Több mint egy éve, 2007 márciusában jelent meg az Index hírportálon egy írás, amely A féltudású magyar elit címmel került fel a véleményrovatba. Szerzője nyolc hónap múltán közreadta írása folytatását is A féltudású elit alternatívája címmel. Ha nem is szokványos, hogy ennyi idő után reflektálok a szerző gondolataira, mentségem, hogy ennek az írásnak első változata már akkor megszületett, újság hasábjain azonban még nem látott napvilágot. A téma viszont továbbra is időszerű, így talán megbocsátható, ha e cikkemet most felfrissítem.
Bárkit takarjon is az indexes szerző Publius Hungaricus álneve, csak dicsérni lehet nyilvánvaló javító szándékát. Mégis, azt tapasztalva, hogy ez az írás is csak a megoldás keresésének kisiklatására alkalmas, és mert a jelenlegi politikai válság közepette sok szó esik az „elitről”, fontos rámutatni Publius gondolatmenetének elhibázottságára. Arra, hogy amit előad, nemcsak egyszerű tévedés, hanem káros is, amennyiben az emberek fejébe eddig elültetett szinte áttekinthetetlen zagyvasághalmazhoz ad hozzá egy még további zavaros elemet, sőt megoldásként újabb haszontalan, zsákutcás álmegoldást kínál. Azt, hogy az elit „lecserélése” lenne gondjainkra a gyógyír. Egy új elit.
Publius jó nyomon jár addig, de csak addig, amíg az elittel hozza összefüggésbe a helyzet több mint viszszás voltát. Semmi sem indokolja viszont azt, ami pedig írásának magja: hogy a hazai problémákat az elitnek általa bizonyosságként tárgyalt – de távolról sem igazolt – alacsony tudásszintjére vezeti vissza. Ez ugyanakkor érint egy írásától függetlenül is sajnos nagyon elterjedt és mélyen hibás fölfogást. Azt, miszerint a politikai elittől is mindenekelőtt szaktudást lehet, sőt kell elvárni. E vélekedés szerint politikai vezetésre elsősorban a szakértelem képesít. Pedig ezt semmi sem támasztja alá. A politikusoktól elsősorban a közérdek szem előtt tartását, józan észt, ítélőképességet, tisztánlátást, világos döntéseket, tárgyszerű kommunikációt és mindenekelőtt tisztességet várnak el a demokráciákban, azaz nem – ha például miniszterekre gondolunk – tárcájuknak megfelelő szaktudást. Az ellenkezőnek a feltételezése nálunk kommunista örökség, olyan gondolkodásnak az öröksége tehát, amely az uralom jogát valamilyen magasabb rendűnek beállított ismeret birtoklásából eredezteti. Az ilyen megközelítés azt, ami a társadalom szolgálata lenne, hatalmi pozíciónak tekinti. E pozíció elfoglalását pedig nem demokratikus szükségletek kielégítéséhez, hanem remélt optimumok megvalósításának elképzelt képességéhez köti. Valahogy úgy élnek a dolgok az így gondolkodóban, hogy „mindegy, hogyan került fölém, csak adjon jót és bőségesen enni”. Így téveszti szem elől az ilyen szemléletű ember, köztük Publius, a demokratikus működés elsőrendű fontosságát.
Az ország alapproblémája pedig, amelyből most már sokrétű és egyre súlyosabb lezüllése származik, a demokrácia hiánya, illetve a demokratikus berendezkedés pusztán látszólagos volta. A magyar elitnek az róható föl, hogy meghatározó szerepet vállalt e helyzet kialakításában azért, hogy a kommunizmus alatt élvezett kiváltságait átmenthesse a rendszer bukásakor, sőt továbbiakat szerezzen. Az elitnek az ország érdekeit semmibe vevő, nem a köz, csak saját érdekeit szem előtt tartó, antidemokratikus magatartása a probléma, nem pedig ismereteinek állítólagos hiánya.
Publius írásának szembetűnő hibája az alá nem támasztott állításából történő levezetés is. Kijelenti, hogy az elit (illetve tudásának) eredete 1981-ig vezethető
vissza. Miért? Szerinte azért, mert akkor a kommunista rendszeren belül bizonyos, a piacgazdaság irányába mutató reformok kezdődtek. Ez a valóban, de nem idetartozóan jelentős esemény, úgy látszik, valamiért a szerző vesszőparipájává vált. Mert mitől is lett volna az egész elit össztudásának eredete egyetlen, akármekkora súlyú gazdasági jellegű lépés? Elitek, de akár csak ismeretei, nem így születnek. Ha Publius állításának értelme volna, az a legjobb esetben is csak a technokrata vezetés egyes elemeire vonatkozhatna. De a szerző ennél félreérthetetlenül szélesebb elitre utal, amikor az elit tudásának hiányáról kesereg. Írókról, költőkről, filozófusokról beszél. Fölfoghatatlan, hogy az ő bármekkora tudáshiányuk hogyan következne bármilyen, bármennyire is fordulópontszerű gazdasági pályamódosításból, de az is, hogy hiányos ismereteik mennyiben okoznák a jelenlegi kétségbeejtő helyzetet. A kínált összefüggés erőltetett. Tényleg rossz regények vagy rímek, nem szabályosan zakatoló jambusok miatt rohanna katasztrófába az ország?
