Számomra nem a nagy fal a jelkép (bizonyos tájékoztatók szerint az egyetlen földi építmény, amely az űrből látható, de ezt nem hiszem, egy tetszőlegesen hosszú hajszálat sem venni észre a szoba másik sarkában), nem is a Tiltott Város, hanem a Nyári Palota. Az ágyasból lett császárné kedvenc tartózkodási helye, akinek születésnapi ünnepségsorozatára minden esztendőben fél éven át tartottak az előkészületek, amelyek a nemzeti jövedelem mintegy egyhatodát emésztették fel, és aki egy szokásos szeszélyétől vezetve úgy döntött, hogy az egyre fenyegetőbb japán támadás kivédésére felállítandó flottára összegyűjtött pénzből építsék fel inkább a csodálatosan hiábavaló, 36 méter hosszú és két emelet magas, mozdulatlanságában és használhatatlanságában fenséges és egyben megmosolyogtató Márványhajót, amelyben gyönyörködni sokkal lélekemelőbb, mint holmi japánokkal harcolni.
Amikor az idegenvezetőnk erről mesél, nem egészen világos, most éppen pironkodik vagy büszkélkedik. A kommunista Kína egyébként sem nagyon tud mit kezdeni az 1911-es trónfosztással végleg lezárt dinasztikus múltjával. A Nyári Palotát vagy a Tiltott Várost, homlokzatán Mao arcképével megnyitották a nagyközönség előtt, és ha már mindkettő a világörökség része lett, a lélegzetelállító méretű és stílusú épületeket karban is tartják. De míg Schönbrunnban vagy Versailles-ban járva minden pillanatban az az érzése az embernek, hogy a következő teremben minimum egy császár- vagy királyfiba botlik, addig Peking történelmi emlékeit bámulva elképzelhetetlennek tűnik, hogy itt valaha hús-vér emberek éltek és uralkodtak.
Pedig a múltat képtelenség végleg eltörölni. A Márványhajó picit mintha tovább élne a 2008-as nyári olimpiai játékok létesítményeiben, a Madárfészekben, a Vizeskockában, a Nemzeti Fedett Stadionban és a többiben. A korábbi játékokéhoz képest közgazdasági szempontból összevethetetlenül magasabb költségvetés eredményei e lélegzetelállító, nem is emberi léptékű műalkotások; mert igen, azok. Aki eddig komolyan gondolta, hogy Budapestnek 2020-ban olimpiát kellene rendeznie, azt korábban álmodozónak, menthetetlen idealistának tekintettem; aki Pekinget látva továbbra is komolyan gondolja, azzal már nem lehetek ennyire jóhiszemű.
A valós különbséget talán egy vicc írja le a legpontosabban. Magyar kormányküldöttség érkezik Pekingbe, az ottani miniszterelnök közép-európai referensétől tudakolja, hányan is vannak a magyarok. Amikor azt a feleletet kapja, körülbelül tízmillióan, rövid tűnődés után visszakérdez: és melyik szállodában laknak?
Néhány nap után természetesnek veszem, hogy a helyiek nem tudnak rólunk semmit. Aztán azt is, hogy udvariasságból úgy tesznek, mintha igenis sokat tudnának. „Magyarország? Három híres zeneszerzőjük volt, ugye?” – fitogtatja „ismereteit” alkalmi ismerősöm a metrón, a beszélgetésbe bekapcsolódó harmadik pedig, miután előadom neki, hogy hazánk Európa közepén, Olaszországtól és Németországtól nem messze fekszik, szerinte bizonyára roppant fondorlatosan játssza el: „Ó, persze, Magyarország, most már beugrott. Híres és szép ország, Európában van, Olaszország mellett, igaz?”
Az olimpiai szervezőbizottság önkénteseinél is ezt tapasztaltam. Érdeklődhettünk náluk bármiről, egyfajta válasz nem létezett: a nem tudom. A hihetetlenül szolgálatkész tizenéves fiúk és lányok a napok előrehaladtával már tetszőleges testhelyzetben elszundikáltak – szerintem 168 órás munkahétre szerződtették őket –, de mozgást észlelve azonnal felpattantak, és máris elővették elbűvölő mosolyukat.
Mindig figyeltek ránk, és figyeltek bennünket. Ezt is, azt is aprólékosan és diszkréten tették. És nem különösebben titkolták. Amikor egyik kollégánk és barátunk a késő éjszakába nyúló munka, majd beszélgetés után úgy döntött, nálunk alszik, így kétszemélyes és háromágyas szobánk egy fővel gyarapodott, reggel három üveg ásványvizet és három törülközőt kaptunk. Hogy ezt gesztusként vagy figyelmeztetésként értékeljük, annak eldöntését ránk bízták.
Sokat gondolkoztunk és vitáztunk azon, meddig mehetünk el a szabályok megsértésében. Vagy meddig mehetnek el az őslakosok. Meglepő tapasztalataink alapján ők is sokáig, de mi jóval tovább. A jegyüzérek nyíltan kereskedhettek a metrómegállókban, a szállodánk hivatalos szolgáltatásai közé tartozó masszázsrészlegben déli tizenkettőkor is elém tették a feliratot: „Do you want to make love?”, a feketetaxisok harsányan kínálhatták szolgáltatásaikat, aztán fennhangon alkudoztak – egy kisgyermek makacsságával mindig ötven jüanról kezdtek megszokott útvonalunkon, miközben mindannyian tudtuk, hogy harminc lesz a vége –, végül jó három kilométert mentek szemben a forgalommal az egyirányú utcában, mert így gyorsabb és rövidebb volt a fuvar. Egyszer, csak egyszer siettünk igazán a szállásunkra, mert indult a reptéri tranzit, sofőrünk ekkor csalhatatlan érzékkel nem ment harmincöt alá, majd százasból ötvenötöt adott vissza, és amikor szóvá tettük, kelletlenül nyújtott át még egy ötös bankjegyet. Nemcsak sejtette, tudta, hogy akkor és ott kiszolgáltatottak vagyunk.
