Politikacsináló szerepben az SZDSZ

Gyorsan telnek a napok, és közeledik a nyár vége, ami annak az ultimátumnak a határidejét jelenti, amelyet az SZDSZ adott a szocialista kormánynak. Fodor Gábor pártelnök még augusztus elején jelentette ki, hogy amennyiben nem készül el a Gyurcsány Ferenc által megígért cselekvési program, vagy ne adj’ isten! megszületik, de az nem nyeri el a liberálisok tetszését, akkor a továbbiakban egy szakértői kormány felállítását fogják kezdeményezni. Az SZDSZ szerint a kormánynak elsősorban az adó- és a szociálpolitika terén kellene olyan tervet kidolgozni, amely adott esetben alapot jelenthetne a két párt további együttműködéséhez. A fent említett program elmaradása lehetetlenné teszi a további kooperálást. Ez esetben az SZDSZ – a párt vezetőinek fenyegetése szerint – az erőteljesebb lépésektől sem riad vissza, beleértve akár az előre hozott választások kiírásának szorgalmazását is.
Nagy kérdés, hogy a szocialisták mennyire rezeltek be ettől a hirtelen előtörő keménykedéstől. Ha valóban olyan kritikussá vált volna a két egykori szövetséges kapcsolata, akkor Gyurcsány Ferenc biztosan nem utazik el többhetes szabadságra. Az olimpián való népszerűség-hajhászás helyett inkább a Pénzügyminisztérium folyosóin rohangál, nyomában a kétségbeesett Veres Jánossal. Emellett az MSZP parlamenti frakciójának tagjai sem lennének olyan optimisták, abban bízva, hogy úgyis akad majd néhány, a saját frakciójától elkóborolt képviselő, aki megszavazza a jövő évi költségvetési törvényt. Ha tényleg egy véresen komoly dráma előkészületei zajlanának a korábbi szövetségesek között, akkor a közszereplési mániában szenvedő Kóka János nem lenne olyan visszafogott. A koalíciós szakítás szellemi atyjaként aligha hagyná, hogy Gulyás József nyilatkozgasson kedélyesen az ultimátum lejárta utáni variációkról, hanem örökös frakcióvezetőként maga állna a pulpitusra, a megszokott lehengerlő módján szólítva fel Gyurcsányt a távozásra.
Nem csak az előbb említettek elmaradása miatt kérdőjelezhető meg az SZDSZ hirtelen feltámadt harciasságának őszintesége. A közvélemény-kutató intézetek egybehangzó és immár tartós trendet sejtető véleménye szerint az MSZP-nek a Fidesszel szembeni hátránya behozhatatlannak tűnik. Ha nem történik drámai változás az erőviszonyokban, akkor a szocialistáktól már az is szép eredmény lesz, ha a következő parlamenti választásokon megakadályozzák a kétharmados jobboldali többséget. Nincsenek kedvező pozícióban a szabad demokraták sem, hiszen a népszerűségi mutatóik annak ellenére is az ötszázalékos küszöb alatt rekedtek, hogy a tavaszi koalíciós válóper óta hatalmas erőfeszítéseket tettek a szavahihetőségük visszaszerzéséért.
