Köznapló

Augusztus 21., csütörtök
Vártam, hogy a csehszlovákiai invázióra emlékezők közül valaki szót ejt a folytatásról, hisz utána annak ellenére megmozdult a mély, hogy a kor tanúi úgy vélték, Európa keleti fele fölött végleg elsötétült az ég. Nem mindenki látta így. Balogh Zoltán egész biztosan nem.
Neve ma már keveseknek mond valamit. Bizonyos köröknek sértené az érdekeit, ha kitudódna: más szavait ismételgetik, más szelleme táplálja azt, aminek ma mítosza van. Balogh azok egyike, aki látta, mi következik ’68 után. Sőt nemcsak látta, ki is mondta, hol szűk, hol tágabb körben. A tágabbat szociológiai előadásai jelentették az ELTE-n. Ezeken csaknem minden alkalommal ott ült a „belügy.” (Pikáns kérdés: tudott-e erről a tanszék vezetője, Huszár Tibor? Elsőrangú felsőbb kapcsolatai voltak…) A hálózat követte a radikális szociológust oda is, ahol azt hitte, övéi közt van, de sose volt „tiszta” körben. Nyomában voltak. Űzött vaddá tették.
Hívott a minap az ismert előadóművész. Egyik mondatába nyomatékként beleszőtte, hogy ő annak idején „kemény antibolsevik” volt… Van abban egyfajta báj, amikor valaki egy mocsárrá puhult korszakra visszatekintve keménynek mondja magát. Ilyenkor azonnal kitetszik, fogalma sincs, mit jelent a szó, amellyel magát ékszerezte. Belesápadna, ha tudná, mivel járt a hetvenes években a „kemény antibolsevistaság”. Útlevélbevonás, rendőri felügyelet, szakmai periféria, állandó zaklatás. Nehéz volt kibírni. Erőt kívánt. Eltökéltséget. Tiltott helyről való ismereteket. Belőlük fakadó meggyőződést. Szétzilált családokat. Hozzá a hitet, hogy szembe kell menni a milliókkal, akik sörrel a kézben nézik, hogy mit üzen nekik május 1-jén a tévé kamerái előtt Kádár János.
Köztünk vérségi kapcsolat is volt: Zoltán anyja és az enyém testvérek voltak. Tán ezért is óvott egy idő után belsőbb köreitől. Gyakran mondta, mikor hívtam: majd máskor. Féltett tán, hogy adott pillanatban bizonyos helyen rám ijesztenek? Nem tudom. Egyszer egy interjúban kérdezték, volt-e, aki nagy hatást gyakorolt rám ifjú éveimben. Mondtam a nevét. A rádiós nem ismerte. Balogh Zoltán már nem él, jegyeztem meg, de higgye el, zseni volt, és mindenki ekként nézett rá. (Urambocsá Magyar Bálint is, ő utóbb példaképének mondta. Persze ha összevetem Balogh udvari másfél szobáját az Akácfa utcában – ahol negyedmagával lakott – az exminiszter háromszintes villájával, aligha örülne a szociológus, hogy kinek lett ő a példaképe. Mindjárt kiderül, miért.)
Az a fajta baloldali volt, akivel ha beszélt az ember, el sem tudta képzelni, hogy létezhet más tisztességes világnézet is. Ha lenne egy igazi munkáspárt nálunk, belépnék, pajtikám, de ebbe nem lehet, mondta egyszer.
Talán nem is annyira írásai hívták fel rá a figyelmet, mint az a hatás, amelyet hallgatóságára, tanítványaira és barátaira gyakorolt. Felismerései jó tíz évvel megelőzték a „nagy” társadalomtudósokét. Bátran gondolkodott. Nem félt meglátni és felismerni mindazt, amitől mások megrettentek.