Máskor mi feszegettük az ő tűréshatáraikat. Valamivel fél egy után toppantunk be az étterembe, ahol éjfélig szervírozták a vacsorát, a pincérek, szakácsok és konyhalányok éppen akkor indultak volna rohamra a svédasztal maradékaiért. Ám amint megláttak minket, vigyázzállásba merevedtek, visszasomfordáltak „szolgálati helyükre”, és széles mosollyal kínáltak: tessék, vegyenek, jó étvágyat! Hiába kértük, egyenek nyugodtan ők is, fel sem fogták, mit akarhatunk. Húsz percen át húszan figyeltek kettőnket kedvesen és éhesen.
Ennél sokkal messzebbre merészkedtünk, nem is mi, inkább az olasz és spanyol kollégák, amikor az Argentína–Brazília labdarúgó-elődöntőre megtelt a sajtótribün, ezért lezárták az oda vezető lépcsőt. A latinok előbb kértek, aztán követeltek, fenyegetőztek, ordibáltak, végül egy hórihorgas alak, hátizsákját előrelökve, áttörte az önkéntesek élő kordonját, az így keletkezett résbe többen utánanyomultak, ő pedig, miután felhatolt a lépcső tetejére, hanyag mozdulattal átvetette magát a lelátót elzáró vaskorláton is. A rendőrök utánarohantak, de amint mellé értek, tanácstalanul és eszköztelenül megálltak. Nyilvánvalóan azt az utasítás kapták, hogy külföldihez egy ujjal se nyúljanak. Atlantában vagy Sydneyben minimum az akkreditáció megvonása lett volna a büntetés, Pekingben semmiféle következménnyel nem járt a kihágás. A szervezők viszont rettegve, csuromvizesre izzadva álltak, és várták a végkifejletet; természetesen tudták, mi jár hazájukban a hasonló ellenszegülésért, látták a rendőrök ábrázatát majdnem szétfeszítő, féken tartott indulatot, és attól féltek, az egyszer csak felülkerekedik.
De nem. Tizenhat napon át csak találgattuk, melyik vendéglátóink igazi arca. Mutatnak-e belőle egyáltalán valamit? Aki az előzetes információi alapján eszelős tülekedést és tolakodást várt a tömegközlekedési eszközökön, az elképedt a sehol másutt nem látható fegyelmen és előzékenységen. Később megtudtuk, hogy a kínai fővárosban jó ideje minden hónap tizenegyedik napján sorbaállási gyakorlatokat végeztek, hogy majd kedvükre tegyenek az európai látogatóknak. Egyszer aztán betévedtünk egy helyiek által látogatott üzletközpontba, ahol a mozgójárda alján őrült, kétségbeesett és dühödt sivalkodás, lökdösődés tört ki, a bevásárlókocsikat már harci szekerekként vetették be, pedig csak centikért, másodpercekért dúlt a küzdelem.
Vajon mire lennének képesek, ha komolyabb a tét? Csupa kétely, és egyik a másikból fakad. Felnéznek ránk? Lenéznek minket? Előbbinek számos, utóbbinak semmi jelét nem láttuk, de ismerősöm esküdözött, hogy titokban, egymás között jókat szórakoznak az európai férfiak szőrös végtagjain, és előszeretettel mondogatják: ebből is látszik, ki van közelebb a majomhoz.
Lakóihoz képest a város még nehezebben megfejthető. Üveg-, acél- és betonpaloták, széles, többsávos, teljesen kátyúmentes sugárutak, gyors, tiszta és tíz vonalon éjszaka is sűrűn járó metró, rengeteg frissen telepített fa, egyszerűen, de takarosan öltözött, nyílt tekintetű, bájos, közvetlen, érdeklődő, mégsem tolakodó emberek. Ám Konfucius templomába menet rést, bejáratszerű nyílást látunk az út mellett kilométernyi hosszúságban húzódó, látszólag funkció nélküli falon, besurranunk rajta, és sokáig szóhoz sem jutunk a döbbenettől. Egy középkori viskó és egy atomháború utáni szükséglakás keverékének képe tárul elénk, bent, azon a hat–nyolc négyzetméteren zajlik az élet. Ezúttal nem fogadja mosoly a betolakodót, úgyhogy inkább megyünk. Ha ugyanezen a résen kilépnek a bentiek, két méter megtételével két évszázadot ugranak előre. Modern, lenyűgöző világváros polgáraivá válnak. Aztán este irány vissza.
Eltelik a tizenhat nap, indulunk haza mi is. A szálloda teljes személyzete odasereglik a buszhoz, és magyar zászlókkal integetve, utolsó jelvényeiket, ereklyéiket nekünk ajándékozva búcsúznak tőlünk. Biztos vagyok benne, hogy őszintén, szívből teszik. Ha mégsem, 2008. augusztus 8. és 24. között csak Pekingben tizenötmillió Jászai Mari-díjat kellene kiosztani.
De különben is; aki egy életen át azt játssza, hogy figyeli, tiszteli és szolgálja embertársait, annak belső énjévé válik e szerep.
Kezdetben persze csak órákra, napokra, de mi is megpróbálkozhatnánk vele itthon.
Keresztrejtvény
Napi sudoku