Akár valódi indulatok szülték a szakítást, akár valamilyen ördögi forgatókönyv nyomán vált szét a két párt útja, a politikusi számítások bizonyosan nem jöttek be. Hiába tartja a kisebbségi kabinet látszólag szilárdan kezében a kormányrudat, az Országgyűlés plenáris ülésén megszavaztatott, valódi téttel bíró törvények híján ez nem több szemfényvesztésnél. Ezzel a látszatkormányzással még akkor sem lehet a végtelenségig becsapni az embereket, ha a szocialisták szemszögéből nézve az utóbbi hónapokban kedvezően alakultak a költségvetési folyamatok. Feltéve persze, hogy a büdzsé folyamatosan csökkenő hiányának adatai a valóságot takarják, és nem olyan trükkök eredményei, amelyek még nem akadtak fenn a politikai doppingellenőrzésen. Az SZDSZ-nek sem bizonyult elegendőnek az ellenzéki pártként történő önmeghatározás. Bár Fodor Gábor és a körülötte tömörülő ügyvivők egy árnyalattal hitelesebbnek tűnnek a Magyar–Kuncze–Kóka-korszak prominenseinél, ám eközben mindenki számára nyilvánvaló, hogy a parlamenti frakcióban nincs markáns többsége a pártelnöknek. Még ha sikerülne is valamilyen bonyolult alkufolyamat eredményeként kikényszeríteni Kóka Jánosnak a frakcióvezetői székből való lemondását, a képviselők többsége akkor sem válna a Fodor-féle irányvonal meggyőződéses hívévé. Nehezíti a tisztánlátást, hogy ezeknek az egymással rivalizáló érdekcsoportoknak a tényleges céljai sem azonosíthatók. Az elmúlt hónapokban olyan sok zavaros, nemegyszer egymásnak ellentmondó nyilatkozatot tettek a párt megmondóemberei az MSZP-vel való együttműködés jövőjéről, hogy ebből nehezen lehetne kihámozni, valójában hogyan képzelik el a ciklus hátralévő részét. Talán csak abban született valamiféle egyetértés, hogy ameddig Gyurcsány Ferenc a miniszterelnök, addig nem célszerű semmilyen szorosabb kapcsolat ki-, illetve újraépítése, mert akkor végképp közröhejjé válik az egykor szebb napokat megért párt. Eközben egyre nehezebb kontroll alatt tartani a mélyben kavargó indulatokat. Kőszeg Ferencnek az Élet és Irodalom című hetilapban megjelent, Magyar Bálintot támadó írása értelmezhető a rég eltemetettnek hitt sérelmek egyszeri felhánytorgatásaként is. Ebben az esetben a téma nagyon gyorsan lekerülhet a napirendről. Ám az sem kizárt, hogy az egykori ügyvivő kemény szavai csupán a nyitányát jelentik egy olyan belső konfliktussorozatnak, amelyik a problémás gócok nem megfelelő kezelése esetén szét is robbanthatja a pártot. Nem használnak azok a sorozatos botrányok sem, amelyek a szabad demokrata jövőképszimbólumának számító négyes metró építése kapcsán robbantak ki, heti rendszerességgel megtöltve a lapok oldalait és a hírműsorokat. Az állami tulajdonú vállalatok igazgatótanácsaiban ülő SZDSZ-káderek esetében sincs látható jele annak, hogy az önmagukat öntudatos liberálisoknak tartó „szakértők” az általuk oly sokszor kárhoztatott állami szektor kényelmes vezetői székeit felcserélnék a versenyszférával. Ennek elmaradása óhatatlanul azzal jár együtt, hogy minden ellenzékinek tűnő keménykedés vásári bohóckodássá silányul.
Nehéz lenne megfogalmazni, hogy a totális tanácstalanság vagy a nehezen leplezett zűrzavar jellemzi-e inkább a szabad demokraták április óta megtett lépéseit. A parlamenti ülésezés nyári szünete átmenetileg megkönnyítette az új típusú imázs kiépítését, ám a közvélemény-kutatói adatok szerint ennek eddig nem sok eredménye volt a választópolgárok körében. A pártelnöki ultimátum lejárta után viszont mindenképpen reagálni kell arra a vadonatúj Gyurcsány-blöffre, amelyik egy négyéves adócsökkentési program formájában kívánja helyettesíteni a Fodor által óhajtott cselekvési tervet. Lényegében teljesen mindegy, hogy a maximum 2010-ig tartó szavatossággal rendelkező kormány milyen időtartamra képzeli el a közterhek mérséklését. Nem is ez a cél, hanem annak a szabad demokrata frakciónak a meggyőzése, amelynek egzisztenciális okok és karrierszempontok alapján pillanatnyilag nem érdeke egyelőre az előre hozott választások kiprovokálása. Az SZDSZ-nek azonban semmiképpen nem használna, ha a helyenként megmosolyogtató látszatkonfliktusok, majd műmosolyokkal társított kiegyezések nyomán egyedüli parlamenti erőként ők vállalnák fel a szocialista kormány életben tartását.
Akárhogy is van, gyorsan közeledik az ítélet napja. A miniszterelnök azon bejelentése, mely szerint egészen biztosan lemond, ha a parlament nem fogadja el az adótörvényeket vagy a költségvetési törvényt, hazárdjáték a javából. Gyurcsány tizenkilencre lapot kért. Innentől kezdve az SZDSZ-en múlik, hogy hajlandó-e átadni a kezében lapuló alsót, vagy egyéb lapjait felhasználva könyörtelenül kiejti a játékból szorult helyzetben lévő expartnerét.