Ezek után már alig érdemes fölvetni olyan kérdést, hogy miért nincs szó a cikkben a volt rendszernek az 1981-est jóval megelőző és nem kevésbé jelentős gazdasági átalakulásáról: miért sikkad el az úgynevezett új gazdasági mechanizmus bevezetése? Ezt nem azért kifogásolom, mintha úgy gondolnám, hogy az elit kialakulása annak beindításához volna inkább köthető, csak Publius képletének ötletszerű, merőben önkényes voltára igyekszem rámutatni. Alapképlete ugyanis nem az időpont rossz kijelölése miatt tarthatatlan, hanem egyrészt azért, mert egy (nem csak politikai) elit – köztük a magyar – sosem adott pillanatban előpattant valami, hanem személyi öszszetételében az idők során módosuló amorf réteg, amely összességében és jellegében mégis bármikor azonosítható. Létrejötte vonatkozásában akármilyen dátumról beszélni eleve magától értetődő abszurditás. Nem kevésbé alátámasztatlan a szerzőnek az a premisszája, hogy a magyar elit féltudású. Jómagam – nem az elit védelmében, hiszen e rétegnek (más meggondolásból) nála erőteljesebb kritikusa vagyok, amint ez Kibulizott ország című írásomból kiderül (Polgári Szemle, 2007. december, illetve www.kibulizottorszag.net) – nem így látom. Ami a magyar elit fölkészültségének szintjét illeti, semmi sem mutat arra, hogy összességében alacsonyabb szinten állna a nyugati elitekénél, másokról nem is beszélve. A probléma, mint láttuk, más. (Ha pedig sorsdöntő dátumot keres valaki az elittel kapcsolatban, az inkább 1963 és 1989, föntebb utalt írásomból kiderül, miért.)
Föltűnő, ahogyan a szerző a témája szempontjából legkézenfekvőbb és leglényegibb összefüggéseket ismételten úgy lépi át, mintha ott sem lennének. Esetenként le is tagadja őket. Hazánkat – joggal – „szélsőségesen elitvezéreltnek” nevezi, de nem jut eszébe: ahhoz, hogy az lehessen, az elitnek egyszerre hatalmi pozícióban is kell lennie, különben aligha lehetne ilyen az ország. Logikája követhetetlen, ami írásában szisztematikus, az csak az önkényes kijelentések és ötletszerű elképzelések halmozása, és az elit politikai szerepének szinte meghatóan naiv, de mélyenszántónak semmiképpen sem tekinthető tagadása. Úgy képzeli, az elitnek az ország fejlesztés lett volna érdeke, „hisz mégis jobb egy nagy szemétdombon kakasnak lenni, mint egy kicsin”, csak épp erre nem volt képes. El gondolkodhatott volna inkább azon, hogy egy jól működő ország nem így, hanem csak lentről fölfelé épülve, egészséges demokráciában bontakozhatott volna ki. Vagyis csak az elit kisajátított hatalmának föladása árán lett volna megteremthető.
És éppen ezt szabotálták el Magyarországon.
Az elit tagjai azt választották, hogy egy kicsi és egyre kisebb „szemétdombon” legyenek kakasok, amíg lehet, ahelyett – ez egyetlen alternatívájuk volt –, hogy sehol. Hogy egy olyan, az ország működése szempontjából meghatározó befolyású rétegnek, amilyennek Publius leírja az elitet, saját érdekei is lehetnek, és hogy e részérdekek esetleg szemben állhatnak az ország egészének érdekével, netán más összefüggés is lehet az elit vezető szerepe és az ország tragikus helyzete között, mint az, hogy az elit úgymond tudatlan, ezt a benne is földerengő, de úgy látszik, méltatlannak érzett elképzelést azonnal elhessegeti. (Pedig ez mindenképpen vizsgálatra szorulna.) Szerinte az elit nem bűnös, csak butus. A kérdést, hogy akkor az miért van, hogy szemben az egész lecsúszó társadalommal, maga azért egész szépen gyarapszik, még csak fel sem veti. Bizonyára véletlen, vagy mert, mint tudjuk, „ hülyének szerencséje van”.
Mindezzel együtt Publius, mint jómagam, az elitnek a hatalomból való eltávolítására biztat. Nézeteink ennyiben nem állnak távol. Nagy kár, hogy nem ismerte föl az igazi összefüggést, vagyis az elit politikai hatalomkisajátítását, a demokráciának az elit által önérdekből történt kijátszását és folytatódó megcsúfolását, pedig világos, hogy e réteg uralma erre épül. Így ugyan nem meglepő, de nagyon aggasztó, hogy Publius továbbra is kitapinthatóan elit uralomban gondolkozik, az elit föntről lefelé gyakorolt országlását kívánja tartósítani egy elképzelt külső forrás igénybevételével kinevelendő, majd kellő ismeretekre szert tevő, nagyobb tudással rendelkező és erkölcsileg – ki tudja, miért – bizonyára kifogástalan új elit által. És ez szörnyű. Nem csak azért, mert sokszor bebizonyosodott, hogy az optimumban gondolkodás a zsákutcás, antidemokratikus téveszmék forrása – erőltetésük csak káros lehet. Minden ilyen irányú útkeresés különösen azért kétségbeejtő, mert nem abban keresi a megoldást, hogy a magyar népnek a demokrácia hiánya miatt elfojtott állapotba került belső tartalékait felszabadítsa, és képességeit aktivizálja. Hanem ott, ahol nincs: valamiféle külső tudásimportban. Amit kínál, az a legjobb esetben sem más, mint az agóniának egy vérátömlesztés utáni folytatása.
origo.hu
Eljárás indult Hadházy Ákos ellen
