Európában délamerikanizálódásnak szokás nevezni azt a gazdasági-társadalmi átalakulást, amelynek során a legvadabb kapitalizmus párosul a mindenkori állam felelősségvállalásának csökkenésével, hovatovább a hatalommal való visszaéléssel. Dél-Amerikában az államhatalom a mágnások kegyeiért cserében, érdeküket alázattal kiszolgálva nem védelmezi polgárait, hanem „ha a helyzet úgy kívánja”, akár rájuk is ront. Az elszegényedettek száma óriási, a kevés kiváltságos kezében pedig iszonyatos hatalom és vagyon összpontosul. Hogy ezen az úton jár-e hazánk, arról megoszlanak a vélemények. A napjainkban kokaintermelésével és gerillamozgalmaival a hírekbe kerülő Kolumbiában – talán érthető módon – új értelmet nyernek az általunk ismert politikai és társadalmi összefüggések.
Kolumbiában, csakúgy, mint Latin-Amerikában általában, az ellenzékiség egyértelműen baloldalit és szabadelvűt jelent, ami – még ha olyan példaképekkel rendelkezik is, mint Che Guevara, Marx vagy Castro – összességében mégsem a tradíciók létjogosultságának tagadásáról vagy a devianciák iránti perverz rajongásról szól, sokkal inkább a méltóság, az élethez való jog és az önrendelkezés szabadsága a hangsúlyos. Nem véletlenül példaértékű itt a véreskezű, egy idő óta Dél-Amerika importtermékévé vált Guevara és a földgolyó egyik utolsó hagyományos kommunista diktatúrája. A 40 milliós Kolumbiában ugyanis csak az utóbbi tíz évben mintegy nyolcezer ember tűnt el nyomtalanul, alig titkoltan politikai okok miatt, a sajtó szókimondási vágyát pedig – ha kell – egy-egy kényes témákat elemző újságíró vérbe fagyott hullája csillapítja. A szerencsésebb országok demokráciáját csak hírből ismerő Kolumbia tájékozottabb lakosai szerint is Che Guevara ölt ugyan, de ha már vér folyt, a nép (kapitalista) elnyomása ellen történt minden. Az európai szemmel csöppet sem irigylésre méltó Kubában pedig Castro kommunista diktatúrája hozta el a tömeges közoktatást vagy az alanyi jogon járó egészségügyi ellátást, amire az Amerika-barát kolumbiai rezsimek finoman szólva nem törekedtek.
– A gerillamozgalmak, a milliós nyomornegyedek, a szociális háló teljes hiánya és az ennek köszönhető társadalmi problémák a nagytőkéhez feltétel nélkül lojális vezetés eredményei. Mindez erős és hagyományos gyarmati jelleggel párosul – fejtegeti Alonso Awad Ojeda, Bogotá egyik állami egyetemének professzora. A szorosabb kolumbiai–magyar kapcsolatok idején budapesti nagykövet ma konfliktuskezelés-kutató kávézásra invitál, majd a világszerte töretlen népszerűségnek örvendő gyarmatárun keresztül részletezi a kizsákmányolás mechanizmusát és a fegyveres szervezetek működését. Szavai szerint a kávé és a kokain között a leglényegesebb különbség mindössze az, hogy az egyik legális és olcsó élvezeti cikk, a másik pedig tiltott és drága. A földművesek szempontjából azonban bizonyosan még enynyi különbség sincs, élvezeti áru és bódító-serkentő termék egyre megy. Korábban a kávé-, ma a kokacserje foglalja el a termőföldjüket. A kokalevél ötven év óta a gerillaszervezetek fő jövedelemforrása, belőle biztosítják a pénzt a kormány elleni harcukhoz. A kokainüzlet másik része – mutat rá Ojeda –, hogy a kábítószer elleni harcot az Egyesült Államok nem a saját határainál, hanem már Kolumbiában elkezdi olyan módon, hogy hatalmas pénzekkel és fegyverekkel támogatja a karhatalmat, ezzel kenyerezve le az elnököt – akit most éppen Alvaro Uribénak hívnak – és a kormányt.
Ojeda rögtönzött helyzetértékelése a kormányhoz lojális paramilitáris alakulatok és a gerillaszervezetek máig tartó harcával folytatódik. A fegyveres erők tevékenységének célja ugyanis régi hagyományok szerint, politikai ideológiák mentén a hatalom gyakorlása, valamint a kokatermesztés felügyelete és persze egymás elpusztítása, a fő vesztesek azonban a vidéken élők. A máig legaktívabb, területekkel azonban egyre kevésbé rendelkező Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) kommunista-liberális alapokon nyugszik – magyarázza Ojeda –, a jobboldali katonai diktatúra ellenében az ötvenes években jött létre mint vidéki, paraszti önvédelmi hadsereg. Gerillaszervezetként katonai offenzívák sora után lépett fel a hatvanas évektől, amikor az ország déli részére szorult, itt „független köztársaságokat” hozott létre az akkor már illegális kommunista párt támogatásával.