A világhálón találtam egy weblapot. A Magyar Állami Földtani Intézet (MÁFI) filozófiai vitakörének történetéről írta Detre Csaba, és említi a T.E.A.M.S. nevű szervezet összejöveteleit. A helyszín többnyire magánlakás volt. Akár olyan, mint Balogh másfél szobája. Azért idézek a weblapról, hogy ne családi szemszögből láttassam unokabátyámat. Hogy a „kemények” lássák, Balogh némely megállapítását ma se lehet anélkül idézni, hogy gyöngébb lelkek bele ne remegnének:
„Balogh Zoltán (1942–1978) szociológus eredetileg meteorológus volt. A hetvenes évek eleje óta szervezője különféle ellenzéki mozgalmaknak, több illegális kiadványt hozott létre. Rendőri felügyelet alatt állt. Zseniális embernek tartották, főleg a szocialista társadalom valódi struktúrájának feltárása miatt.” Egy összejövetelen, dátuma 1978. január 21., egy hivatalos ember éles hangon kifogásolta „az állami vezetőgárda destruálását”. Balogh Zoltán szót kért, és elmondta, hogy „a szocialista világ összeomlása után elkerülhetetlen lesz az »ochlokrácia« kitörése, azaz a söpredék uralma. A kapitalisták nem felszabadítani jönnek majd, hanem kizsákmányolni, gyarmatosítani. Ez a rendszer persze csak a »komprádorburzsoázia« kiépítésével működhet, azaz kalandorok, bűnözők, elvtelen harácsolók bevonásával. Döbbent csend fogadta a hozzászólást. Balogh Zoltán itt fejtette ki először és utoljára azt a nézetét is, hogy a kapitalizmus korunk legprimitívebb létformája, és rettenetesen destruktív módon befolyásolja a társadalmi tudatot. A kapitalizmus csak egy elhülyített társadalomban működhet sikeresen, mikor a társadalom nagy része kizárólag fogyasztóként működik. Talán ugyanitt hangzott el először a fogyasztó társadalom megnevezés.”
„Balogh Zoltán 1978 elején hirtelen és váratlanul meghalt. A hivatalos híradás szerint öngyilkos lett, de ezt környezete képtelenségnek tartotta, és egyértelműen állította, hogy meggyilkolták. Ilyen értelmű híradások jelentek meg a nyugati médiumokban, többek közt a Szabad Európa Rádióban” (www.filozofiaivitakor.hu/fv-tortenet-1973-1986.doc).
Az emlékezők 1968 történéseit bocsánatba nyálazzák, fényébe magukat állítják, s az utána következő éveket feledni látszanak. Mintha akkoriban nem történt volna semmi. Mintha Kádárék politikai bázisát nem ők, a Balogh Zoltánok bátorsága, tehetsége és eltökéltsége kezdte volna ki. Mintha nélkülük létrejöhetett volna a „demokratikus ellenzék”, amely a maga érdemeit ma mindenek fölé helyezi. Hát nem!
Nagyon hiányzik egy könyv erről a zseniális gondolkodóról. Két okból is elképesztően aktuális. A kormányba beépült „komprádorburzsoák” egyre gátlástalanabbak. Ez az egyik ok. A másik: szügyig állunk a legteljesebb csődben, amelyet Balogh megjövendölt. Ideje volna látni a valódi okokat. Ne hazudozó kormányszóvivők és vezércikkírók mondják meg, mi vesz körül bennünket. Egy könyv Balogh Zoltánról. Igen. Megérdemel annyit, mint Déri János.

Augusztus 23., szombat
A múlt héten emlegettem, Romániában mennyivel okosabbak a vezetők. Folytatom. Van miért. Híre jött, hogy újjáépül Traianus Duna-hídja Turnu Severin és a szerbiai Kladovo között. Naná, hogy uniós pénzből. Vagy részben abból. Nem az összeg a lényeg, hanem az ötlet. Egy római híd a Dunán. Amelyet csodálni lehet. Idegenforgalmi katalógus címlapjára tenni. Dülleszteni a mellet, hogy lám, ez a mi múltunk.
