya – ha nem is gyötör, kínoz, de hazudnék ha időnként nem foglalkoztatna.
– Hogy mi ez bennem? Egyáltalán, valós vágy? S ennek lennék arab… bocs, a rabja? És mit értek azon, hogy „mindenhol”? És elég-e ez nekem? (Hogy jónak lenni.) Még azt is szeretném, hogy szeressenek? Szeretném, ha szeretnének? Mikor még a nagy Adyt is kiegészítette-megtetézte Benedek prof.: a szeretnék szeretni-jével.
És egyáltalán, mi is az a szeretet?
Valóság? Nem álom? – kérdezhetnénk, állíthatnánk a drága Feleki Kamilkával. S aztán még itt van, amiről tulajdonképpen ma vitázni, nem! gondolkodni szeretnék. Az a kitétel, amit gyakran vetettek ellenemre is, hogy nem lehet engem is (mármint nem engem, valakit, akinek – nem valós személynek – szájába adom most a szót), tehát nem lehet engem is és egy tőlem egészen mást is szeretni. A macska-hasonlatot két hete már említettem egér ügyben. (Hogy ügyeskedhet, nem fog egyszerre kint s bent.) De ugyanaz a J. A. eszmél fel az Eszméletben: nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt, minek is kell fegyvert veretni belőled arany öntudat. S aztán a székely adoma. Mikor akasztani viszik a fiút, s ahogy már ott himbálja a szél az akasztófa alatt, és édesanyja megragadva a két lábát csókolgatja. S a fiú belerúg az arcába, mire az anya: – Megütötted a lábadat, fiam?
Hogy az mérhetetlen. Mármint a szeretet. És soha el nem múlik. Önmagában – olvassuk az 1. Korintusi 13-ban. De csak nélkülünk? önmagában? „Az ég fölött, mint lent a fellegek, egy cirógatás gazdátlan lebeg.” – Magunkra vesszük? A cirógatást, a másik felé? A világ bűneit már nem tudjuk… tudhatjuk. (Nagyobb szeretete – ugye – nincs senkinek, mint aki a barátaiért adja életét.)
A vágyról írtam az elején, az én vágyamról, hogy „mindenhol jónak lenni.” S hogy ez lehetetlen. Az biztos. Ha a „mindenholnál” nem a különböző beállítottságú, véleményt valló emberekről van szó, hanem például esetemben arról, hogy az előadásaim nézőin túl, más területen (mint a színházban) is jó akarok lenni. Egyáltalán, lenni. Illetve ott, mint humoralista, igen, mint esetleges politikai célokra is felhasználható, már nem! De ez már nehogy az én problémám legyen!

„TESTVÉREK! Kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben: ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban.”

BARÁTAIM! Tudjátok meg, hogy ezekben a percekben is rátok gondolunk. Ilivel, aki – remélem, ebben egyetértetek – lelke volt a Színpadnak.

ISTENEM! Milyen kedvesek, helyesek és fiatalok voltatok! Hogy eljárt az idő fölöttetek! Milyen iszonyú pusztítást végzett az arcotokon!
Barátaim! Mindenkinek más miatt ünnep ez a mai. Mindenki másra emlékezik. Pontosabban: magára. Még pontosabban: csak azokra, akik őt igazolták. Így én mindenekelőtt nem Latinovits Zoltánra, hanem arra a maradék 499 nézőre az önálló estjeimen, akiknek nevetését, tapsát, feszült és együttérző csendjét odatehettem tiszteletem jeléül Latinovits elé. Igaz, ők meg elsősorban azt figyelték, hogyan reagál a színészkirály. Nagy László pedig… Csakhogy röpködjenek a nagy nevek. Ő is megtisztelte estjeimet. Érzem, ha így folytatom, a nagy nevekkel, saját önparódiámat adom elő.
Amikor Laci – vagyis Mensáros – azt kérdezi a műsorom alatt Jancsitól – Pilinszky –, hogy ez a Gyuri – én, nem a Konrád: – miért ragaszkodik annyira Sanyihoz – Csoóri –, amikor Pisti – Örkény – satöbbi… Szóval sok a halott, és szinte mindenki látta az estjeimet, még az is, aki ma (is) él (még) és mozog. Különböző irányban. Én maradtam a centrumban. Ellenzékiként. Kétszeresen is. Az ellenzék ellenzékének. (Bizonyos sarkított nézőpontból.)
BARÁTAIM! (Még egy pillanatig) (???) Mi megosztott értelmiségiek! Szeressetek! (Ne jobban, mint eddig, csak annyira.) Ha nem, akkor sajnos eddig is rosszul szerettetek. Más miatt, amiről én nem tehetek. Visszamenőleg félreértettetek, mert más nézetet előlegeztetek, mára, nekem.

PS.
Ennek a levélnek a második felét 1991. IV. 20-án adtam közre. Azóta az Egyetemi Színpad már az ötvenedik évfordulóját is megünnepelte. Nem az én erényem, de szégyenem se, ha a most frissen írott cikkem első részéhez ez a jóval korábban íródott ennyire „stimmel”.

Még egy csöndes, szomorú kitétel:
holnap lesz egy éve, hogy eltemettük Ilit, a feleségemet.