– A hidegháború vége és a Szovjetunió összeomlása ideológiai válságot okozott – részletezi a viszonyokat az egykori nagykövet. – Újabb jelenség az is, hogy a vidéki hagyományokon alapuló mozgalomnak időközben megcsappant a bázisa a tömegek városba településével. Az új terep a külvárosi nyomornegyed lett, ahol az állandó létbizonytalanság, a normális élethez szükséges feltételek teljes hiánya miatt volna is keresnivalója. Ám a FARC által pozíciójuk megőrzésére felbérelt, de nem gerilla milicisták önkontrolljukat veszített fegyveres bandákként viselkednek, és csöppet sem használnak az ügynek. A gerillaszervezet meghirdetett politikai céljai figyelemre méltók, hiszen az ellenzék sajtóhoz való hozzáférését, a klientúrarendszer lebontását, alkotmányozó nemzetgyűlést, patrióta gazdaságpolitikát és nem utolsósorban szociális ellátórendszert szeretne, de eszközei sokszor brutálisak – mondja Alonso Awad Ojeda. Szavai szerint a FARC jelenleg is az ország déli részén tevékenykedik, lényegében saját közigazgatást fenntartva: adót szed a parasztoktól, felügyeli a kokaintermesztést, infrastruktúrát, laboratóriumokat, támaszpontokat tart fenn, a hegyvidéki dzsungelek pedig biztos menedéket nyújtanak a gerilláknak egy esetleges katonai támadás ellen.
– Miért van szükség paramilitáris alakulatokra?
– Ezek önmeghatározása – fejtegeti készséggel Ojeda – abból indul ki, hogy valójában ők védik meg a lakosságot a gerillák agressziójával szemben. Szélsőjobboldaliak, mélyen érdekeltek a kábítószerüzletben, jó kapcsolatokat ápolnak az állami erőszakszervezetekkel is. Létrejöttük azzal a tendenciával esik egybe, hogy a nagyobb tőkével rendelkező kábítószer-kereskedők a nyolcvanas évek elején felvásárolták a földeket a gerillafenyegetettség miatt a városba menekülő birtokosoktól. Az új birtokos elit a gerillák ellen szervezte meg fegyveres erőit, ebben részt vett a katonaság, de nemritkán az Egyesült Államokból és Izraelből érkező tisztek is. Taktikájuk miatt a félkatonai szervezetek, ha lehet, rosszabbak, mint a gerillák. Ahol csak esélye van az ellenség jelenlétének, ott mindent elpusztítanak. Húsz év óta ők követik el a legtöbb gyilkosságot – fejtegeti. Szavai szerint a közülük legbefolyásosabb, a Kolumbiai Önvédelmi Egység (AUC) nevű ernyőszervezet is politikai célokat hirdet, igyekszik úgy feltüntetni magát, mint az egyedüli erőt, amelyik képes megfékezni a gerillákat. Ennek jegyében – a kormány hallgatólagos támogatásával – ma is földeket sajátít ki, földönfutóvá téve a földbirtokosokat.
– Érthető módon csekély a társadalmi támogatottsága – teszi hozzá Ojeda. Uribe és az AUC 2003-ban egyezményt írt alá a fegyveres szervezet leszereléséről, az eredmény azonban várat magára.
Sokáig folytathatnánk a társadalmi konfliktusokat feltáró beszélgetést, mi azonban a Karib-tenger partjára, a festői szépségű Cartagenába igyekszünk, ahol Miami Beachre emlékeztető luxus üdülőnegyed nőtt ki a nyomortanyák szomszédságában a kábítószerüzletben megtollasodott Medellín-kartell jóvoltából. A tisztaság itt akkora, hogy enni lehet a földről, de rá kell jönnünk, hogy az igazi Kolumbia pár kilométerrel távolabb, a helyiek által kedvelt tengerparton és a mögötte húzódó nyomornegyedben vár. Az életöröm mindenünnen sugárzik, az olykor oltárral is ellátott, a kedvenc focicsapat tiszteletére felcicomázott buszokon üvölt a salsa és a rumba, a tenger partján pedig szemmel láthatóan senki sem a világ gondjain töpreng. Itt még látni olyat, amit Magyarországon már alig: gyerekek fociznak az utcákon, igaz, nemhogy számítógép nincs otthon, amiért érdemes lenne a négy fal között maradni, hanem sokszor még falak sincsenek… Enni éppen van mit, hisz a tenger és a föld gyümölcsei kéznél vannak, a fűtési szezont pedig hírből sem ismerik errefelé. Bár az európai szemmel nézve bizarr világban nem elsősorban a honvágy jut eszébe az embernek, identitásunkkal mégis szembe kell néznünk, mert bár Magyarország a világ másik oldalán van, kis keresgélés után a Karib-tenger partján – a jobb környéken – is lehet magyar szót hallani.
– Nem érzem magamat magyarnak. Bár ismerem a nyelvet és az országot, soha nem volt honvágyam. – Dely István kongás szavain bár csodálkozunk, de elfogadjuk őket. Az LGT-től a Syriuson át Szakcsi Lakatos Béla és Pege Aladár zenekarában is játszó muzsikus éppen pályája csúcsán, jó 30 éve szállt ki egyik napról a másikra a mókuskerékből, és utazott Kubába, majd Cartagenát választotta új otthonául. Ma gyerekeket tanít dobolni, afrolatin zenét játszó zenekarával – amelyben kubai felesége énekel – pedig már többször bejárta a térséget.
– Pár éve felléptünk a Művészetek Völgye fesztiválon és Budapesten is. Előtte két évtizedig nem jártam arra. Ha hazamentek, üdvözlöm az országot, de nem igazán érdekel, mi van vele – üzent búcsúzásunkkor Dely István, akinek neve nem mellesleg műfordítóként is ismert hazánkban.
A kolumbiaiak nagy meccsét 1993-ban játszotta a nemzeti tizenegy Argentína rettegett csapata ellen. Maradona a Buenos Aires-i mérkőzés előtt úgy nyilatkozott, hogy nem rossz az ellenfél, de valójában kategóriák választják el a két csapatot. Az évszázad mérkőzését 5:0-ra nyerte Kolumbia. A meccset azóta hetente leadja a tévé, az utca emberei pedig a műszaki áruház kirakata előtt tolongva élik át újra meg újra a nagy pillanatokat. Tudnak örülni.
bevándorlás
Mindent felforgat a bevándorlás