Nálunk beázik a Feszty-körkép, nem futja attraktív emlékhelyre a rómaiak korából, pedig miénk az egykori Pannónia. A „magyar” érzelmű vezetők elutasítják, amit mások szinte ránk tukmálnak, hogy közünk van a hun királyhoz, s ha néhányan – magánpénzből – próbálnak összekínlódni valami Atilla-emlékhelyet, a sajtó sötétben sunnyogó sakáljai gúnyolják, röhögik. Pesten lassan szétverik az egykori zsidó negyedet, hogy a helyére idegenből jött kizsákmányolók pénzén jellegtelen dobozokat építsenek.
Senki nem gondolja, hogy mindez szándékos? Hogy cél lehet szétverni mindent, amire rá lehet mutatni: ez a mi múltunk része? Elképzelhető Romániában, hogy a nemzet múltját megtestesítő szimbólumot Ungár Klára-léptékű politikusutánzatok bepiszkoljanak? Aligha.
És még valami. A románok azzal is számoltak, hogy az unió nem csupa kakaós kalács. Feleségem kolléganője járt Erdélyben, s tőle hallottuk: a szennyár ellen, ami nyugat felől ömölhet rájuk, a románok kerestek és találtak megfelelő védekezést. Az iskolai vallásoktatást. Aki hallja, adja át Hiller Istvánnak.

Augusztus 25., hétfő
A sportolók olimpiája után magyar földön megkezdődött az értékelők olimpiája. Istenemre, pompás mulatság! Egyszeriben mindenki tudja a balsiker okait. Nyilatkozott az olimpiáról egy szociológus, bár én Hadas Miklóst inkább prófétának mondanám. Magát idézi, mint a szerények. Ő már tíz éve „kifejtette”, úgy járunk, mint a svédek: „radikálisan csökkenni fognak olimpiai sikereink”. Hadas, gyanítom, a téli olimpiák idején végez könyvtári kutatómunkát. Ilyenkor lelakatolja a tévéjét, s nem látja, hány svéd sportoló nyakába akasztanak a havas tájban érmet. Aranyat. Ezüstöt. Bronzot. Ahogy a norvégokéba is, akikkel Pekingben együtt végeztünk az éremtáblázaton. Csak tájékoztatásul…
Ilyen potentátok után persze nemigen merek hozzáértőnek látszani, így csak emlékeztetnék valamire.
Jó pár éve már, hogy futballistáinkat itthon 7:1-re elkalapálták a jugoszlávok. A mieink számára a pálya helyett újra csak a tévé előtt jutott hely, onnan nézhették a kontinensdöntő meccseit. Akkor történt, hogy megkérdezték Tichy Lajost, mi a magyarázat a szörnyű vereségre. A Puskásék mellett felnőtt középcsatár (akkor még volt olyan) lebilincselő egyszerűséggel felelt: Nem tudunk futballozni.
Erről van szó. A magyar sportolók nem tudnak dzsúdózni, futni, ugrani, evezni, bokszolni, röplabdázni, kosárlabdázni, szinkronúszni és immár vívni sem. A többiek meg tudnak.

Augusztus 26., kedd
A Gaál István-emlékműsorról majd legközelebb. Amikor – kárpótlásként – megismétli a Duna Televízió. A tegnap este botrány volt. Fél 8-tól fél 10-ig szétesett képeket, kimerevedett arcokat, elsötétült képernyőt láttunk, s egy alul futó szöveget: „Tisztelt nézőink! A Duna Televízió műholdas digitális adásában jelentkező vételi zavarokat a műhold üzemeltetője vizsgálja. A hiba kijavítása folyamatban van. Türelmüket, megértésüket köszönjük!” Az üzemeltetőnek kevés volt két óra, hogy kijavítsa a hibát.
Gaál István húsz éven át szenvedte a mellőzést, és lám, halála után is közbeszólt valami. Minek véljük az ilyet? Fátumnak? A tehetségtelenek dáridójának? A magyar filmművészet óriása azt mondaná: még tart…